A Mozgó Világ internetes változata

Az ezredforduló körüli években készült statisztikák szerint Finnország a világ egyik legfejlettebb és legsikeresebb országa volt. Az 5,2 milliós összlakosság 6 százalékának a mezőgazdaság, 28 százalékának az ipar és 66 százalékának a különböző szolgáltató ágazatok adtak munkát. A városi lakosság aránya meghaladta a kétharmadot; a kisebb-nagyobb falvakban és távoli tanyákon a lakosság 32 százaléka élt. Helsinkiben, amelyet 2000-ben a világ harmadik „legélhetőbb" városának minősítettek, 500 ezren laktak. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem alapján 2000-ben 14., illetve vásárlóerőn számítva 18. helyet ért el a nemzetek rangsorában. Megelőzve ezzel olyan valaha élenjáró országokat is, mint amilyen Franciaország (19.) vagy Nagy-Britannia (21.) volt. Az Egyesült Államokénak, amely a különleges helyzetű Luxemburg után a rangsort vezette, 72 százalékát tette ki az egy főre jutó finnországi GDP. A világátlagot ugyanekkor közel háromszorosan, a Magyarországon mért szintet pedig két és félszeresen múlta felül.

Néhány más fontos szempontból Finnország eredményei ennél is jobbak voltak. Az úgynevezett életminőségi index (HDI) szerint, amely a jövedelmek mellett az iskolázottságot és a halandósági viszonyokat is figyelembe veszi, 2000-ben például a tizedik, az egy főre jutó könyvek és újságok száma alapján hatodik, innovációs potenciálja alapján negyedik, az általános versenyképesség szempontjából pedig második volt a világ közel 200 független állama közül. Néhány jövőbe mutató területen pedig az elsők között is az első. Ezek közé tartozott a környezetvédelem, az üzleti élet tisztasága, vagyis korrupciótól való mentessége és persze a lakosság információs és kommunikációs eszközökkel (telefonvonalak, mobiltelefonok, számítógépek, internet) való ellátottsága. Ugyanezen rangsorokban Magyarország általában a skála 30. és a 40. helye között volt található.¹

Százötven-kétszáz évvel korábban egészen másféle viszonyokkal szembesült a finnek közé érkező idegen - például az olasz Giuseppe Acerbi, a francia Mme de Staël, az angol Edward Daniel Clarke, A. Tweedie asszony vagy a magyar Reguly Antal. Finnország akkor Európa egyik legelmaradottabb országa volt. A nyír- és fenyőerdőkkel, valamint mocsarakkal és tavakkal borított ország lakóinak a száma a 19. század elején alig haladta meg a 800 ezret, s még a század közepén is csak másfél millióra rúgott. Az emberek túlnyomó többsége egymástól távoli piciny településeken vagy tanyákon lakott, és a halászat-vadászat mellett ősrégi irtásos-égetéses földműveléssel, fakitermeléssel és kátrányégetéssel foglalkozott. Az utazók vagy műveltebb és jobb módú városlakók lusta, tudatlan és a higiénia elemi szabályait sem ismerő, „vadállatias", még az oroszoknál is „tízszer ijesztőbb" teremtményekként írták le őket. Kémény nélküli, kunyhószerű otthonaikat pedig „élősködők sötét lukainak" látták. A nyomor, a koldulás, a járványok és a bűnözés általános volt körükben. A mostoha éghajlati viszonyok és a primitív művelési technika miatt gabona sem termett elég. A gabonalisztet ezért fiatal fenyők kérgének őrleményével soványították, de gyakran az így sütött kenyérből sem volt elég. Még a 19. század utolsó harmadának kezdetén, 1867-68-ban is olyan éhínség pusztított az országban, amelynek mintegy 100 ezer ember - a lakosság 8 százaléka - esett áldozatul.² 1820-1830 körül, amikorra az első megalapozott becslésekkel rendelkezünk, az egy főre jutó finnországi nemzeti jövedelem Nagy-Britanniáénak mintegy felét, a Habsburg Birodaloménak 75, az európai átlagnak közel 80 és a világ átlagának mintegy 116 százalékát érte el.³

A városi lakosság aránya a 19. század első harmadában 5-6 százalék körül mozgott. Helsinkiben, amely Turku örökébe lépve 1812-ben lett az ország fővárosa, alig 10 ezren éltek. Az utazók feljegyezték, hogy a tehenek még a 19. század közepén is egészen otthonosan mozogtak a házak között, s hogy az éhes farkasok telente egészen a város központjáig merészkedtek. Itt, valamint néhány ennél is kisebb tengerparti városkában lakott a 2-3 ezer fős finn hivatalnok nemesség, a lutheránus papság és más tanult úri személyek, köztük a nagyrészt svéd, német és orosz kereskedőréteg. Utóbbiak bonyolították az ország külkereskedelmét, amelynek legfontosabb exporttermékei a hajóépítéshez szükséges fűrészáru és kátrány, valamint az állati prémek voltak.

A 12. század óta tartó svéd uralom következményeként a közigazgatás, a kereskedelem és az oktatás nyelve egyaránt a svéd volt. Az ország első és 1815-ig egyetlen újságja ugyancsak svéd nyelven jelent meg. 1809 után, amikor a napóleoni háborúk eredményeként I. Sándor cár autonóm nagyhercegségként Oroszországhoz csatolta Finnországot, e téren lassú változás kezdődött. A svéd gazdasági és kulturális befolyás ellensúlyozása céljából Szentpétervár a nagyhercegség különállását szorgalmazta. „Legyetek finnek!" - adott programot Sándor új alattvalóinak, amit maga is elősegíteni igyekezett. Ez az orosz támogatás jelentős szerepet játszott abban, hogy a század közepére Finnországban is beköszöntött a nemzeti ébredés kora, s a svéd nyelvű városi kultúra mellé a század második felében kezdett felzárkózni a finn.⁴

 

Finnország sikeres felzárkózásának titka a magyarországi közvélekedés szerint az ország sorsának második világháború utáni szerencsés alakulása. Vagyis az a körülmény, hogy megmenekült a szovjet megszállástól és annak katasztrofális következményeitől. Magyarország leszakadását és ennek következtében a Finnország és Magyarország között „halszagú atyánkfiai" javára napjainkra kialakult nagy különbséget ugyanezzel szokás magyarázni. Vagyis azzal, hogy amitől Finnország megmenekült, attól Magyarország közel fél évszázadig szenvedett. Ezt a feltevést az elmúlt években többször volt alkalmam hallani - konferenciákon éppúgy, mint oldottabb, félig szakmai, félig baráti beszélgetések során. Az elmúlt kétszáz év finn és magyar történelmének párhuzamos tanulmányozása azonban egyáltalán nem támasztja alá ezt a vélekedést. A számok azt mutatják, hogy Finnország felemelkedése már a 19. század utolsó harmadában elkezdődött, a két világháború között felgyorsult, és a század második felében ez a lendületes fejlődés legfeljebb csak folytatódott. Számos adat szól amellett is, hogy Magyarország leszakadása sem magyarázható kizárólag a szovjet rendszer kétségtelen merevségével és ésszerűtlenségeivel.

A finn gazdaság modernizációját a 19. század közepén bevezetett liberális szellemű reformok alapozták meg. Kiemelkedett ezek közül a városlakók szabad iparűzési jogának biztosítása 1859-től, amit az 1860-as években a kereskedelemre és a hajózásra, illetve a vidékre és a parasztságra is kiterjesztettek. Ehhez társult az 1840-es években keresztülvitt pénzügyi reform, amelynek keretében a svéd pénzt kivonták a forgalomból, és egyetlen érvényes fizetőeszközzé az orosz ezüstrubelt tették. Ezt 1860-ban váltotta fel a finn márka. Két év múlva megalapították az első finn kereskedelmi bankot, amely alacsony kamatozású hiteleket folyósított minden ésszerű vállalkozás számára. Közben megújították a földadórendszert és eltörölték, illetve csökkentették az Oroszországgal folytatott export-import forgalom vámtarifáit. Ezzel párhuzamosan nagyarányú infrastrukturális fejlesztésekbe fogtak. 1844 és 1856 között megépítették a délkeleti tengerpartot az ország belsejével összekötő Saimaa-csatornát, amely az egyik legfontosabb kereskedelmi vízi útvonallá vált. Ezzel egy időben megkezdődött a vasútépítés. A pályahossz 1870 és 1913 között 480 kilométerről 3500 kilométerre nőtt. Bár az ország területéhez képest ez nem volt túlságosan sok, a folyókkal és a közutakkal együtt az átlagosnál jóval kedvezőbb feltételeket biztosított az áruforgalom számára. A modernizáció fontos előfeltétele volt a lakosság kulturális szintjének emelése is. Ennek érdekében az 1840-es években egységesítették az iskolarendszert, majd 1858-ban elkezdték az állami fenntartású községi népiskola-hálózat kiépítését. A korszak uralkodója, II. Sándor cár nemcsak nem akadályozta, hanem számos esetben maga kezdeményezte ezeket a reformokat. A finn nép ezért ma is „Finnország jótevőjeként" emlékezik rá, és az 1894-ben emelt szobrát, amely Helsinki főterét ékesíti, soha senkinek eszébe nem jutott lerombolni vagy a város valamely eldugottabb részére áthelyezni.⁵

Az intézményi-jogi feltételek megteremtésének és az infrastrukturális fejlesztéseknek köszönhetően a finn gazdasági fejlődés a 19. század utolsó harmadában minden mutató szerint az átlagosnál nagyobb sebességre kapcsolt. 1820 és 1870 között - Maddison számításai szerint - az egy főre jutó nemzeti jövedelem csak évi 0,8 százalékkal, 1870 és 1913 között viszont már évi 1,4 százalékkal nőtt. Ugyanezen időszakokban a nyugat- és észak-európai országok átlagosan 0,9, illetve 1,3 százalékos növekedést értek el. Ez azt jelentette, hogy 1870 után Finnország az élenjáró Nagy-Britanniával és a nála valamivel ekkor még szintén fejlettebb Magyarországgal szemben egyaránt csökkentette hátrányát. A Nagy-Britanniával szembeni lemaradása az egy főre jutó nemzeti jövedelem viszonylatában 34 százalékról 41 százalékra mérséklődött, a Magyarországgal szembeni hátránya pedig 87 százalékról 98 százalékra. A Magyarország átlagosnál lényegesen gyorsabb 1867 utáni fejlődésével kapcsolatos feltevések eszerint tehát a legendák birodalmába tartoznak. Lényegében ugyanezt bizonyítják Bairoch számításai is. Ezek szerint Finnország Nagy-Britanniával szembeni hátránya 1870 és 1913 között 50 százalékról 54 százalékra, az európai átlaghoz képest pedig 87 százalékról 97 százalékra csökkent. Az Osztrák-Magyar Monarchia egészéhez viszonyított előnye ugyanezen idő alatt 102 százalékról 104 százalékra emelkedett.

Az átlagosnál gyorsabb gazdasági fejlődés dinamikus városiasodással, a városok csinosodásával és korszerűsödésével, a jómód növekedésével s a különböző luxus- és élvezeti cikkek iránti kereslet növekedésével járt együtt. A főváros lakosságának száma a századfordulóra elérte a 70 ezret, s közben arculata is megváltozott. Az egy- vagy kétszintes faépületek helyére a központi részeken többemeletes - részben neoreneszánsz és romantikus, részben szecessziós jellegű - kőépületek kerültek. Ilyenek a főteret övező kormányzati hivatalok, egyetemi épületek és a lutheránus dóm, a piactér melletti elnöki palota, és a sétálóutca (Esplanad) két oldalát övező épületek közül néhány. Helsinki ezek alapján kapta az „észak Velencéje" és az „észak fehér városa" nevet. A gazdagodásról sok egyéb változás is tanúskodott. Ezek közé tartozott például a finnek nemzeti italává vált kávé fogyasztásának ugrásszerű növekedése. 1819-ben ebből a drága gyarmatáruból egy főre még csak évi 25 gramm jutott, 1860-ban viszont már 1, 1900-ban pedig 4 kilogramm. Ezt Magyarországtól eltérően nemcsak az előkelő és jómódú emberek, hanem a legszegényebb vidéki lakosság is rendszeresen fogyasztotta.⁶

A dinamikus fejlődés a Finnországba látogató magyarokat is meghökkentette. Jankó János néprajzkutató 1896-97-es útjairól olyan benyomással tért haza, hogy Finnország „gazdasági, művelődési és politikai élete terén" egyaránt „óriási léptékkel halad előre a fejlődés útján". Bár a lakosság jó háromnegyede még mindig a mezőgazdaságból élt, és az egymástól óriási távolságokban található irtásföldeken épült kis falvakban lakott, a gazdálkodás kultúrája korszerűsödött. Az ősi irtásos-égetéses földművelés fortélyait már csak az ország legelmaradottabb keleti felében, Karéliában tanulmányozhatta. Másutt az európaihoz hasonló művelési technikákkal, rohamosan fejlődő állattartással és modern tejfeldolgozó iparral találkozott. Helsinkiben időzvén feltűnt neki a sok „veloczipéd", amelyeket nemcsak a férfiak, hanem az „egyszerűen ruházkodó", de mindig „tiszta és nett" finn hölgyek is előszeretettel használtak.⁷ Ispánovits Sándor néhány évvel később ugyancsak kitűnő bizonyítványt állított ki az országról és fővárosáról. „Szép az egész ország és szépségeiben van gazdagsága is. Szoros értelemben vett aranyat nem találunk ugyan a finn földön, de vannak dús mezői, hatalmas erdei, százával folyói, ezrével szigetei és tízezrével tavai" - tájékoztatta az érdeklődő magyarokat 1910-ben. A kövezett utakkal, szennyvízelvezető csatornákkal, villannyal és egyéb közművekkel ellátott Helsinki pedig „csakugyan csinos, modern város, méltán megérdemli, hogy észak Velencéjének mondják".⁸

A cári Oroszország összeomlása és a bolsevista forradalom megteremtette a lehetőséget Finnország önállóvá válására. A függetlenséget 1917. december 6-án deklarálták. Ezzel egy időben véres polgárháború söpört végig az országon. A déli tartományokat a vörösök, a középsőket a fehérek tartották ellenőrzésük alatt. Az addigi kereskedelmi kapcsolatok összeomlása, elsősorban az orosz importgabona hiánya következtében nagyarányú éhínség lépett fel. A hatalmas orosz hadsereg igényei miatt a finn ipar ugyanakkor virágzott.

A biztonságos és hatalmas orosz piac elvesztése, a több hónapos harcok és a még tovább tartó szűkösség ellenére a finn gazdaság fejlődése egyáltalán nem fékeződött le, sőt az 1920-as évek regenerálódása után az 1930-as években még gyorsabb tempóra váltott. 1913 és 1929 között 28, 1929 és 1938 között 32 százalékkal nőtt az egy főre jutó nemzeti jövedelem. Finnországot sem a gazdasági világválság, sem a második világháború nem viselte meg olyan mértékben, mint Magyarországot és számos más európai országot. Ebből adódott, hogy Maddison számításai szerint az 1913 és 1950 közötti egy főre jutó éves GDP növekedése elérte az 1,9 százalékot, miközben a nyugat- és észak-európai államok átlaga csak 1,2 százalék, a kelet-európai országoké 1 százalék, s az Egyesült Államoké is csak 1,6 százalék volt. Ez azt jelentette, hogy Finnország Nagy-Britanniával szembeni hátránya 54 százalékról (1913) 77 (1938), illetve 76 százalékra (1950) javult, a Magyarországgal szembeni hátránya pedig 98 százalékról (1913) 131 (1938), illetve 167 százalékos (1950) előnnyé változott. Eszerint tehát a Magyarországgal szembeni történelmi lemaradását Finnország a két világháború között változtatta előnnyé. Bairoch viszont úgy véli, hogy ez már a 20. század elején megtörtént. Az egy főre jutó finnországi nemzeti jövedelem számításai szerint 1913-ban 39, 1938-ban pedig 102 százalékkal volt magasabb a magyarországinál. Bármelyikük jár is közelebb az igazsághoz, a lényegen ez nem változtat: a 20. század első felében a finn gazdaság testhosszal megelőzte a magyart.

Finnország két világháború közötti gyors fejlődését és Magyarország leszakadását ugyancsak érzékelték a Finnországba látogató magyarok. Kodolányi János, aki az 1930-as évek második felében többször töltött hosszabb időt északi rokonainknál, úti beszámolóiban szinte egyik ámulatból a másikba esett - szembesülve a finn mindennapokkal. Az időközben 300 ezer főssé növekedett fővárosban a 14 emeletes szálloda kényelme, a sűrűn és gyorsan közlekedő villamosok, valamint a „rengeteg autó" nyűgözte le. „Helsinki meglehetősen nagy és roppant forgalmas kikötőváros. Autó autót követ. Villamos villamost. Az öblökkel közrefogott, hurkaalakú város széles területén nemzetközi forgalom lüktetése forr. Építkeznek, mindenfelé állványok merednek az égnek. Az állomás önti az utasokat és árukat. A roppant szövetkezeti és egyéb áruházak szívkamrái sok száz gyár termékeit lökik ki magukból. Késő este hömpölygő, vidám tömegek sétálnak hazafelé moziból, színházból" - tájékoztatta magyar olvasóit. A vidéket járva megfigyelte, hogy „az egész hatalmas országot behálózzák a ragyogó autóbuszutak", s hogy Helsinkiből szinte „percenként indulnak minden irányban a legmodernebb csőbútoros autóbuszok". Észrevette azt is, hogy a legeldugottabb faluba is vezet telefonvonal, s hogy a telefonálás milyen olcsó. Leginkább azonban az tűnt fel neki, hogy a „napszámbérek körülbelül négyszeresét teszik ki a magyarországi napszámoknak", s hogy a jövedelmek jóval arányosabbak. „Finnországban még az alacsonyabb bérű munkás is összehasonlíthatatlanul magasabb életszinten élhet, mint nálunk a képzett munkás. Lakása jobb, tágasabb és olcsóbb is, mint nálunk. Nálunk az emberek nagy átlagban fizetésük harminc-negyven százalékát költik lakásra. Finnországban csak a tizenkét-tizenöt százalékát. Nálunk átlagosan csak három-négy százalék jut szórakozásra, könyvre, rádióra, ott ennek a háromszorosa. És nálunk alig tudnak az emberhez méltóan ruházkodni a tömegek. Finnországban viszont nemcsak a fizetések és bérek magasabbak, de az iparcikkek ára is alacsonyabb."⁹

A 20. század második felében folytatódott a finn gazdaság átlagosnál gyorsabb növekedése. 1950 és 1973 között, amely időszakot világszerte a termelés páratlanul dinamikus bővülése jellemezte, Finnországban évi átlagban 4,3 százalékkal nőtt az egy főre jutó nemzeti jövedelem, miközben Nyugat- és Észak-Európában csak 3,8, az Egyesült Államokban pedig 2,4 százalékkal. Ennek következtében az egy főre jutó GDP 1973-ban az angliainak már 90 (Maddison), illetve a GNP 122 százalékát (Bairoch), az amerikai GDP-nek pedig 65 százalékát tette ki. A dél- és kelet-európai országokban ugyanezekben az években a korábbinál szintén gyorsabb - évi 4,8, illetve 4 százalékos - ütemben nőtt az egy főre jutó nemzeti jövedelem. Finnország Magyarországhoz viszonyított előnye Maddison szerint ezért mérsékeltebben - 167 százalékról 192 százalékra - nőtt, míg Bairoch szerint nem is nőtt, hanem 183 százalékról 151 százalékra csökkent.

Az 1970-es években kezdődött új világgazdasági korszak körülményei között a nyugat- és észak-európai államokhoz képest Finnország a korábbiaknál kicsit rosszabbul teljesített. Az 1990-es évek elején ezért az egy főre jutó GDP tekintetében átmenetileg Nagy-Britannia mögé került. Az évszázad végére azonban egyértelműen visszanyerte korábbi, az angliaival egyszintű vagy azt valamivel meg is haladó „helyezését". A kelet-európai országok, köztük Magyarország viszont ezen idő alatt a század egyik legsúlyosabb gazdasági válságán estek át. Az egy főre jutó finn GDP 1992-ben így már 260 százaléka volt a magyarnak. Ez a különbség azóta sem csökkent, inkább nőtt. Az egy főre jutó magyarországi GDP - vásárlóerőn számítva - 2000-ben az amerikainak mindössze 35 százalékát tette ki, miközben a finn - mint már utaltunk rá - 72 százalékát.

 

Az úgynevezett sikeres európai kisországok 19. és különösen 20. századi teljesítményét a közgazdászok három-négy általános tényezővel magyarázzák. Ezek közül egyik legfontosabb a nyitottság, vagyis az intenzív külkereskedelem, amely pótolhatja a nagy belső piac hiányát. Szükséges a helyi adottságokból kiinduló szakosodás s e néhány ágazatban az élenjárás. Ez viszont a kutatási és fejlesztési ráfordítások bőkezű, ám nagyon célirányos kezelését követeli meg. Harmadik tényezőként az üzleti élet tisztasága és a vállalkozásokat segítő-bátorító jogi-intézményi és humán környezet említhető. Utóbbiak közé nemcsak a megbízhatóság, a kiszámíthatóság és a versenyfeltételek azonossága, hanem az egész politikai intézményrendszer stabilitása és kiegyensúlyozott működése, valamint a társadalmat megosztó nagy szociális, nyelvi vagy egyéb különbségek hiánya, továbbá a munkaerő magas szintű szakmai felkészültsége és általános műveltsége is hozzátartozik. Mint mentális bázist ezzel kapcsolatban fontosnak tekintik a felvilágosodásig visszavezethető ama meggyőződést is, hogy a gazdasági növekedés alapja hosszú távon a tudomány és a technológia fejlődése.¹⁰

Néhány sajátossággal kiegészítve vagy inkább színezve Finnország 19-20. századi történelme teljes mértékben igazolni látszik ezeket az általánosításokat. A Stockholmba, Tallinnba, Danzigba és más német tengerparti városokba irányuló prém-, hal- és kátránykivitel a feljegyzések szerint már a 17-18. században jelentős volt. A 19. században a fő külkereskedelmi partnerré Oroszország vált, amellyel a finn export-import forgalomnak kezdetben több mint 50, később közel 40 százaléka bonyolódott. Második és harmadik számú partnerré Nagy-Britannia és Németország vált, s a szomszédos skandináv államok csak ezután következtek. A rendelkezésre álló vámstatisztikák szerint 1860 és 1913 között az export értéke évi 4,2, az importé évi 4 százalékkal nőtt. Vagyis a külkereskedelmi forgalom fél évszázad alatt meghatszorozódott, illetve meghétszereződött. A két világháború között ismét totális átrendeződés következett be a partnerek között. A kivitel első számú célországává Nagy-Britannia vált, és a legtöbb import Németországból érkezett. A Szovjetunió részesedése 5 százalék körüli szintre sülylyedt, előretört viszont az Egyesült Államok. A háború utáni nagy megrázkódtatások ellenére az export értéke 1929-ben már 60 százalékkal meghaladta az 1913-ast, majd a válság alatti kisebb visszaesés után az 1930-as évek közepére elérte annak kétszeresét. Az importforgalom kicsit nagyobb ingadozással ugyanezt a trendet követte.¹¹

A második világháború alatti és utáni visszaesést követően a behozatal 1948-ra, a kivitel 1950-re érte el az 1938-as szintet. Ezután minden korábbinál dinamikusabb fejlődés kezdődött. 2000-ben a nemzeti jövedelem (GDP) csaknem 40 százaléka származott külkereskedelmi forgalomból, miközben az euróövezet átlaga csak 15 százalék körül mozgott. Finnország vezető exportpartnere eleinte Nagy-Britannia volt, ahová a kivitel mintegy negyede áramlott. A későbbiekben viszont egyre nagyobb hányad került a Szovjetunióba és az NSZK-ba, majd az 1970-es évektől Svédországba is. Az import terén hasonló átrendeződés következett be.¹²

A finn kivitel mintegy 80 százalékát a 19. század végéig a mező- és erdőgazdálkodás, valamint a fafeldolgozó ipar adta. Az ország sem kőszénnel, sem olajjal nem rendelkezett, és vasérccel is csak alig. Rengeteg volt viszont a fa. Az ország területének mintegy 70 százalékát erdők borították. Finnországnál több fával az európai országok közül csak Oroszország rendelkezett. A „zöld arany" így nemcsak az exportnak, hanem az egész gazdaság modernizációjának, sőt sokáig magának az életnek is az alapja volt. A házak és a kerítések a 20. századig éppúgy fából készültek, mint a szállító- és világítóeszközök, a lószerszámok, vagy a bútorok és az evőeszközök. A nyírfaháncsból lábbelit, a fiatal fenyők kérgéből - mint már utaltunk rá - gabonapótló kenyérlisztet állítottak elő. A fenyőkéreg mellett a túlélést segítette az erdő számos más növénye: a különböző bogyók, páfrányok, mohák és zuzmók is. Eleinte az energiáról és a szállításról is a természet gondoskodott. Faúsztatásra alkalmas folyókban éppúgy bővelkedett az ország középső és déli része, mint kisebb-nagyobb zuhatagokban. Az első vízi erő által hajtott fűrészmalom már a 16. században megépült. Ezek a még kezdetleges telepek a 19. századig döntően tűzifát, kisebb részben fűrészárut állítottak elő és úsztattak le a tengerparti kereskedővárosokig.

A nagy fellendülés a gőzgép feltalálásának és a 19. század közepi politikai-jogi liberalizálásnak köszönhetően az 1850-es évektől kezdődött. Az első gőzgépesített fűrésztelepek az 1860-as években épültek. A fakitermelés és fafeldolgozás ezt követően meredeken ívelt fölfelé. Az exportált faipari termékek értéke 1850 és 1900 között megtízszereződött, 1900 és 1913 között pedig csaknem megkétszereződött. Ugyanezen idő alatt a faipari termékek világpiaci árai is megtöbbszöröződtek. Egyes adatok szerint csupán 1860 és 1880 között kilencszeresre nőttek. A termelés bővüléséből és az árak növekedéséből igen jelentős többletbevétel származott. Ez szolgáltatta az alapot a mezőgazdaság modernizálásához és más iparágak meghonosításához. 1860 és 1913 között a mező- és erdőgazdálkodás hozzájárulása a nemzeti jövedelemhez 65 százalékról 47 százalékra, a mező- és erdőgazdálkodásból élő népesség aránya pedig 87 százalékról 75 százalékra csökkent. A kivágott erdők újratelepítéséről az 1863-ban felállított Országos Erdőgazdálkodási Hivatal, számos törvény és jól képzett erdészek százai gondoskodtak.¹³

A 19. század második felében kialakult finn gazdasági szerkezet és az exportcikkek összetétele a századforduló éveire két szempontból módosult. A faipari termékeken belül csökkent a gömbfa és a különböző fűrészáruk szerepe, s nőtt a bonyolultabb technológiát igénylő papíripari termékeké. Az első papírmalmok az 1860-as években épültek. A későbbiekben számuk egyre szaporodott, és termelésük folyamatosan bővült. Az oroszországi papírfelhasználásnak, amely szintén nőtt, 1890-ben még csak 6 százaléka, 1905-ben ötöde, a háború előtt viszont már harmada származott Finnországból. Más országokba ugyancsak érkezett finn papíráru. A háború előtti évekre Finnország a világ egyik vezető papírtermelőjévé vált.¹⁴

A fafeldolgozás szerkezetének átalakulása mellett módosult a mezőgazdaság termékszerkezete is. A vámmentesen érkező és ezért nagyon olcsó orosz gabonával a mostoha éghajlati adottságok miatt a finn parasztok nem tudtak versenyezni. Erőteljes kormányzati támogatással és a faipar többletbevételeire támaszkodva a finn gazdák közül ezért sokan átértek az intenzív állattartásra. A sertéstenyésztés mellett elsősorban marhatartással foglalkoztak, amelynek sikerét nagyban megkönnyítette a dús kaszálók és a jó legelők bősége. A marhatartásra fejlett tejgazdaság épült. Nagy gondot fordítottak a helyi viszonyokat jól tűrő hazai fajták nemesítésére. A vaj- és a sajttermékek szállításáról és értékesítéséről a tejszövetkezetek országos hálózata gondoskodott. Ezt ugyanolyan mintaszerűen szervezték meg, mint az erdőgazdálkodást. Az állattenyésztés és a tejfeldolgozás termelési értékének az aránya a mezőgazdaság össztermelésén belül így aztán 1860-62 és 1912-14 között 45 százalékról 71 százalékra nőtt, miközben a növénytermesztés hozzájárulása 50 százalékról 23 százalékra csökkent.¹⁵ A nagybirtokok által dominált és persze más körülmények között fejlődő magyar mezőgazdaság intenzifikálódása meg sem közelítette ezt a szintet. Nálunk továbbra is a nagy területen alacsony termelési értéket előállító gabonatermelés maradt a meghatározó.

Szentpétervárt a 19. század utolsó harmadától Finnország látta el tejtermékekkel. A hal és a kávé mellett a finn táplálkozáskultúrának ugyancsak ekkor vált nélkülözhetetlen részévé a tej, a vaj és a sajt. Még ma, a saláták, a fehér húsok és a különböző zsír- és szénhidrátszegény étkek korában is alig van finn, aki az ebédhez és a vacsorához, bármi is az, ne enne egy vagy két kis szelet vajas kenyeret. Nagyon gyakori az is, hogy az egyetemi menzákon a diákok víz vagy gyümölcslé helyett ebédre tejet isznak.

Az orosz piacokat elvesztvén a két háború között a mezőgazdaság exportrészesedése minimálisra csökkent. Viszont nagy erőfeszítések és újabb termékszerkezet-váltás eredményeként a finn mezőgazdaság néhány éven belül az ország teljes élelmiszer-szükségletének mintegy 80 százalékát biztosítani tudta. Különösen a burgonyatermesztés fejlődött. A vízben főtt és kaporral, valamint sovány tejföllel ízesített burgonya Finnországban ma is a hús- és halételek leggyakoribb kísérője. A faipari termékek exportja 50 százalékos részesedéssel 1920-ban jutott csúcspontra, azóta folyamatosan csökken. 1999-2000-ben már csak 5 százalékkal részesedett a kivitelből. Helyét előbb a papíripar foglalta el, amelynek aránya 1950-ben tetőzött 42 százalékkal. Ezután a finn gazdaság két új kitörési pontot talált: előbb a fémipart és a gépgyártást, majd az elektronikát. A fém- és a gépgyártás, amelyen belül különösen a közlekedési eszközök (jégtörők, luxushajók, kompok, vonatok) és a papíripari gépsorok gyártása bizonyult sikeresnek, közvetlenül a háború után lendült fel, és az évszázad utolsó harmadáig számított húzó ágazatnak.¹⁶ Ezt követően előretört az elektronika és az optika, amelynek exportrészesedése 2000-re 31 százalékra emelkedett. A fém- és gépiparé lecsökkent 25 százalékra, a papíriparé pedig 22 százalékra.¹⁷

A változó feltételekhez való állandó alkalmazkodást jól szemlélteti a Nokia példája, amely piciny papírmalomként kezdett működni egy folyócska partján 1863-ban, Tamperétől mintegy 15 kilométerre. Bár a következő évtizedekben jelentős eredményeket ért el - az 1867-es párizsi világkiállításon például már bronzérmet kapott néhány termékéért -, az 1920-as évek elején egyesült egy gumi- és egy kábelgyárral. A papíripari termékek gyártása mellett a cég nagy szerepet vállalt Finnország villamosításának befejezésében, a telefonhálózat kiépítésében, valamint a finn munkások gumicsizmával és a fellendülő autóipar gumiabronccsal való ellátásában. Ezekből már exportra is bőven jutott. Az 1970-as évek új feltételeihez alkalmazkodva a cég ismét váltott. Felismerve az elektronikában rejlő lehetőségeket nagyarányú fejlesztésekbe kezdett, és az 1980-as évek közepén saját fejlesztésű vezeték nélküli telefonkészülékekkel jelent meg a világpiacon. Ezeket később egyre tökéletesítette és miniatürizálta, majd a kilencvenes évek végén megkezdte a mobiltelefonok összekapcsolását a számítógépes rendszerekkel és az internettel. Ebben olyan sikeresnek bizonyult, hogy 1998 és 2000 között 73 milliárdról 250 milliárdra növelte bevételeit. Eladásainak túlnyomó részét ekkor már évek óta a világpiacon realizálta. 2000-ben bevételeinek 97,6 százaléka származott külföldről, miközben 55 ezer alkalmazottjának fele finn volt. „A jövő Finnországé" (The Future is Finnish) - prognosztizálta a Newsweek 1999 nyarán.¹⁸

Az erdő és az erdőn alapuló fa- és papíripar mindazonáltal ma is jelentős helyet foglal el a finn gazdaságban, és abszolút értékben mérve az exportban sem csökkent a szerepe. Az ipari célokra felhasznált nyersfa mennyisége az 1960-as és az 1980-as évek között 32 millió köbméterről 40, az ezredfordulóra pedig közel 60 millió köbméterre emelkedett. A világ egyik legnagyobb papírgyártója ma is Finnország. Napjainkban ugyanakkor át is értékelődik a „zöld arany" jelentősége. Gazdasági haszna mellett az utóbbi években egyre nagyobb hangsúly helyeződött az emberi felüdülést szolgáló természeti értékére. A finn kormányszervek Erdő 2000 programjának egyik centrális eleme a továbbra is nagyütemű fakitermelés és újratelepítés figyelmesebb összehangolása a környezetvédelem szempontjaival.¹⁹

 

A változó feltételekhez alkalmazkodó intenzív külkereskedelem és a világpiacon is eredményes szakosodás mellett Finnország a belső társadalmi ellentétek leküzdése terén és ezáltal a hosszú távú és fontos döntésekhez szükséges társadalmi kiegyensúlyozottság megteremtése szempontjából is példát mutatott. Kétségtelen, hogy ehhez az alapok, a történelmi hagyományok is kedveztek. Néhány ezer katolikustól és mintegy 50 ezer görögkeletitől eltekintve a finnek a 16. századtól valamennyien evangélikusok. A finn történelemből hiányzik az a vallási megosztottság, ami a 16-17. században Magyarországon kialakult, s amelynek az utóhatásai még a 20. században is érezhetők voltak. Nem alakultak ki olyan mély rendi ellentétek sem, mint Magyarországon egyrészt a nemesek és a nem nemesek, másrészt a főnemesek és a köznemesek között. A svéd-finn nemesség száma egyrészt csekély volt, másrészt hatalma és befolyása a társadalom fölött mindvégig korlátozott. A tipikus 18. századi finn nemes a svéd királyi hadseregből leszerelt tiszt volt, aki közepes méretű birtokának hasznából élt. A kis- és középparasztok többsége ugyanakkor öröklési joggal bíró és katonáskodásra kötelezett szabad embernek számított. Ők tették ki az adófizetők többségét. Az erdő mindenkié volt: abban a legszegényebbek is szabadon vadászhattak, gyűjtögethettek, sőt hozhattak létre irtásföldeket. Éhínség ugyan gyakran pusztított az országban, de nem volt rabság, nem volt jobbágyság. Így azután nagyobb éhséglázadások és parasztfelkelések sem robbantak ki. Ehhez a mérsékelten differenciált társadalmi struktúrához járult egy olyan politikai kultúra, amelyet a konfliktuskerülés, illetve az egyetértésre és a kompromiszszumokra törekvés, valamint a közösségi szabályok megtartása, a rossz hírnév kerülése és a becsület védelme jellemzett.²⁰ „A függetlenség, a szabadság, az önmagáért való felelősség, a nála erősebbekkel, hatalmasabbakkal, gazdagabbakkal szemben érzett egészemberség - írta Kodolányi - olyan mértékben fejlődött hát ki Finnországban, hogy a demokrácia megváltó eszméire itt nem is volt szükség."²¹ Az író tényleírásával egyetérthetünk, a magyarázata azonban sántít. A modern tömegdemokrácia kialakulása ugyanis Finnországban is konfliktusokkal járt. Kétségtelen viszont, hogy ezeket a konfliktusokat Magyarországnál jóval sikeresebben oldották fel, és a finn társadalom ezért már évtizedek óta magas fokon integrált.

A 19. század legsúlyosabb konfliktusa a középosztály svéd kultúrához ragaszkodó csoportjai és a finn nemzeti kultúra megteremtésére törekvő „fennománok" között zajlott le. A század elején a felsőbb osztályok és a felsőoktatás nyelve szinte kizárólag a svéd volt. Ha egy alacsony származású finn tanulni tudott, többnyire svéd nevet vett fel, és otthon is a svéd nyelvet kezdte használni. Kivételt képeztek ez alól a vidéki lelkészek, akik a templomokban és azokon kívül is finnül beszéltek híveikkel, és az elemi iskolákban is finnül tanítottak. Az 1809-es impériumváltás után a finn nacionalizmus lehetőségei megnőttek. „A hazai értelmiséget finnesíteni, a finn népet kiművelni kell" - hirdette az 1830-as években alapított Finn Irodalmi Társaság, amelynek egyik tagja, Elias Lönrott a Kalevala közreadójaként tett szert hírnévre. Hathatós orosz támogatással a század végére ez sikerült is. Számos finn nyelvű újság indítása után 1863-ban Jyväskyläben megalapították az első finn nyelvű tanítóképző intézetet, ahol főleg népiskolai tanítókat képeztek. Ugyanebben az évben emelték második hivatalos állami nyelv rangjára a svéd mellé a finnt. Az ekkor még zömmel svédül beszélő hivatalnokok húsz évet kaptak a finn nyelv elsajátítására. Ezt a rendeletet szigorúan végre is hajtották. A finn nyelvismeretet egy idő után a tanároktól is megkövetelték, s legalább egy tantárgyat a középiskolákban is finnül kellett előadni. A századfordulóra így egy sajátos kétnyelvűség alakult ki. Az állami intézményrendszer hivatalos nyelve a finn lett, a magánéletben és a kulturális életben viszont egyaránt használták a finnt és a svédet. 1906-ban még svéd politikai párt is alakult. A déli városokban és a délnyugati partvidéken, ahol az összlakosság akkor még 10 százalékát kitevő svédek éltek, valósággal két kultúra élt egymás mellett.²² Mint Jankó János az 1890-es évek közepén megfigyelte: a két kulturális csoport külön iskolákat tartott fenn, külön éttermekbe és kocsmákba járt, és külön lapokat olvasott. A viszony közöttük ekkor még korántsem volt barátságos. Jankó egyenesen „antagonisztikusnak" látta ellentéteiket.²³

Ezek az ellentétek a függetlenné válás éveiben odáig fajultak, hogy a nyugati szigetek svéd lakossága bejelentette csatlakozási szándékát Svédországhoz. Mivel a frissen függetlenné vált állam vezetése ehhez nem járult hozzá, végül a Népszövetség simította el az ügyet. Ez az egyébként nem túl hatékony nemzetközi szervezet volt az, amely Finnországot rábírta, hogy az Äland-szigetcsoport svéd lakosságának igen kiterjedt önigazgatási és kulturális jogokat biztosítson. A vegyes lakosságú délnyugati partvidéken és a városokban azonban folytatódtak a feszültségek. Bár egy 1921-es törvény hivatalosan kétnyelvű állammá nyilvánította az országot, s a helsinki egyetemen nemcsak finn, hanem svéd nyelven is oktattak, sőt a svéd kisebbség külön svéd nyelvű egyetemet is alapított Turkuban, a nacionalizmus a két világháború közötti Finnországban is agresszívabbá vált. A svéd nyelvvel és nevekkel szembeni ellenszenv nőtt. Ez ellen sokan névváltoztatással védekeztek. Az 1930-as évek végére a svéd nyelv lényegében teljesen háttérbe szorult a Helsinki Egyetemen. Az igazi megbékélés csak a második világháború után következett be. Bár napjainkra a svéd anyanyelvűek aránya 6 százalék alá süllyedt, kultúrájuk ápolását és identitásuk megőrzését messzemenően biztosítják. A svéd nyelv 1968 óta az iskolarendszer minden szintjén egyenlő a finnel. A finnek kötelezően tanulnak svédül, és a svédek finnül. A Helsinki Egyetem ugyancsak kétnyelvű, és egyes szakokat más egyetemeken is el lehet végezni svéd nyelven. A 20 finnországi egyetem és főiskola közül 12 finn egynyelvű, 2 svéd egynyelvű, 6 pedig kétnyelvű. A két állami tévécsatorna napi több mint két órában sugároz svéd nyelvű programokat, köztük híreket és gyermekműsorokat. A rádiócsatornák közül kettő, a színházak közül négy svéd nyelvű. A Finnországban kiadott svéd nyelvű könyvek száma évről évre meghaladja a kétszázat. Az utóbbi években elterjedt és mára általánossá vált, hogy az élelmiszerek feliratai is kétnyelvűek. A 2003-as új nyelvtörvény értelmében ha a svéd kisebbség létszáma egy településben eléri a 8 százalékot vagy legalább a 3000-es lélekszámot, akkor azt a települést kétnyelvűnek kell minősíteni, és gondoskodni kell ennek megfelelő közigazgatásról. A svédek finn állampolgári lojalitását mindez egyáltalán nem gátolja, inkább erősíti. Az 1906-ban alapított Svéd Néppárt gyakran ad minisztert egyik vagy másik kormánykoalíciónak.²⁴ Az északon élő számik, a mindenütt megtalálható romák és néhány más kisebbség - összesen 2-3 százalék - hasonló mértékben integrálódott. A közintézményekben a finn és a svéd mellett olykor angol és cirill betűs orosz feliratok is segítik az eligazodást, s a nagyobb áruházakban többször hallani orosz nyelvű tájékoztatást. Ez a gyakorlat számos kelet-európai ország számára szolgálhatna követendő példaként.

A nemzeti ellentétek feloldásához hasonlóan az osztályellentétek mérséklésének is évszázados története van. Az 1870-es évektől az életszínvonal folyamatosan emelkedett, ám közben a vagyoni és a jövedelmi különbségek is nőttek. A liberális jogi környezet ugyanakkor nem tette lehetővé a munkafeltételek érdemi javítását. A századfordulóra ezért éles ellentét alakult ki a jómódú polgárság és középosztály, illetve a munkásság, a vidéki zsellérek és a szegényebb bérlők között. Az utóbbi rétegek képviselőjévé a marxista Finn Munkáspárt - 1903-tól Finn Szociáldemokrata Párt - vált. A nyelvi harcon alapuló addigi pártrendszer kezdett átalakulni a különböző társadalmi osztályok képviseletévé. Az ellentétek az 1906-07-es oroszországi forradalom idején kulmináltak. A cári politikától eltérően a finn vezető körök azonban nem erőszakkal és látszatintézkedésekkel, hanem mélyreható demokratikus reformokkal válaszoltak a politikai válságra. Ennek egyik fontos oka egészen bizonyosan abban keresendő, hogy a finn szellemi elit jelentős része vidékről származó, elsőgenerációs értelmiségi volt. A reformok közül kiemelkedett az 1906-os választójogi törvény, amely a 24 éven felüli férfiakat és nőket minden megkülönböztetés nélkül egyenlő és titkos választójoggal ruházta fel. Európában ez volt az első demokratikus választójog. Ettől kezdve a szociáldemokraták szinte mindig 50 százalék körüli parlamenti reprezentációval rendelkeztek, s így teljes joggal érezték magukat a finn nemzet polgársággal egyenjogú alkotóelemének. Az új parlament tárgyalni kezdte a földbérleti viszonyok parasztság javára történő módosítását és - többek között - a 8 órás munkaidő bevezetését. Ez utóbbiból 1917-ben lett törvény. Magyarországon erre 1938-ig kellett várni, az általános és titkos választójogra pedig tulajdonképpen 1945-ig.

Ezt az ígéretesnek látszó szociális törvényhozást és demokratizálódó politikát akasztotta meg és vetette vissza az 1917-re kialakult súlyos gazdasági és társadalmi válság. Mivel az orosz élelmiszer-behozatal 1917-re szinte teljesen megszűnt, az ellátás egyre inkább akadozott. A szegény és a vagyonos rétegek közötti ellentétek ismét kiéleződtek, amit a két fél sajtója is szított. Ahogy a kor egyik jó ismerője, Heikki Rantatupa írja: „Mind a szociáldemokrata, mind a polgári sajtó kíméletlen osztálygyűlöletet szított, és az ellenfél hitvány szándékaival hozakodott elő." Ebből 1918-ra véres polgárháború kerekedett, amely három és fél hónapig tartott. Az áldozatok száma meghaladta a 30 ezret. Egy részük a harcokban esett el, többségük azonban vagy önkényes kivégzések - vörös- és fehérterror - áldozata lett, vagy a fogoly- és internálótáborokban pusztult el.²⁵

Valami hasonlót 1918-20-ban Magyarország is átélt. A folytatás azonban különbözött. Magyarországon a „fehérek" fővezére került hatalomra, s az egyébként is mély ellentétektől szabdalt társadalom sebeinek a begyógyítása elmaradt. Az általános és titkos választójogra a magyar uralkodó elit még mindig alkalmatlannak tartotta a magyarság nagy részét, s a nagybirtokrendszerhez sem nyúlt érdemben. Finnországban viszont nem Mannerheim - az ottani Horthy - lett az államfő, hanem a törekvéseiben Nagyatádi Szabó Istvánhoz hasonlóan demokrata szellemű Kaarlo Juho Stahlberg. Ennek is köszönhető, hogy a finn parlament és kormány az egész két világháború közötti időszakban példát mutatott a világnak a szociális törvényhozásból és a közélet demokratizálásából. 1918 és 1922 között két agrártörvényt fogadtak el. Ezek lehetővé tették, hogy az egykori zsellérek bérelt földjeiket igen kedvező feltételek mellett megválthassák. Erre akkor is sor kerülhetett, ha a tulajdonos ellenezte. Ily módon egy-két év alatt mintegy 120 ezer új kisbirtok született. Vidéken ekkor alakult ki az a kiegyensúlyozott és döntően kis és közepes nagyságú parcellákból álló birtokszerkezet, amely a két háború közötti magyar népi írókat - köztük Kodolányit - annyira lenyűgözte. Ugyancsak ekkor - 1920-ban - léptettek életbe egy progresszív vagyon- és jövedelemadót. A későbbiekben ehhez számos egyéb szociálpolitikai intézkedés társult. 1922-ben a szociális gondoskodásról, 1927-ben az egészségügyi ellátásról, 1937-ben a betegbiztosításról és a nyugdíjról, 1939-ben az évi fizetett szabadságról jelent meg törvény. Finnország a „parasztok és a munkások országává" alakult.

A társadalmi ellentétek ily módon mérséklődtek, és a sebek lassan begyógyultak. A társadalom kohéziós ereje és magas fokú nemzeti szolidaritása az egész világot bámulatba ejtő módon bizonyosodott be 1939-40-ben, amikor a támadó szovjet hadsereggel szemben a 3 és fél millió finnből félmillióan fegyvert fogtak, a többiek pedig a frontokon harcolókat segítették. És helytálltak. Bár az 1940-es moszkvai békében a szovjetek stratégiai határkiigazításokat értek el, Finnország megvédte és biztosította oly későn elnyert függetlenségét. A sikerért 25 ezer finn áldozta életét és 45 ezer ontotta vérét. A sebesültek közül több ezer egész életére rokkant maradt. A Szovjetuniónak átengedett karéliai és lappföldi területeket - ekkor és a háború végén - összesen mintegy félmillió menekült hagyta el.²⁶ A minden év áprilisában megrendezett úgynevezett veterán napon a téli háborúnak nevezett sikeres önvédelmi harcra ma minden finn kegyelettel emlékezik. A fiatalok is. Nem mindig volt így: a Szovjetunió felbomlásáig a politika gondosan ügyelt Moszkva érzékenységére.

A 105 napig tartó mozgóháborúból a finn nők is kivették a részüket. Több mint 200 ezren vállaltak önkéntesi munkát pékségekben, tábori kórházakban, távírdákban, sőt a légvédelemnél is. Egyenjogúnak érezték magukat a férfiakkal, merthogy azok is voltak. Az iparosodás kezdeti időszakában a munkások jelentős része a nők közül került ki. 1913-ban ők adták az ipari munkaerő 31 százalékát, ami minden európai országban mértnél magasabb volt. A legfejlettebb európai államokban és az Egyesült Államokban ekkortájt a férjezett nőknek csak 10-15 százaléka vállalt családon kívüli munkát. Az 1860-as évektől működtek finn nyelvű középiskolák leányok számára. 1863-tól tanulhattak a jyväskyläi tanítóképzőben, majd rövidesen minden más felsőoktatási intézetben is. Az egyetemisták közötti arányuk 1890 és 1915 között 1 százalékról 20 százalékra emelkedett, középiskolába pedig az 1910-es évektől nagyjából ugyanannyian jártak, mint a fiúk.²⁷ A legtöbb európai országhoz hasonlóan Magyarországon jóval konzervatívabb volt a nők társadalmi megítélése. Glücklich Vilma személyében az első hölgyet 1895-ben vették fel a budapesti egyetemre. Számuk később gyorsan nőtt, de arányuk még az 1913-14-es tanévben is csak az összes hallgató 4 százalékát tette ki. A finn nőket jogi szempontból is nagyon korán emancipálták. Az 1865-ös gyámtörvény értelmében a 25 éven felüli hajadonok és özvegyek jövedelmük és vagyonuk teljes jogú kezelőjévé váltak. Ez Európa számos országában még a két világháború között sem valósult meg. Majd következett a választójog elnyerése 1906-ban, ami ugyancsak egyedül állt Európában. Ezt Angliában is csak az 1920-as években, Franciaországban és Svájcban pedig csak a második világháború után vezették be. Úgyhogy Ispánovits Sándor 1909-ben teljes joggal állapította meg, hogy „a finn nő jogra is, kötelességre is egyenlő a férfival", s hogy talán ezért is a „finn nők bátrabbak, sokkal önállóbbak és természetesebbek", mint a magyarok.²⁸

Az éles nyelvi-kulturális, osztály- és nemi ellentéteket a második világháború utáni tartós és gyors gazdasági növekedés által teremtett anyagi lehetőségek oldották fel véglegesen. A finn gazdaság már 1948-ra elérte a háború előtti termelési és fogyasztási szintet. Érdekes módon ehhez a Szovjetunió jóvátételi követelései is hozzájárultak. Moszkva ugyanis főleg gépeket és közlekedési eszközöket igényelt, s ezzel mintegy kikényszerítette az addig igen nagy mértékben „monokulturális" finn ipar több lábra állását. A gépesítésnek, az új fajtáknak és a műtrágyázásnak köszönhetően az ország végre gabonából is önellátó lett, tejtermékeket, tojást és persze halat pedig továbbra is rendszeresen exportált. A magyarországi gulyáskommunizmusnak megfelelő „nagy evések időszaka" (Seppo Zetterberg) Finnországban már az ötvenes években beköszöntött. S ezt a bőséget nem a lakosság 75 százaléka állította elő, mint ahányan a századelőn éltek a mezőgazdaságból, s nem is 35 százaléka, mint ahányan 1950-ben dolgoztak az agrárszektorban, hanem az 1980-as években az összlakosságnak már alig több mint 10, az 1990-es években pedig kevesebb mint 10 százaléka. A gazdasági szerkezetváltást követő társadalmi átalakulás elkerülhetetlen kísérő jelensége volt a nagy ütemű városiasodás. A növekvő lakásigényt Finnországban is olyan betondzsungelekkel oldották meg, amilyenekben ma már nem szívesen laknak az emberek, akkor azonban örültek az átlagosan előbb 50, majd az 1970-es évektől 70 négyzetméter nagyságú és nagyobb komfortfokozatú lakótelepi lakásoknak. Mint ahogy örültek a jóléti társadalom olyan vívmányainak is, mint amilyen a betegbiztosítás általánossá válása (1964), az ötnapos és negyvenórás munkahét bevezetése (1965-1967), a fizetett szabadság 30 napra emelése (1980-as évek), az ország utolsó kis településébe és házába is eljutó villanyáram (1970), a televíziózás megindulása (1950) és a saját autó voltak. Az utóbbiak száma 1970-re 700 ezerre nőtt. A több mint kétszer akkora lakosságú Magyarországon ugyanebben az évben 240 ezer személygépkocsit regisztráltak, köztük sok Trabantot.²⁹

 

A finnek tudásáról, kreativitásukról és innovációs képességeikről legutóbb a PISA 2000 néven ismert felmérés közölt meghökkentő adatokat. A felmérésben 31 ország vett részt, zömmel a világ legfejlettebb államai, de néhány kevésbé vagy közepesen fejlett is, mint például Oroszország, Brazília vagy Mexikó. A három fő vizsgálati területből - olvasás, matematika, természettudományok - a finn diákok egyaránt kiválóan vizsgáztak. Olvasásból első helyezést értek el, köszönhetően kiváló szövegértési és adatmegtalálási készségüknek. Matematikából - Japán, Korea és Új-Zéland után - negyedikek, természettudományokból (földrajz és környezet, biológia és egészség, technológia) - Korea és Japán után - a harmadikak lettek. Magyarország ugyanebben a versenyben 22., 20. és 15. helyezést ért el.³⁰

A finn diákok sikerének gyökerei ugyancsak visszanyúlnak a múltba. Mint a paraszti társadalmakban általában, a tudás a régi Finnországban is nagy tiszteletnek örvendett. A tanulás a felemelkedés legbiztosabb és legkiszámíthatóbb útja volt. A 20. század elején Ispánovits úgy találta, hogy a finn nép „legszebb tulajdonsága" a „tanulni vágyás". „Ami a kezükbe kerül, azt olvasatlanul le nem teszik. A szülők oktatják a gyermekeket, az ifjak tanítják az öregeket. Az iskolába sietnek, és ott szívesen tartózkodnak."³¹ A nemzetépítés 19. századi programja ráadásul igényelte is a svéd kultúrával semmiféle kapcsolatban nem lévő tehetséges parasztfiatalok közép- és felsőfokú iskoláztatását. Ezzel magyarázható, hogy a 11-18 éves és a 20-24 éves korosztálynak Finnországban az 1870-es évektől mindig jelentősen nagyobb része járt középiskolába és egyetemre, mint Magyarországon. A különbség az 1940-es évekig általában másfélszeres, de olykor kétszeres volt Finnország javára. Igaz, a 7 és 14 év közötti korosztálynak Magyarországon jóval nagyobb része - 1870 és 1910 között 45-70 százaléka - járt rendszeresen iskolába, mint Finnországban (2-35 százalék). Ez viszont a sajátos települési viszonyokkal magyarázható, amit a finnek sikeresen ellensúlyoztak otthoni és más, iskolán kívüli tanulási formákkal. Ennek köszönhetően a 20. század elején a finnek közül mindössze néhány százalék nem tudott írni és olvasni, míg a magyarországi lakosság 33 százaléka. A nemzeti statisztikákból származó adatok hitelességét támasztják alá az Amerikába kivándorló finnek és magyarok írni és olvasni tudásáról fennmaradt amerikai felmérések is. Ezek szerint a bevándorló finnek közül 1895-ben 11, 1897-ben 8 és 1898-ban 4 százalék nem tudott olvasni. A magyarországiak közül viszont ugyanezekben az években 40, 32 és 24 százalék.³²

A tudás tisztelete mutatkozott meg abban is, hogy az értelmiségen belül legnagyobb megbecsülésnek a tanárok örvendtek. „Az intelligenczia terén - figyelte meg Jankó János az 1890-es évek közepén - a tanári kar áll első helyen."³³ Ez azóta is így van, noha a finnországi orvosok vagy ügyvédek - a világ minden országához hasonlóan - lényegesen jobban keresnek, mint a pedagógusok. A tanár szak s ezen belül az alsó tagozatos „osztálytanítói szak" Finnországban egyike a legvonzóbbaknak. Az elmúlt években az erre jelentkezőknek általában csak 10 százalékát vették fel. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy ez Finnországban ugyanolyan egyetemi szak, mint a szaktanári. Az oktatás személyi és anyagi feltételeinek a biztosítására a finn kormány a nemzeti jövedelem 7,5 százalékát fordítja. A 6 százalék körüli magyar kiadásoknak ez abszolút számban közel négyszerese, a lakossághoz viszonyítva pedig nyolcszorosa. Hogy mekkorák voltak a különbségek 1990 és 2000 között, amikor a magyar kormány az egyébként is alacsony GDP 4-5 százalékát fordította oktatásra, abba jobb bele sem gondolni. Mint ahogy abba sem, hogy kik jelentkeznek ma tanárnak és tanítónak Magyarországon, s közülük kik mennek majd el ténylegesen is tanítani...

A tudásszomj és a tanárság társadalmi megbecsülése mellett a finn diákok sikerének harmadik titka az iskolarendszerben és a tanítási módszerekben keresendő. A kor követelményeihez alkalmazkodó utolsó nagy reformokat az 1970-es és 1980-as években vezették be. Az addigi párhuzamosságokat felszámolva ekkor lett az oktatási rendszer alapja a 9 osztályos egységes általános iskola, amely 6 osztályos alsó és 3 osztályos felső tagozatból áll. Az elméleti jellegű és túlméretezett addigi tanterveket gyakorlatiasabb és szelektáltabb elvárásrendszer váltotta fel. Legnagyobb óraszámban az anyanyelvet, utána a matematikát tanítják. Az osztálylétszám nem haladhatja meg a 25 főt, de az anyanyelvi, második nemzeti nyelvi, idegen nyelvi és matematikai órákon még ezeket a kis osztályokat is két csoportra kell bontani. A vidéki kis települések esetében ezt úgy oldották meg, hogy körzeti iskolákat hoztak létre, ahová iskolabuszok szállítják a diákokat.

A kilencosztályos általános iskolát a háromosztályos középiskola követi. Itt legnagyobb óraszámban a matematikát, valamint az első és a második idegen nyelvet tanítják. Ezek mindenki számára kötelező tantárgyak, csakúgy, mint a finn és a svéd, valamint a földrajz, a biológia, a társadalomtudomány (történelem, társadalom, közgazdaság), a vallás, a testnevelés és a zene vagy képzőművészet. Az irracionálisan maximalista és ezért persze alacsony hatásfokú magyar rendszertől eltérően a fizika és a kémia nem kötelező, hanem választható tárgyak, csakúgy mint a pszichológia, a filozófia és a harmadik idegen nyelv. A középiskolai felvétel nem automatikus. A jelentkezőket az általános iskolában elért eredményeik alapján választják ki, az egyetemre jelentkezőket pedig a középiskolákban elért pontszámaik alapján. Az oktatás lényegében minden szinten ingyenes. A kormányzat által meghatározott, a gazdaság és a társadalom prognosztizált igényeihez igazodó keretszámokat viszont az iskoláknak tartaniuk kell.³⁴

Tartalmi szempontból egyenlőségre, rugalmasságra és kreativitásra törekszik a rendszer. Az egyenlőség biztosítása érdekében az osztályokat nem szabad megbontani a tudás vagy képesség szerint. Osztályon belül viszont meszszemenően, akár külön tanerők rendszeresítésével is gondoskodnak az egyéni igények kielégítéséről, illetve a felmerülő problémák megoldásáról. A diákok jogát különleges elbánásra éppúgy törvény szavatolja, mint azt, hogy gyenge eredményei miatt senkit sem lehet eltanácsolni iskolájából, sőt még egy másik osztályba sem szabad áthelyezni. Tapasztalataik szerint a jók eredményét ez nem rontja, a gyengébbekét viszont javítja, ily módon nagymértékben hozzájárul az eltérő szociális háttérből adódó különbségek csökkentéséhez is. A PISA-eredmények okainak kutatása például azt mutatta, hogy a diákok karaktere, attitűdje és érdeklődése sokkal nagyobb mértékben járult hozzá a sikerhez, mint a szülők foglalkozása, illetve az általános családi háttér. Ezeken túlmenően néhány konkrét okot is feltártak. Az olvasás és a szövegértés terén elért eredmény például összefüggésbe hozható azzal, hogy a finn diákok 41 százalékának az olvasás ma is egyik kedvenc időtöltése közé tartozik, hogy négyből három mindennap olvas valami kedvére valót, s hogy 44 százalékuk havonta legalább egyszer kölcsönöz könyvet a könyvtárakból. Az OECD-országok átlagaihoz képest ezek kiugróan magas számok. A matematikai és természettudományos eredmények pedig valószínűleg az 1996-ban bevezetett LUMA programmal hozhatók közvetlen összefüggésbe. Ez egyfelől minden iskolát felszerelt korszerű komputerekkel, valamint nyelvi és természettudományos laboratóriumokkal, másfelől az elmélet helyett az addigiaknál is nagyobb mértékben ösztönzött egyéni és csoportos kísérletekre, illetve kreatív gyakorlatokra.³⁵

Az új tantervek, tanítási módszerek és nyelvi laborok a finnek idegennyelv-tudásán is nagyon sokat javítottak. Az Eurobarometer 2005-ös felmérése szerint a finnek 66 százaléka tud legalább egy idegen nyelven, miközben a magyaroknak csak 29 százaléka. 25 európai ország közül ebben is sereghajtók vagyunk - holtversenyben Törökországgal.³⁶

Tapasztalatom szerint németül vagy franciául a finn fiatalok közül csak kevesen beszélnek. Angolul viszont csaknem mindenki. A pályaudvarok jegypénztárosa, az újságárus, az Irish pubok csaposa, a bolti eladó, a fiatal uszodai takarítónő és a házmester éppoly természetességgel válaszol angolul, mint a könyvtáros kisasszonyok. Hogy Shakespeare nyelvét értik-e, azt persze nem tudom. A mindennapi élethelyzetekhez szükséges nyelvi készségeket azonban elég jól elsajátították. Iskoláik mellett ehhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy a külföldi - túlnyomórészt amerikai - filmeket egyáltalán nem szinkronizálják. Nincs este, hogy a finn tévécsatornák közül legalább egyen - de inkább kettőn vagy hármon - ne angolul beszélő, feliratozott filmeket sugároznának. Nem kétséges, hogy egy felmérés esetén a finn diákok az angol nyelv mindennapi használata terén is kiváló eredményt érnének el. Ugyanez a magyar fiatalokról aligha feltételezhető. A nyelvtani szabályokat és az élő nyelvben nem használatos fordulatokat viszont minden bizonnyal igen jól ismernék.

 

Sokan hiszik, hogy a többé-kevésbé objektív és mérhető tényezők mellett a finn nép sokkal kevésbé megfogható jelleme, karaktere is hozzájárult az elmúlt másfél évszázad sikereihez. A Nokia ügyvezető igazgatója, Kari H. Kairamo 1981-ben egyenesen úgy nyilatkozott, hogy Finnországnak mindössze két természeti kincse van: „a lakói és a fái".³⁷ Hasonló kijelentéseket mások is tettek. Igen ám, de melyek ezek a tulajdonságok? Zacharias Topelius, 19. századi író, a finn történetírás atyja 1875-ös művében (Maamme kirja, azaz Országunk könyve) a finn nemzeti jelleg tíz átfogó ismertetőjegyét sorolta fel. Ezek a következők voltak: állhatatosság; bátorság és erő; türelem, lemondás és életerő; nyugodtság; hősiesség és vitézség; elszántság és makacsság; engedelmesség; flegmatikusság és habozás; szabadságszeretet; tudásszomj, illetve a tudás megbecsülése.³⁸ Érdekes lenne tudni, vajon a mai finnek egyetértenek-e ezekkel a nekik tulajdonított időtlenített jellemvonásokkal. Vagy pedig e sorok írójával együtt úgy gondolják, hogy közülük néhány más népekre is jellemző, néhány pedig a finnekre sem nagyon? A lengyelek, a magyarok és a szerbek például bizonyosan legalább annyira hősiesnek, vitéznek és szabadságszeretőnek tartják magukat, mint Topelius a saját népét. Arany János, Topelius kortársa pedig a magyar hétszilvafás nemesről (Pató Pál) verselve a „flegmát", azaz a nemtörődömséget és a habozást is magyar jellemvonásként azonosította. Másrészt egy nép karaktere az idők folyamán, nagy történelmi kataklizmák hatására éppúgy változhat és számos jel szerint változik is, ahogy az egyes embereké.

Fél évszázaddal később Kodolányi János Topeliushoz képest részben más, részben jóval konkrétabb jellemképet állított fel. Az álmodozónak tartott magyarokkal szemben a finnek egyik legfontosabb jellemvonásának ő a realitásérzéket tartotta. Vagyis azt, hogy „nem égnek el a puszta vágyak és álmok területén", hanem „simulékonyan" és „praktikusan" alkalmazkodnak a mindenkori adottságokhoz. „Ők reális, cseppet sem álmodozó, a valósággal bátran szembenéző s az életkörülményeket a maguk erős kezével alakító emberek, a férfiak csakúgy, mint a nők." Emellett a finnek megbízhatóságáról és becsületességéről írt, szembeállítva a magyarok kevésbé korrekt üzleti magatartásával. Példának erre azt a magyar almaszállítmányt hozta fel, amelynek felső sorai hibátlan, az alsók viszont félig rothadt gyümölcsökből álltak.³⁹

A Kodolányi által hangsúlyozott realitásérzék vagy alkalmazkodóképesség számos történelmi példával igazolható. A 19. században például, amikor a finnekhez hasonló helyzetben lévő lengyelek négyszer - a napóleoni háborúk idején, 1830-ban, 1848-ban és 1863-ban - lázadtak fel és fogtak fegyvert az orosz hódítók ellen, Finnország folyamatosan lojális magatartást tanúsított. A finn alakulatok a krími háborúban éppúgy kitüntették magukat a birodalom védelmében, mint az 1877-78-as orosz-török háborúban. A finn nemesség körülbelül ötöde állt cári szolgálatban, s a hadseregben szolgáló finn tisztek száma meghaladta a háromezret. Sokan közülük ugyanúgy az asszimilációt pártolták, mint korábban a svéd uralom alatt. Kevesen tudják, hogy a kék és a fehér is a finnek Oroszország iráni lojalitásának jeleként váltak Suomi nemzeti színeivé. A régi, oroszlános finn címer vörös és arany színei helyett - egyébként Topelius javaslatára - azért döntöttek így a krími háború utáni években, mert a finn partok mentén cirkáló orosz flotta is ezt a színkombinációt használta, és úgy gondolták, hogy legkevésbé így sértik az orosz érzékenységet.⁴⁰ A lengyel ellenállás ismeretes módon a lengyel területek autonómiájának felszámolásához vezetett, a finn lojalitás pedig a finn államiság alapjainak a megvetéséhez, már a függetlenség kikiáltása előtt. Sikerrel alkalmazkodott Finnország a 19-20. század folyamán többször változó külgazdasági feltételekhez is. A korábbiakban néhány ilyen esetre magunk is utaltunk, s erre az elmúlt három évtizedben Finnországgal közelebbi kapcsolatba került más magyarok - Radó György, Varga Domokos - is felfigyelt.⁴¹ Mindezek alapján úgy véljük, hogy az adottságok reális felmérése és az azokhoz való alkalmazkodás hajlama és képessége valóban a finnek egyik történelmileg kialakult és évszázadok óta meglévő tulajdonsága.

Az 1939-40-es téli háborúban tanúsított magatartásával viszont mintha élesen cáfolta volna a finn nép ezt a rosszindulatúan akár megalkuvások sorozatának is tekinthető magatartásformáját. Mintha csak Topelius szabadságszeretetre, hősiességre, vitézségre, elszántságra és makacsságra vonatkozó megállapításait akarta volna igazolni. Ezt a kortársak is így látták. Hősiességüket, kitartásukat és szívósságukat Európa-szerte csodálták, és példaként állították más népek elé. Az akkori Finn-Magyar Társaság egyik vezetője, Nagy Emil például 1940-ben így írt róluk: „bátor, munkás, szorgalmas, puritán, becsületes, hűséges, alapos kultúrájú, hazaszerető, a nemzeti függetlenség eszméjén rajongással csüggő, összetartó és mélyen vallásos nemes nép".⁴²

1944 nyarán, amikor a Szovjetunió másodszor is el akarta foglalni Finnországot, a Mannerheim által irányított finn hadsereg ugyanilyen kitartó és hősies ellenállással verte vissza a túlerőben lévő Vörös Hadsereget. A háború utáni évtizedekben, különösen a Kekkonen 1956 és 1981 közötti elnöksége idején viszont ismét a lojalitás és az alkalmazkodás kerekedett felül. A kivívott belső önállóság és a külpolitikai semlegesség előnyeit kihasználva a finn vezetés messzemenően tiszteletben tartotta Moszkva érzékenységét. A Szovjetunió összeomlása óta ezt az óvatos magatartást és különösen ennek továbbélését a finnek közül sokan bírálják. A közelmúltban történt, hogy az egyik északi tartományi központba, Ouluba, amely éppen Európa kulturális fővárosának a címére pályázott, orosz delegációt vártak. A küldöttség érkezése előtt a városi vezetés úgy határozott, hogy eltávolítja a pályázattal kapcsolatos plakátokat. Néhány nappal később tartott előadásában a jyväskyläi egyetem egyik történészprofeszszora ezt a hagyományos finn „kisebbrendűségi érzés" és „alázatosság" jeleként, illetve a „Kekkonen-éra politikai kultúrájának a továbbéléseként" értékelte.⁴³

Vagyis a finnek második világháborús szereplése előzmények és folytatás nélküli egyszeri fellobbanás lett volna? Nem gondolnám. Inkább az a valószínű, hogy az 1939 és 1944 közötti harcokban megmutatkozott szívósságuk és kitartásuk ugyanolyan alaptulajdonságuk, mint a realitásokhoz való alkalmazkodás. Csak az általában nem a harctereken, hanem a mindennapi munkában, illetve a sportban - az egyetlen terület, ahol a magyar eredmények a finnekével vetekszenek! - mutatkozik meg. E téren elért sikereik ugyancsak figyelemre méltóak. Az 1924 és 2002 közötti téli olimpiákon az összesített eredmények alapján 5., az 1896 és 2000 közötti nyári olimpiákon pedig 10. helyezést értek el. (Mi magyarok 7.-ek vagyunk a nyári olimpiákon szereplő országok között.)⁴⁴ Amikor 1995-ben Finnország megverte Svédországot a jéghoki-világbajnokság döntőjében, a svéd lapok ezt nem a finnek fizikai állóképességével és nem is technikai tudásukkal, hanem különleges lelki erejükkel magyarázták. Vagyis azzal, amit finnül sisu-nak hívnak, és ami kontextustól függően makacsságot, engedetlenséget, önfejűséget és faragatlanságot éppúgy jelenthet, mint állhatatosságot, kitartást, bátorságot, valamint a túlélés akarását és képességét.

A finn nemzetkarakterológiával kapcsolatos feltevéseink köre nem lenne teljes, ha nem említenénk meg azt, amit egy-egy ünnep előestéjén - és hajnalán! -, hétvégeken vagy a Tallinn és Helsinki között közlekedő - vámmentes, ezért alkoholt is olcsón áruló - kompon tapasztalhat a magyar turista: a mértéktelen szeszfogyasztást és az ennek következtében fellépő duhajkodást vagy merev részegséget. Ebben ugyancsak élenjár Finnország. Az ezredfordulón mindössze Írország és Anglia előzte meg. Magyarország - meglepő módon - ebben is „csak" 22. volt a rangsorban. Hogy ennek pontosan mi az oka, csak találgatni lehet. Mivel az északi országokban, mindenekelőtt Svédországban, Norvégiában és Dániában alig fogyasztanak kevesebbet, mint Finnországban, nagyon valószínű, hogy az okok egyike a zord időjárás. Egy másik lehetséges ok a 19. századig visszanyúló állandó tiltás és erős antialkoholista mozgalom, amely a szegényebbek körében dacreakciót váltott ki, és a mértékletesség helyett arra szoktatta rá az iszákosokat, hogy ha tehetik, akkor gyorsan igyanak, és amennyit csak lehet. Ennek mértékét visszamenőleg - bár hivatalos statisztikákkal rendelkezünk - azért lehetetlen megbecsülni, mert vidéken az 1960-as évekig általános volt a tiltott szeszfőzés, s a csempészet is folyamatosan dívott.

Fontos ugyanakkor felfigyelni rá, hogy a finnek - eltérően a latin népektől és a magyaroktól is - nem mindennap és nem minden napszakban isznak. A reggeli „feles" például, amely a magyar emberek körében elég gyakori, Finnországban ismeretlen. Nagyon ritka az is, hogy egy hétköznapi ebédhez alkoholt fogyasztanának. A finnek hétköznap általában nem isznak, s ha mégis, akkor késő délután és este. Nem így hétvégeken. A péntek és a szombat esti ivás a munkásság és az értelmiség körében egyaránt elterjedt. A különbség mindössze annyi, hogy előbbiek inkább a speciális finn gabonapálinkát (koskenkorva) fogyasztják, amit sörrel öblítenek le, az utóbbiak körében pedig egyre divatosabbak a drágább és jobb külföldi borok. Vasárnap aztán mindenki kijózanodik, és hétfő reggel már a fegyelmezett, megbízható, engedelmes és kötelességtudó finnek érkeznek a munkahelyekre. A munkaidő alatti ivás Finnországban úgyszólván ismeretlen. 2006 tavaszán a jyväskyläi egyetemen erről magam is meggyőződtem. Két hónapos ott tartózkodásom alatt egyszer sem fordult elő, hogy bárki alkohollal kínált volna. Még egy sikeres doktori védés után is, amelyen részt vettem, csak kávét és süteményt kaptak a jelenlévők. Sem pezsgővel, sem mással nem koccintottunk. A magyar egyetemeken - ki ne tudná? - ez sem teljesen így zajlik.

 

Ezt a tanulmányt - gondolatban - az 1990-es évek közepén kezdtem írni. Akkor történt, hogy egy helsinki cserediák egész évben látogatta a 20. századi magyar történelem tárgyköréből tartott budapesti előadásaimat és szemináriumaimat. Bár a fiú magyar nyelvtudása meglehetősen szerény volt, órát talán egyet sem mulasztott. Kitartóan jegyzetelt, és szívósan próbálta megérteni mondandómat és a szemináriumi vitákat. Ugyanúgy, mint korábban egy fiatal japán kutató, Hirata Takesi, majd később dél-koreai doktori hallgatóm, Kim Jiyoung.

1998-ban, amikor előbb Helsinkiben, majd utóbb Tamperében vettem részt egy konferencián, tovább elmélkedtem rokonaink múltján és jelenén. Ekkor szerettem meg a nyers lazac különféle változatait, és ekkor ittam először „kossut", azaz koskenkorvát a Tallinn és Helsinki között közlekedő kompon. Nekem jéghideg „kiszerelésben" ízlett leginkább, a finneknek egy idő után teljesen mindegy volt. Leginkább azonban azon döbbentem meg, hogy a tamperei egyetemi vagy városi - erre már nem emlékszem - könyvtár anyagaihoz milyen könnyen hozzájutottam. A könyvtárosok minden papír és igazolás nélkül elhitték, hogy tájékozódni, olvasgatni szeretnék. Udvariasan betessékeltek a polcok közé, majd magamra hagytak. A világ számos könyvtárában, köztük a budapestiekben ez sajnos nem egészen így megy. A xeroxozáshoz sem kellett engedély. Odasétáltam a fénymásolóhoz, bedobáltam némi aprópénzt, a gép működött, a könyv nem ment tönkre, és én boldogan távoztam néhány oldal fénymásolattal a táskámban. Mivel ekkor már túl voltam néhány amerikai szemeszteren, volt némi tapasztalatom az olvasóbarát könyvtárakról és könyvtárosokról. A tamperei rendszer és bánásmód mégis elbájolt. Lehetséges, hogy a finn diákok olvasási és könyvtárba járási szokásainak ez is az egyik oka?

2001 nyarán a közép-finnországi Jyväskylä egyetemén töltöttem néhány napot az V. Nemzetközi Hungarológiai Konferencia egyik előadójaként. Ebben a kis városkában elsősorban a gyönyörű természet, és az azzal mintegy összeépült egyetemi campus nyűgözött le. Az egyetemi épületek között hatalmas fenyők, a valamikori erdő fái magasodtak, amelyek közé különböző lombhullatókat és bokrokat ültettek. A könyvtárat, az uszodát és a többi egyetemi épületet a fák és a bokrok között kanyargó járdák és ösvények kötik össze, ahová a szomszédos erdőkből időnként még egy-egy tapsifüles is bemerészkedik. Jellegét, hangulatát tekintve ugyanolyan, mint a bloomingtoni campus, ahol 1993-ban jártam először, csak jóval kisebb, és talán mókusból sincs annyi.

A következő év nyarán ismét megfordultam Finnországban. Ekkor a Finn Akadémia vendégeként töltöttem két hetet Helsinkiben. Az egyetemi könyvtárba és munka után a város nagy sportuszodájába jártam. Elvileg a finn semlegesség témakörében kellett volna elmélyednem. Tanulmányoztam is ilyen témájú cikkeket, ám annyira élveztem a könyvtár szabadpolcos rendszerét és a gazdag angol, francia és német nyelvű folyóirat-állományt, hogy szinte mindennap elcsábultam. Az időm nagyobb részében így azután ide-oda csapongva olvastam. A vállalt tanulmány emiatt akkor nem készült el, viszont gazdagabb lettem egy fontos tapasztalattal. Rájöttem, hogy a finn egyetemisták tulajdonképpen ugyanazokból a főleg angol könyvekből tanulják a historiográfiát, a metodológiát és a nem finn történelmet, amelyekből az amerikaiak. Vagyis tőlünk eltérően a finnek nem fordítják le az alapmunkákat és a kézikönyveket, hanem eredeti nyelven adják a diákok kezébe. Ehhez persze néhány példányban meg is kell rendelni őket, amit ők - ismét csak tőlünk eltérően - meg is tesznek. Szóval kiválóan éreztem magam, és a késő délutáni úszások közben újabb képzeletbeli bekezdésekkel egészítettem ki az 1990-es évek közepén elkezdett tanulmányomat.

Gondolataimból mindazonáltal valószínűleg sohasem lett volna írás, ha a jyväskyläi egyetem Hungarológiai Központja és Történelem Tanszéke 2005-ben nem ajánlja fel, hogy tartsak néhány előadást a 20. századi magyar történelemről az érdeklődő történészhallgatóknak, és emellett konzultáljak a magyar témákkal foglalkozó szakdolgozatírókkal és doktori hallgatókkal. A kedves meghívásnak 2006 tavaszán tettem eleget. A heti másfél óra előadás és a szakmai konzultációk természetesen nem kötötték le minden energiámat. Bőven maradt idő könyvtárazásra, sportolásra és esti beszélgetésekre egyaránt. Április végén láttam az egyetem dísztermébe igyekvő második világháborús veteránokat teljes katonai díszben, kitüntetésekkel a mellükön, és láttam a tiszteletet a mellettük elsiető diákok arcán. Magam is fejet hajtottam a kettéhasított szikla előtt, amely az akkori egyetem 48 hősi halottjának állít emléket az egyik árnyas parkban. Május 1-jén, ami itt nemcsak a munkásság ünnepe, hanem a tavasz kezdete - vappu - is, részt vettem a templom körüli tömeggyűléseken, majd két kedves kollégámmal az egyetem melletti majálison. A Che Guevara arcképével díszített vörös zászlóval álldogáló férfit senki sem molesztálta. Amikor ránéztem, és tekintetünk találkozott, kedvesen elmosolyodott. Szép ünnep volt, amit a hajnaltájt részegen hazatérő és közben ordítozó, randalírozó fiatalok sem tudtak elrontani. Fölkeltem, bekapcsoltam a számítógépem, és elkezdtem írni arról, amiről addig csak gondolkodtam. Suomi titkairól.

Jegyzetek

¹ The Economist Pocket World Figures 2003. 24-100.

² Anssi Halmesvirta: The British Conception of the Finnish „Race", Nation and Culture, 1760-1918. Helsinki, 1990, Studia Historica 34., 53-110. és David G. Kirby: Finland in the Twentieth Century. London, 1979, 1-5.

³ Paul Bairoch: Europe's Gross National Product: 1800-1975. The Journal of European Economic History, Vol. 5, No. 2, Fall 1976, 273-340. és Angus Maddison: Monitoring the World Economy 1820-1992. Paris, 1995, Development Centre of the OECD. Mivel Bairoch adatai az ún. nemzeti nyers termékre (GNP) Maddisoné pedig a „bruttó hazai termékre" (GDP) vonatkoznak, s módszereik ezen túlmenően is eltérnek, eredményeik esetenként jelentősen különböznek. A fejlődés trendjeit és ütemét tekintve mindazonáltal inkább erősítik, mint cáfolják egymás megállapításait. Mivel a nemzeti jövedelemre vonatkozó minden 2000 előtti adatunk ebből a két munkából származik, a továbbiakban külön jegyzetekben nem hivatkozunk rájuk.

⁴ Anssi Halmesvirta (szerk.): Finnország története. Debrecen, 2001, Kossuth Egyetemi Kiadó, 144-150.

⁵ Uo. 151-164.

⁶ Olli Alho (ed.): Finland, a cultural encyclopedia. Helsinki, 1999, Finnish Literature Society, 59-60. és 134-135.

⁷ Jankó János: Finnországi jegyzetek. Budapest, 1993, 18., 29., 91. és 150.

⁸ Ispánovits Sándor: Ezer tó országa. Budapest, 1910, 8., 16.

⁹ Kodolányi János: Suomi. Budapest, é. n., Turul kiadás, 15-20. és 49-50.

¹⁰ Joel Mokyr: The Road to Prosperity. Kézirat, 1-5.

¹¹ Erkki Pihkala: Relations with Russia, Foreign Trade and the Development of the Finnish Economy 1860-1939, in Tapani Mauranen (ed.): Economic Development in Hungary and in Finland, 1860-1939. Helsinki, 1985, 25-48.

¹² Halmesvirta: Finnország története i. m. 310-312.

¹³ Max Engman-David Kirby (eds.): Finland. People, Nation, State. London, 1989, 38-46.

¹⁴ Pihkala: i. m. 37. és Tuomas M.S. Lehtonen (ed.): Europe's Northern Frontier. Porvoo, 1999, 60-61.

¹⁵ Riitta Hjerppe: The Role of Agriculture in the Economic Development of Finland, 1860-1938, in Mauranen: i. m. 49-61.

¹⁶ Halmesvirta: Finnország története i. m. 247., 312.

¹⁷ The Economist Pocket World in Figures 2003, 139.

¹⁸ Dan Steinbock: The Nokia Revolution. The Story of an Extraordinary Company That Transformed an Industry. New York, Atlanta stb., 2001, Amacom, XIV-XXXVII.

¹⁹ Engman-Kirby: i. m. 47-51.

²⁰ Halmesvirta: Finnország története i. m. 67-88. és uő: The British Conception i. m. 228-231.

²¹ Kodolányi: i. m. 195.

²² Lehtonen: i. m. 126-130. és Halmesvirta: Finnország története i. m. 153-156.

²³ Jankó: i. m. 32.

²⁴ Kovács Magdolna: Nyelvpolitika elméletben és gyakorlatban: kétnyelvűség a finnországi egyetemeken. In Kontra Miklós (szerk.): Sült galamb? Magyar egyetemi tannyelvpolitika. Somorja, Dunaszerdahely, 2005, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 41-54. és Alho: i. m. 92-93.

²⁵ Anssi Halmesvirta szerk.: Finnország története, i. m. 223-238.

²⁶ Kirby: i. m. 119-129.

²⁷ Hannu Soikkanen: Social preconditions for the modernisation of Finnish society. In Mauranen: i. m. 201-203.

²⁸ Ispánovits Sándor: A finn nép és kultúrája. Budapest, 1909, 13.

²⁹ Halmesvirta: Finnország története i. m. 308-314.

³⁰ Jouni Valijarvi, Pijo Linnakyla et al.: The Finnish success in Pisa - and some reasons behind it. Jyväskylä, 2002.

³¹ Ispánovits: i. m. 13.

³² Soikkanen: i. m. 195-200.

³³ Jankó: i. m. 32.

³⁴ Németh Ágnes: Finnország oktatási rendszere. Budapest, 1985, 3-34.

³⁵ Valijarvi (et al.) i. m.

³⁶ Eurobarometer, Sept. 2005: Europeans and Languages.

³⁷ Steinbock: i. m. IV.

³⁸ Alho: i. m. 208.

³⁹ Kodolányi: i. m. 36-37., 82-83, 125.

⁴⁰ Alho: i. m. 222-223. és Kirby: i. m. 6-7., 16.

⁴¹ A Finnországgal és a finnekkel kapcsolatos régi és új magyar sztereotípiákat részletesebben ismerteti Abonyi-Karhunen Adrienn: Finnország - sztereotípiák az útikönyvekben. Korunk 2006/1, 8-17.

⁴² Nagy Emil: Finn-magyar párhuzamok. In Finnország, 1940. Budapest, 1940, 27.

⁴³ Anssi Halmesvirta: Personality Cult: Some Historical-Analytical Reflections with one historical example still alive! Manuscript.

⁴⁴ The Economist Pocket World in Figures 2003, 93.

Függelék

 

1. Az egy főre jutó finnországi nemzeti jövedelem (GDP) néhány más ország egy főre jutó nemzeti jövedelmének százalékában 1820 és 1992 között A. Maddison számításai alapján

 

Világátlag USA Nagy-Britannia Magyarország

 

1820 116,5 58,9 43,2 --

1870 -- 45,0 33,9 87,2

1900 -- 39,5 35,2 96,3

1913 -- 38,6 40,7 97,7

1938 -- 56,8 58,2 131,2

1950 -- 43,1 60,3 166,5

1973 -- 64,6 89,5 191,8

1989 -- 76,5 102,3 245,7

1992 284,6 67,9 93,0 259,7

 

2. Az egy főre jutó finnországi nemzeti jövedelem (GNP) néhány más ország egy főre jutó nemzeti jövedelmének százalékában 1830 és 1973 között P. Bairoch számításai alapján

 

Európai átlag Nagy-Britannia Habsburg Monarchia Magyarország

 

1830 78,3 54,3 75,2 --

1850 80,2 49,5 80,2 --

1870 87,1 49,8 102,6 --

1890 94,8 46,8 101,9 --

1913 97,3 53,8 104,4 139,7

1929 103,3 56,8 -- 139,1

1938 136,0 77,3 -- 202,4

1950 137,1 75,9 -- 183,3

1960 129,9 89,1 -- 156,8

1973 134,6 122,4 -- 151,1