A Mozgó Világ internetes változata

A Lator-líra keletkezéstörténetének ismerői tudják, hogy a most hetvenkilenc éves költő pályáján a koncentrált költői teremtés etapjai rendre rövidebb-hoszszabb (olykor egészen hosszú, majd évtizednyi) versmentes időszakokkal váltakoznak. A költőnek a jelek szerint mindig szüksége volt valami kiváltó késztetésre, belső vagy - olykor - külső okra, ajánlatra vagy noszogatásra, hogy megalkossa, mégpedig igen átgondolt szerkesztői munkával, az új versfüzért vagy kötetet, amelynek mindig megvan a maga belső rendje, a verseket egy virtuális egész elemeivé avató s ennek az egésznek a jelentés- és értéktöbbletben részesítő mögöttes szerkezete. Úgy hírlik, a jelen kötet megírásának - A tér, a tárgyak a címe - is ilyen kívülről érkező késztetés volt a kiindulópontja: esetleges „irodalmon kívüli", merőben „életrajzi" adalék, tehát említeni sem szabadna, de - mivel érdekes - mégis csak ideírom, hogy Latort egy határidős kiadói ajánlat formájában kísértette meg az alkalom, amely aztán a kötet megszületéséhez vezetett.

Ami persze ezúttal sem vezetett holmi hevenyészettségre. Éppen ellenkezőleg: a Lator-vers lényege - most is, mint ahogy 1948-49-től, az immár lassan hatvan év távolába és távlatába kerülő pályakezdéstől fogva mindenkor - a megcsináltság véglegessége, a csakis-így-és-nem-másképp feltétlensége, azaz a költő - ha szabad ilyen ódivatú kifejezést használnom - a tökély igézetében alkot. (Jelen kötetének utolsó ciklusa az Átírt versek címet viseli, és öt, 1946-ban, illetve 1949-ben írott, eredeti formájukban nem publikus ifjúkori Lator-verset tartalmaz, 2006 során javított-átírt változatban: hatvan év múltán vette elő őket, tökéletesítés végett.)

Ennek a véglegességnek ez egyik (talán legfontosabb) garanciája, hogy - miként ezt korábban már volt alkalmam kifejteni - Lator költői univerzuma gondosan őrzött határok kerítette zárt világ. Éppen ezért ez a világ legalább annyira jól jellemezhető avval, ami kimarad, sőt kiutasíttatik belőle, mint avval, ami kiválasztatik és beválogattatik, azaz belépési engedélyt kap. Ebből az egyszerre látomásos, egyszerre reflexív lírából - néhány vers ritka, megokolt és szoros kivételétől eltekintve - kimarad az önéletrajzi személyesség, mindaz, ami a költő köznapi mivoltának a köznapi élményköre, miközben ez a líra sohasem válik szerep- vagy maszkköltészetté (amely a kora 20. századi modernista költészettől fogva a lírai alanyiság szinte szokványos pótszere). Mint ahogy kimarad az a bizonyos „közéleti" vetület is, a közállapotokon, a világ folyásán, a politika rutinborzalmain, a szabadság hiányán (vagy éppenséggel túlbőségén) való füstölgés vagy kesergés is. (A jelen kötetben is csupán egy vers van, amelyben valamiféle morálkritikai hang szólal meg, a Korok határán című - de hát ez eredetileg 1949-ben íródott, azaz a pályakezdés verse.)

Választékos a nyelvezet, gondosan meg vannak válogatva a szavak is Lator költészetében. Már pályakezdésének látomásos természet- és tenyészetlíráját olvasva is feltűnik, hogy költői képvilágából mindenestül kimarad a köznapi életkeretek nyelvi anyaga, mindazok a szavak és kifejezések, amelyek a modern városi környezetre, a technikai civilizációra, a gépkorszakra, a mindennapi élet és munka művi, ember alkotta elemeire utalnának, mint ahogy a tudomány és a technika divatszavai sem jutnak nála szóhoz.

Ez összefügg avval, hogy Lator - konzervatív, azaz megőrző és fenntartó módon - ragaszkodik ahhoz a posztmodern égtájakon időközben igen gyanússá vált eszméhez, hogy a vers igenis különnemű világ, és ez a különneműség nyelvi kérdés is, a sajátosan költői nyelvezet vagy dikció kérdése. Költészetének fundamentuma ugyanis az a hallgatólagos előfeltevés, hogy igenis van, ami vers, és van, ami nem vers, és mindkettő a maga lényegétől fogva az, ami. Ugyanígy a reflexió, mely gyakran válik fokozhatatlanul intenzívvé a Lator-versben (és ez különösen áll a jelen kötet darabjaira), sohasem csap át kétkedő önreflexióba, sohasem próbálja elmállasztani a vers vers voltát, viszonylagosítani a költészet zárt önállóságát.

Amivel voltaképpen azt mondjuk, hogy Lator klasszicista modern, azaz bizonyos klasszikus-modernista előfeltevések éltetik és igazolják az ő költészetét. De van, amiben egyenesen a „régi" klasszicizmusra, a 17-18. századi költészetre emlékeztet. Tiszteli például a nyelvi normát: azt a bizonyos úzust, a nyelv közhasználatát, a mindenki számára ismert szavakat, amelyeket mindig köznapi alapjelentésük mentén indít el az újabb és szokatlanabb költői értelem felé. A mostani kötet szókincsét szemelgetve feltűnik, milyen kevés benne az egyedi és egyszeri szószülemény és alkalmi használat (azaz hapax legomenon, ahogy a filológiában nevezik): „valaha-testek" például (Honnan jöttök idétlen éji szörnyek?), s még egy-két hasonló kifejezés, mindössze ennyi. A csoportnyelvi és a tájnyelvi szavakat is gondosan kerüli. Bár az utóbbira akad egy kivétel, otthonról hozott tájszó: tekeregnek a gurdalyok (A nagyér vize fekete), de ez is egy fiatalkori, 1949-es versben. (Akit érdekel: a „gurdaly" indázó, vastag szárú gyomnövény. Lator László szíves közlése.) Kivételt csupán latin-görög gyökű műveltségszavakkal tesz nagyobb számban: „funkció", „anarchia", „gravitáció", „írisz", „lucidus", „dimenzió", „parafrázis", de hát ez egy klasszicista költőnél végül is rendjén való, sőt logikus dolog. Továbbá: nem facsargatja a nyelvtant, mint ahogy a szabályos központozást is ritkán, s olyankor mindig jó okkal mellőzi. Versszövege hangsúlyosan saját szöveg, s ez a mai intertextuális-vendégszöveges-idézgetős ortodoxia szemében nyilván eretnekség. (A Kollázs című az egyetlen vers a mostani kötetében, amely másvalaki szövegéből vett szavak köré épül.) És persze rímes-metrumos verset ír, de mindig a feltűnést kerülve, sohasem ki-, rá- és túljátszva, sohasem önmaga pastiche-aként (ahogy manapság szokás).

Látomás és reflexió, a Lator-líra két alapvető és állandó összetevője az új kötetben is változatlan érvénnyel és jó erőben végzi a dolgát. De működésüknek természetesen ezúttal is megvan a sajátos iránya, s éppen ez az irány teszi ki a kötet mögöttes eszmei szerkezetét, amelyben az egyes versek elhelyezkednek és közös értelemhez jutnak.

Hogy mi ez az irány, ahhoz a kötet verseit keretező „Prológus" és „Epilógus" ad fogódzót. Prológusként a Szürke műterem című vers szolgál, amelynek alcíme - Váli Dezső képe - szintén jelzi, hogy a Lator-univerzumba ezúttal a művesség/műviség kapuján lépünk be, a természeti-kozmikus látomás feldolgozott és közvetített formában jelenik meg számunkra. Tárgyát tekintve is művi, ember alkotta környezet formáját ölti: a műterem a festmény témája, az alkotás önnön megalkotásának környezetét alkotja művé. Latornak a képről szóló verse egyrészt egy lépéssel tovább műviesíti a már eredetileg is művit, hiszen benne egy műalkotás az újabb műalkotás témája és forrása; másrészt viszont mintegy „visszakölti" természetté, művietleníti, a holt képet az élő természet látomásává festi, pontosabban beszéli át, natura naturans-szá, készből keletkezővé. ...a festett térnél tágasabb / ürességből valami felszakad / hogy ez a senkié és semmié / ez a termékeny anyaméh / megnyílik befogadja és kiadja / azt ami még alig több mint a semmi / de bizonyosan meg fog majd jelenni / körülrajzolható alakja.

Az epilógus, A szobrász című vers ismét a műviség jegyében született: versben ismétli meg a Váli-kép reprezentálta műveletet. Műteremben vagyunk itt is, a szobrász tárgyi környezetében, művi diribdarabok között: Szerszámai, alkalmatlan kacatja, / az összevissza görbült vashuzal- / gubancok, rozsda-pikkelyekbe málló / bádogdarabok, meghorpadt edények, / kicsorbult kések, vésők, kalapácsok. Holt anyag, egymásra hányva tehetetlen koloncok, mindaz, amelyből éppen a végső műviesítés, a művészi alkotás csalja elő a műviség ellentétét, a szerves életet.

Ez a két vers voltaképp a kötet - zenei értelemben vett - programját adja meg. Művesség és természet, műviesítés és természetiesítés játszik át egymásba a kötet legtöbb versében, a költői látomásban egymásra vetül a természeti tény és az emberi konstrukció. Egyben termékeny feszültségben áll egymással a kettő: az emberi mű, a mesterség produktuma mindig zárt, végleges, rögzített, önmagával azonos és változatlan, azaz időtlen alakban jelenik meg, a természet emberen kívüli vagy ember előtti világa ezzel szemben maga az idő, a szakadatlan alakulás. A kötet verseiben minduntalan evvel a kettősséggel találkozunk, a - filozófiai analógiával - zénóni-parmenidészi és hérakleitoszi látás járja át bennük egymást. A térből terem lesz, a tárgyból pedig mű, azaz a kötet címe - a tér és a tárgyak - jelezte természeti tényállás egyben a művesség tényállása is (a latin factum szó a facere igéből van képezve, s így voltaképpen annyit tesz, hogy „elvégzett, megcsinált, létrehozott" dolog). Azaz valamiféle mű-terem tehát a kötet világa, megalkotott dolgok között vagyunk, megalkotott térben.

De közben az eredeti térben is vagyunk, a természeti tárgyak között. A művekről szóló mű - több vers is Csontváry- és Mednyánszky-képek látomását vizionálja újra - az időtlenben megsejti az időt, a rögzítettben a változót. A versekben szinte kulcsszavak formájában térnek vissza a születés, a színeváltozás, az elváltozás motívumai, mint ahogy a legtragikusabb hérakleitoszi folyamat, a testi romlás és elmúlás, azaz önnön véglegesnek és állandónak hitt-remélt formájának az elvesztése is. (Arc, A herceg halála.)

S mindez - Latortól ismerős módon - mindvégig reflexió tárgya is. A Lator-vers - hol burkoltabb, hol nyíltabb formában - rákérdez önnön látomásának, a természeti és a művi összjátékának, sőt drámájának az értelmére, sőt számunkra való tanulságára. Az Erdő című vers kifejtett formában keresi ezt a tanulságot, azt igyekszik megragadni, hogy mi az egyszerre természeti, egyszerre művi látomás számunkra való közlendője. A vers válaszlehetőségek sorát próbálja végig, de végül - okkal - függőben hagyja a versszöveg felezőpontján megpendített lehetőséget: Vagy csak azt mondja ez az erdő, / amire szomjazik a szellem?

Babits Esti kérdésének a tájára érkezünk evvel a költeménnyel. Mint ahogy az egész kötet is babitsi mértékkel mérendő: szuverén, súlyos, végleges és létfontosságú költészet szól a versekben és a versekből.

 

Lator László: A tér, a tárgyak. Budapest, 2006, Európa Könyvkiadó. 68 oldal.