A Mozgó Világ internetes változata

A világ ilyen. Fellőnek embereket, hagyják őket egy kicsit tündökölni, aztán... aztán? Ha fellövöm, tenor, ha leesik? És mikor esik le?

Egyelőre csak azt lehet tudni, mikor lőtték föl. Szerencsére elég nagyot szólt a tavalyi salzburgi Traviata-előadás, még a hazai lapokban is tudósítottak a sajtótájékoztatóról, kritika is megjelent, ügy volt a világban, bár elsősorban nem a tenor miatt, hiszen a sztár Anna Netrebko volt, de a szép ukrán énekesnő azért vitte magával Rolando Villazónt is a médiasztársághoz vezető úton. A terméket tökéletesen adagolták: a Traviata-előadást közvetítette a televízió, aztán hamarosan megjelent lemezen, a tavalyi év egyik nagy sikere, Ausztriában még a poplistákra is fölkerült az eladások alapján, amivel kapcsolatban nem is tudja az ember, mit gondoljon: ennyire rosszul megy ott a könnyűzene, vagy ilyen jól a Traviata. Most pedig, közel egy év elteltével a boltokba került a DVD. Remélem, igazán remélem, hogy annyit adnak el belőle, amennyit csak lehet, mert ha valami megmentheti az eszmét, mármint az opera eszméjét, akkor az olyan előadások, amelyekről mindenkinek tudnia kell. És a tavalyi Traviatáról mindenki tud, mindenki úgy tudja, hogy jó volt, és hogy a két főszereplő valami egészen csodálatos színészi és hangi alakítást mutatott.

Ehhez képest a lemez azért kicsit árnyalja a képet. Netrebkót, ha nem látja az ember, akkor nem érti, olyan kis koloratúr szopránocska, tizenkettő egy tucat. De lehet, hogy ezzel nincsen semmi baj, azt csak mi képzeljük itt, kissé melléesve az operajátszás központjainak, hogy a műfaj a hangokról szól. Nem. Arról is, meg a szépekről, meg a csúnyákról, meg a színpadról, szóval nem csak annyi az előadás, ami lemezre menthető. De, megmaradva a félreeső helyen a szebb világról lemezhang mellett ábrándozó remete pózában, a Rolando Villazón-kérdés eleven. Mert az ember hallgatja így és hallgatja úgy, és csak arra jut, hogy nem rossz. Egyáltalán nem rossz, komolyan vehető tenorhang, mert elég sötét a színe, nem az a nevetséges vinnyogás, ugyanakkor nagyon jók a magasságai, ahogy mondani szokás, nyílik a hangja, a felső regiszterben megváltozik a hangminőség, és borzongatóan izgalmas lesz a színe. Szóval tenor, és jó tenor.

Baj csak egy van vele: a Traviatában kifejezetten és összetéveszthetetlenül Domingót utánozza. Ami színpadon nyilván nem annyira zavaró, de lemezen tulajdonképpen értelmetlen, tekintve, hogy Domingo is felvette a művet. Mi okunk lenne a másolatot hallgatni, ha megvan az eredeti is? A hetvenes évek óta olyan sokat nem fejlődött a hangrögzítés, ráadásul Domingo karmestere Carlos Kleiber, Villazóné viszont Carlo Rizzi, akinek bizonyára vannak jó tulajdonságai, de nekem még nem sikerült rájönnöm azokra.

Mindegy, ezzel a furcsa mexikóival, aki egyszerre emlékeztet a nagy dülledt szemével Mr. Beanre és valami olasz amorózóra, foglalkozni kell. Szóval: ki ő?

Amit tudni lehet róla, nem nagyon sok. 34 éves, hét éve második helyezett lett az operalián, vagyis a Domingo nevével jelzett énekesversenyen. Az ember azonnal megnézi, hogy ki lett az első, de nem megy vele sokra, egy Olin Anasztaszov nevű bolgár basszista. Persze akadnak jó nevek a győztesek között, Ana Maria Martinez tavalyelőtt Domingóval lépett föl az Újpest stadionban, Villazónnal együtt lett helyezett a máltai tenor Joseph Calleja, bár neki csak a neve jó, a hangja elviselhetetlen, a tavalyi győztes pedig német színekben Dobay Kinga. Az mindenesetre világos, hogy az operalia csak esély, nem feltétlen befutás, de Villazón élt az esélylyel.

Domingo a kulcsszó, ha Rolando Villazónról beszél az ember, és nem csak azért, mert őt utánozza a Traviatában, nem csak azért, mert mégis elindította az úton, és talán nem csak azért, mert hozzá hasonlóan nem pusztán énekes, de színész is, hanem mert az egész történet vele kezdődik: a Perhaps Love albummal, amelyen popzenét énekel a tenor, John Denverrel. Valaha én is sokat hallgattam ezt a lemezt, és sajnos a fő tanulság az volt, hogy jó ez a Plácido, de meg sem közelíti a countryénekes John Denvert, szerencse, hogy Villazón értelmesebb következtetésekre jutott, és énekelni kezdett. Mint a filmekben, odahaza ordibált a zuhany alatt, amikor valaki bekopogott: egy gyerek énekel itt, akinek elég jó hangja van, fölvennénk a drámatagozatos iskolába.

A történet ettől kezdve nem nagyon érdekes, a karrier nem szisztematikus munka eredménye, hanem a tenorhiány miatti robbanás terméke. Csak hát miért van tenorhiány? Mert azért jönnek újak, tíz éve még biztos voltam benne, hogy az örökös Roberto Alagna, gyönyörű hang, eredeti zenei gondolkodás és ráadásul francia, így aztán úgy lehet vele fölvenni a francia operairodalmat, ahogy még soha senkivel, azzal a gyönyörű, lágy kiejtéssel énekel, amire képtelenek voltak az olaszok és spanyolok. De Alagna pályája, ha meg nem is tört, azért nem szaladt elég magasra. Aztán azt gondoltuk, itt van José Cura, nem C-tenor, de hát Domingo sem az, Carreras sem, és mégis milyen jól megélnek. Cura pedig nagyszerű színész, annyira, hogy ha rá gondolok, először mindig egy színpadi akció jut eszembe, ahogy az Otello szerelmi kettősében éneklés közben kioldja Desdemona blúzán a bogot, olyan magától értetődő természetességgel, hogy az ember nem gondol arra, ezeknek közben énekelniük is kell. Cura ráadásul egészen más világ, szandálos, pólós izompacsirta, ki hozhatná közel a műfajt az új generációhoz, ha nem ő? De ez a pálya is megakadt.

Rövid időre feltűnt Salvatore Licitra, klasszikus tenoralkat, szakállas, dagadt figura, de olyan erőteljes a hangja, hogy megrezzennek tőle a falak. Illetve ma már múlt idő, Licitra a jelek szerint kikiabálta magát. Most pedig itt van Villazón.

Nincs vele semmi baj, csak tipikus késői művész, az összegzés után. Nem csak arra gondolok, hogy a Traviatában Domingo-epigon, hanem hogy az olasz árialemezén is folyton utánoz valakit. Többnyire itt is Domingót, de azért igyekszik nagyobbat meríteni, az album legelső hangjai az összetévesztésig emlékeztetnek Carreras interpretációjára az Arles-i lány áriájában, a Bohémélet Rodolfójában tökéletesen utánozza Roberto Alagnát, egyáltalán: jó ízléssel választja ki, hogy ki az, aki a rögzített hang történetében a leghatásosabban énekelt el egy áriát, és annak nyomába ered. De az éneklés valószínűleg nem ennyiből áll, hiszen ha csak utánozni kellene másokat, akkor Gálvölgyi János lenne a legnagyobb operista. Arra viszont ez a két rossz tapasztalat elég, hogy Rolando Villazón gyanúba keverje magát, az ember úgy üljön oda a Gounod-Massenet-albumhoz, hogy na, már megint valami vetélkedőn veszünk részt, ahol ki kell találni az eredetiket.

De a gyanú is olyan, mint a féltékenység, az ember önmagát sújtja vele. Kell két szám, amíg rájövök, hogy vége a csúf időknek, ez a Villazón már komolyan vehető, önálló énekes. Tényleg két szám, az első, a Cid még csak jó, a másodikban, a Manonban viszont már komoly éneklés zajlik. A gyanú még tartja magát, hogy igaz, sikerült valami izgatott, suttogós, érzéki légkört teremteni, de az érdem talán nem egyedül Villazóné, hiszen pár sort énekel az ária felvezetéséhez a szoprán, Natalie Dessay, és valójában azt a hangütést kapja el és viszi tovább a tenor. De amikor a harmadik ária is jó, akkor nincs értelme tovább ragaszkodni a rögeszmékhez, a két lemez között megszületett egy jó énekes. A nagy jelzővel is csak azért takarékoskodok, mert ahhoz idő is kell, pályát kell hozzá befutni, változni, érni, jelen lenni, elesni és fölkelni.

A beérett Villazón azonban az a típusú énekes, aki arra is ügyel, hogy ne csak őt halljuk, hanem a műveket is. Ennek persze vannak furcsa tanulságai is, például az, hogy milyen egyenletesen jók ezek az áriák. Na persze klasszikus francia operaszerzők, de hát a francia opera nálunk többnyire kimerül a Carmen és a Faust időnkénti előadásában, és hiába várnánk, mondjuk, a Grisélidis vagy a Polyeucte hazai bemutatójára. De az áriák attól még eleven, hatásos zenék maradnak önállóan is, legfeljebb azt látjuk, ahogy Massenet alól kiszalad az idő. Amíg a Manonnál a bemutató éve, 1884 tökéletes időzítésként hat, elég fölfoghatatlan, hogy a hasonló zenei világot jelentő Roma első előadása 1912-ben volt. Gounod egészen más helyzet, mert ő többnyire ugyanazt az áriát írja meg a tenoristák számára, és ha egymás után hallgatjuk a Faust-cavatinát, vagy a Romeo-áriát, és hozzá esetleg odaillesztjük a Mireille-ből Vincent áriáját, egészen döbbenetes a sor. A második és a harmadik majdnem pontosan ugyanaz a dallam, az első és a harmadik ugyanaz a felépítés és hangszerelés, de a háromból mégis a Mireille a legtisztább, legerőteljesebb muzsika. Ehhez képest az operák sikere éppen fordított, a Faust a legnépszerűbb, a Mireille-t pedig csak a műfaj elszántjai ismerik, úgy-ahogy. Amiből az a talán kézenfekvő, számomra mégis meglepő tanulság következik, hogy egy opera sikere többé-kevésbé független a bennük lévő áriáktól. Persze ez majdnem ugyanaz a gondolat, amelyre Rolando Villazón már a Traviata kapcsán is megtanított: az opera nem egyszerűen zenei kérdés.

 

 

Gounod-Massenet: Arias. Virgin, 2005

Rolando Villazón

Orchester Philharmonique de Radio France

Evelino Pido