A Mozgó Világ internetes változata

Nem féltem a poklot, és nem reméltem,

hogy egy gyönyörű napig béke lesz.

Nem reméltem új fordulatot.

 

Csak beleolvastam Ezra Poundba:

„Alapja újulásnak, megújhodásnak lehet-e?"

 

Megkérdezném a kecskeszakállas Ezrától,

lophatnék-e tőle egy jó hosszú verset,

mivelhogy most Pound-osan érzem magam.

 

„Az ötös jambust kikezdeni, első dolgunk."

 

Én is ezt gondoltam huszonöt évesen,

mert gyűlöltem a korlátokat meg az ékesszólást.

(De az eszembe se jutott, hogy akár ellenzéki is lehetnék.)

Rémeset álmodtam az éjjel, de nem mesélem el,

nehogy megmaradjon. (Talán az összes írásomat

el kéne égetni - szegény Mallarmé.)

Nem magyarázkodom, csak annyit mondok,

nem sikerült eltávolítani az ötös jambust.

Istenem, pedig folyton esküdöztem magamnak,

hogy kinyírom.

 

Aztán „ölünkbe pottyant" a szabadság,

akár pártot is alapíthatnék, mint X,

de ki szavazna az én programomra?

A szimatoló, párnás léptű bestiát,

„a szavazófülke magányában"

vajon keresztre feszíteném-e?

 

A kerten végigsétál egy kövér macska.

Hirtelen megáll, a hátát fölgömbölyíti,

olyan sérthetetlen, és örök, akár a szfinksz.

 

 

Nem ebben a versben ül a teraszunkon az a kismadár,

aki nekiröpült az ablakunknak, kopp,

aztán már csak annyit látunk, hogy tátott csőrrel

ücsörög az ajtónk előtt, mint aki ülve akar meghalni;

 

majd magához tér, gondolom, aztán elszáll,

mint két éve az a kismadár, akivel ugyanilyen

szerencsétlenség történt;

 

de nem, de nem, de nem tud magához térni az a kismadár,

aki nekiröpült az ablakunknak, kopp,

aztán már csak az a kérdés fogalmazódik meg bennem,

vajon mi volna rettenetesebb, látni, ahogy holtan az oldalára

fordul, vagy látni, ahogy szempillantás alatt visszatér belé az élet;

 

de nem ebben a versben, hanem egy másikban, amit még meg se írtam,

ül teraszunk kék-fehér kockás, napsütötte kövén az a kismadár,

aki nekiröpült az ablakunknak.