Identitászavar

Óriási szerencsém van: nem nekem kell közhelyeket ismételgetnem, evidenciákat bizonygatnom, amelyeknek bizonygatása eredendően kínos és terméketlen - a szlovákiai magyar képzőművészek megtették ezt énelőttem. Valóban tették, amennyiben azt cselekedték, hogy csoportosan és kivétel nélkül nem vesznek részt az Ernst Múzeum kisebbségi kiállításán. Érveiket csak szűrve ismerem, álláspontjukat Keserű Katalin katalógusszövege közvetíti némi rosszalló hangsúllyal. Pontosabban az ottani Fórum Kisebbségkutató Intézet vonatkozó jelentését interpretálja az igazgatóasszony, aki feltételezi, hogy az azonos a művészek meggyőződésével. Joggal hiszi. A dokumentum így többedik olvasatban arról szól, hogy a magyar származású képzőművészek elhatárolják magukat a „reduktív és bezárkózó" szemlélettől - és a magyar származású képzőművészek tényleg nem jöttek el. Miközben tavaly impozáns arányban szerepeltek ugyanitt a kortárs szlovák képzőművészet tárlatán.

Az Ernst Múzeum az idén kiállítást rendezett és tanulmánykötetnyi katalógust adott ki Közös tér címen és a következő fenyegető alcímmel: Az etnikai kisebbség és a kulturális identitás kérdése a Kárpát-medence művészetében. Az alcím önmagában is baljós, manapság, a kurátorok uralmának korában, amikor a nemzetközi nagy kiállításoknak rendre társadalomtudományi idézetek és/vagy provokatív banalitások lesznek a vezéreszméi, amikor nem műalkotások együttese kumulál szellemiséget, hanem kész szellemiséghez válogattatik illusztrációul - egyszóval még ma is az. Ilyen igénynyel, ekkora apparátussal tudományos tanácskozást rendezni bizonyára lehet, tárlatot papírforma szerint nemigen. A papírforma érvényesül: a kiállítás csüggesztően provinciális. A katalógusról majd később, a fogyasztók túlnyomó többsége mégiscsak néző, látogató, aki rendkívül elegyes kollekciót lát. Néhány ismert, erős alkotót és művet, például az El Kazovszkij-sarkot, a Szilágyi Lenke-fotósorozatot (szerepeltetésük indokairól alább), de aztán színvonalban, szándékban, szellemi igényben és technikai alkalmasságban olyan szétszaladó, ugráló, összeerőltetett állományt, amilyet vidéki középvárosok szoktak felhalmozni, amikor lakóhelyük minden művészét kívánják egyszerre reprezentálni. Egy-két határon túlról érkezett kiváló teljesítményt mellesleg megismerhet vagy újra láthat a hazai közönség - Huszár Tibor cigányfotóit a minapi, Nemzeti Galéria-beli Koloman Sokol ciklusa után, Zsáki István konceptes pop-artját a Vajdaságból - de (szerencsére) ezeknek nincs semmi közük a zömhöz.

A teremsort territóriumok szerint tagolják, Kárpátalja után Erdély, azután Vajdaság a felirat, de ez csak vonalzó, szerencsére és balszerencsére a kiállítás nem a hajdani irredenta szoborcsoportok négy égtája szerint igazodik. Szerencsére, mert sérelmi revíziónak a rendezői koncepcióban amúgy nyoma sincsen, legfeljebb egy-egy művet, műcsoportot leng be - koncepción kívül - némi elkerülhetetlen Trianon-mélabú. Ám igen kevéssé szerencsés maga az alapelképzelés. Kisebbségi képzőművészet ugyanis - legyünk otrombán rövidek - nincsen. Ha mégis van, az csonka, katakomba-érvényű, mozgáskorlátozott és megbocsátást követelő. Mellőzve egyelőre a Nagymező utcai konkrétumokat, szögezzük le, hogy a képzőművészet, a jelző és mentegetés nélküli képzőművészet mindig egyetemes és, fájdalom, többségi. Ez az egyetemesség - mégiscsak csupa közhely és evidencia következik itt egymásután - lehet, hogy egykor a barlangközösségre, a törzsre, egyetlen birodalomra terjedt ki csupán, lehet, hogy érvénye véget ért ott, ahol a kereszténység, az iszlám, a buddhizmus határai voltak, de e határokon belül egyetemes volt. És ekkor már nemzetközi. Minél nemzetközibb, annál több művészetföldrajzi, stiláris és ízléstartománnyal, gyönyörű különbségekkel, de a burgundiai gótikus szobrászat vagy a mogul miniatúrafestészet nemcsak integráns része volt egy nagyobb szellemi és művészeti egységnek, hanem a maga territóriumán is egyetemes. És mindig, menthetetlenül, többségi. Vagy úgy, hogy valóban az egész populáció élvezte, értette és fogyasztotta - ez ritkán adatott meg a művészetnek hosszú története során -, vagy úgy, hogy az elit élvezte jótéteményeit, a nem elit pedig nem, de nem is tudott róla. És amikor megszületik a népművészet - mondom, hogy elkerülhetetlen közhelyek következnek itt némi fölényeskedés látszatával -, az sem kisebbségi; nagyon is többségi létszám szerint, és nagyon is többségi a saját érvényességi zónájában. Az egyetlen jelenség, amely paradigmagyanúba keverhető, az ókeresztény művészet lenne, csakhogy az, amíg valóban kisebbségi, elnyomott volt, nem esztétikai, hanem hitéleti funkciót töltött be, úgy is nézett ki, aztán, mihelyt legitim és esztétikailag méltatható lett, hú, de többségi lett azonnal.

Mindez nem azt akarja bizonyítani, hogy kisebbségi lét, nemzeti gondolat, elnyomottság és identitásválság ne lehetne a művészet tárgya. Változnak az idők, és olyan traumákat produkálnak, amelyekre nincsen példája a klasszikus művészettörténetnek. De arra vannak - az igazi művészetek történetének csak arra vannak -, hogy igen parciális, igen helyhez-időhöz kötött élményeket a művészet, igenis a többségi, az egyetemes művészet fennsíkjára lehet totális érvénnyel felemelni. Szombathy Bálint Millenniumi képek sorozata nem ilyen, a Kárpát-medence domborzati térképébe beleragasztott családi fotók meg Nagy-Magyarország vasúthálózatának vázlatos rajza a medencén kívül élőnek nem mond semmi érdemlegeset, a magyar nézőnek pedig kínos. Szerintem a képviselt vajdaságinak is, vagy ha mégsem, már csak kisebbségi és nem képzőművészeti diskurzusról lehet szó. Akárcsak az ott élő Ózsvár Péter esetében, aki a katalógusszöveg szerint egykor egyéni mitológiát, ma azonban szomorú publicisztikát mintáz kerámiába. (Vajdasági magyar a szabadkai főutcán, 1994.) A Kárpátalját képviselő jó szándékú festmények pedig - meg kell ezt mondani, bármily tapintatlan is - csupán azoktól nem kérnek mély belátást, akik ismerik és hajlandók átélni a volt Szovjetunió képzőművészet- és nemzetiségi politikáját. Mekkora ennek az ismeretnek és belátószándéknak a hatóköre? S ha már itt tartunk: mi ennek a szűkítetten csak egy helyen és egy időben érvényes képzőművészetnek a perspektívája? Nyersebb realitások felé haladva: mekkora a közössége és a közönsége, ki vásárolja, gyűjti, ki tartja el? A maga kisebbségi környezete, amelyről több katalógustanulmány megállapítja, hogy deprivált, hogy szellemi elitje fogy, illetve egyetemesebb érdeklődésű? Az anyaországi publikum nosztalgiából és szolidaritásból?

Annak ugyanis, amit a koncepció öszszegyűjtött, értelemszerűen kevés a kapcsolódása - hiszen etnikai és kisebbségi zárt városnegyedben húzódik viszsza - az itteni, a hazai történésekhez. Azt a kérdést pedig, hogy miként ízesül az ottani többségi kultúrákhoz, a rendezvény eleve kizárja. Nagyon felületes ismereteink birtokában is tudjuk (merthogy, sajnos, azok), hogy az elmúlt évtizedekben egészen különlegesen hatott az egykori jugoszláviai avantgárd az ottani magyarokra is, hogy milyen különös viszonyban volt a hajdan konzervatívabb erdélyi magyar művészet és a hajdan bátrabb és bátorított román, hogy milyen bonyolult kölcsönhatásban működtek Szlovákia (sőt: Csehország, Prága) szláv és magyar nevű képzőművészei. A kiállítási listán ehhez képest egyetlen nem magyar név szerepel a környező országokból, a szövegekből róla is kiderül, hogy egyik anyanyelve a kettő közül magyar, továbbá hogy Párizsban, Amszterdamban és Karlsruhéban él. De hát nem is lehet ez másként, hiszen az alapidea akarva-akaratlanul az anyanyelv körül forog. A kiállításrendezők nem akarták tudomásul venni azt a - megint csak - evidenciát, amelynek jegyében „az etnikai kisebbségi eredetükkel" nem foglalkozó szlovákiai művészek is működnek. Azt, hogy a képzőművészet nagy ajándéka, hogy anyanyelvhez, keresztlevélhez és államhatárokhoz nem köthető-kötendő, hogy művelése és befogadása éppolyan szabadon internacionális, akárcsak a zenéé, hogy következésképp igazán nagyra törő művész nem egy kisebb népcsoport pillanatnyi közösségéhez méri alkotásának lehetőségeit, hanem egy egész ország, egy egész régió, elvben egy egész világ közönségét akarja magának megnyerni. Keserű nem veszi észre, hogy miközben enyhe szemrehányással sorolja ellenérveit, kizárólag nem képzőművészeti, csupa anyanyelvtől elválaszthatatlan bezzegpéldát sorol fel. A beregszászi színházat, sőt a hazai horvátot és Deutsche Bühnét, dokumentumfilmeket és Závada Jadvigáját. Nem veszi tudomásul, hogy a statisztikajavítóként bemutatott szlovákiai organikus építészet egyáltalán nem kisebbségi attól, hogy magyarok az építészek, és hogy a pécsi Gandhi-iskolát tervező Sugár Péter logikusan levezeti, miszerint cigány építészet nincs.

A kiállítás tudniillik az etnikaikisebbség-kérdést egyéb minoritásokkal kényszerűen kifoltozza. Van a női kisebbségnek reprezentánsa, félig-meddig a nemi másságnak, a nem kisebbségi és nem kárpát-medencei kettős identitásnak (innen El Kazovszkij, El-Hasszán Róza, Bittenbinder János képeinek szerepeltetése), és bő, elgondolkodtató tere a cigánykérdésnek. Elgondolni a látottak után arról kell majd egyszer, hogy a cigány művészet, legalábbis az, amit nálunk ekként méltányol közönség, műkereskedelem, szociológia és most már művészettörténet is - egyszóval, hogy a cigányok, elsősorban cigány asszonyok festőtevékenysége mennyiben emancipációs, mennyiben néplélektani, közoktatási, és mennyiben művészeti kérdés. A képzőművészet mára végtelenbe tágított határai a differenciálást bizonyára megnehezítik, a Romareflexiók gyűjtőcím alatt most felvonultatott professzionális munkák (Huszár, Szilágyi Lenke) feltétlenül megkönnyítik.

Végül egy általánosabb megjegyzés. A katalógusban kitűnő tanulmányok, szürke leírások és nőmagazinba illő interjúcskák keverednek, tökéletesen szemléltetve azt a szerepzavart, amellyel az Ernst Múzeum nemritkán küszködik. Minden olyan esetben, amikor nagy nemzetközi kiállítások bűvöletében olyan komplex vállalkozásokba fog, amelyhez példaképeivel ellentétben sem pénze, sem homogén koncepciója, de még négyzetmétere és légtere sincsen. Ez a vállalkozás is ilyen; identitászavar. Legyen a mérce Ablonczy Balázs kisebbségtanulmánya a katalógus éléről, amely tömör, egyértelmű, árnyalt, és lucidusan megoldja vállalt feladatát.

Közös tér. Ernst Múzeum, Budapest, 2006. május 10. - június 21.