Prágai látkép

Csillagom alszik

sötét egen,

holdam is késik,

sötétedem.

Károg a holló,

álom az élet,

leng, leng az árnyam,

pörgök a szélben.

Lusta bolyhos macska itt az este

meg-megroggyan, hogyha lép,

játszó mancs mögött a körme penge:

párnák közt a szög hasít beléd.

S a Karlován még néha-néha átcsap,

ablakok boltívén még megül,

a fény mögött eloszlik már a látszat,

bíborszín sötéttel önt el legbelül.

Most ki itt van: talján, bőre cserzett,

Provánsz szülötte mézédes szavú,

göndör hellén, hős tettekre termett

germán, kimért hűs skandináv, hiú

finom brit, harsány, barna andalúz,

ropogva szólaló, komor szlovák,

cseh, kit söréhez egyre visszahúz

a sűrű, vastag hab, vagy épp lovát

zablázó magyar, mennyi européer

százféle hanggal este elhaló,

mind, ki történelmet már elégszer

osztott, hogy tudja róla: osztható,

ki Portugáliától ki tudja

meddig nyúlik, oszlik el ma már

szikár, nehéz s mézédes borokra

szomját hűsítő könnyű sörre vár

s uram, gondoltam, adj egy hőst nekem,

legyen vadóc, kalandor héroszod,

vérgőzös barbár, vétlen szent legyen,

ugartörő paraszt vagy kanonok,

pestistől oszló, okkult felcsered,

szüzet mentő lovag, sárkányölő,

házsártos kurvák, olcsó némberek

elől menekvő büszke úrinő,

keresztgyalázó, sötét eretnek,

hitéhez mindhalálig hű tudós,

látnok, jós, kit míg elég, nevetnek,

rumtól nehézfejű kalmár hajós,

jöttment bitang hitvány hazátlan,

úr, ki gőgös akkor is ha térdel,

világfi s otthon van minden hazában:

itt tolong megannyi européer.

S a bíborszín, szirupként tolulva,

ragadva folyja át Malá Stranát,

mint Pozsonyban várja Petrzsalka,

vagy épp Budáról Pestre menve át,

összemosva már minden mit átfolyt,

söréért lendül meg százféle kéz,

s vízbe mosva lassan már a távolt,

hidak kontúrja fodros vízbe vész.