A Mozgó Világ internetes változata

Nincs dühítőbb olvasmány, mint egy pesti moziműsor.

Tutira kamuzunk - olvasom például, és bár tudom (utánanézek), hogy Thomas Gilou filmjének eredeti francia címe, La vérité si je mens, jóval visszafogottabb (kb.: „hazudni hazudok, de azért tudod, mi van"), a forgalmazó lábszagú jópofáskodása úgy rátapad a reklámanyagból amúgy mértéktartóan szellemesnek sejthető vígjátékra, hogy engem bizony már kötéllel sem lehetne a moziba cibálni. Nyilván olyan néző is van, akit épp az ilyesmi csábít, kérdés viszont, hogy ő meg nem akkor kap-e dührohamot, amikor már a moziban ülve jön rá, hogy eszement akciófilm helyett egy szefárd zsidó közösségbe csöppenő keresztény fiatalember kalandjait próbálják így lenyomni a torkán.

Az biztos persze, hogy a címferdítések számottevő része közönségfilmeket érint, és piaci megfontolásokból fakad. Effélék késztethették a forgalmazót húsz-huszonöt éve például arra, hogy az Alient ne Idegennek fordítsa, és kész, hanem rágja szépen a néző szájába: A nyolcadik utas: a Halál. Vagy manapság arra a frenetikusan humoros megoldásra, amely a tényleg vicces Scary Movie-filmeket Horrorra akadva címmel teríti. De hülye címeket a szimpla hülyeség is szülhet. Truffaut első nagy remekének ugyan semmiféle Négyszáz csapáshoz nincs köze (a szótár szerint a Les quatre cent coups körülbelül rosszalkodást jelent), magyarul mégis így vonult be a filmtörténetbe. Vagy egy frissebb példa: a Gegen die Wand, amelyből a magyar mozikban Fallal szemben lett - a fordító simán összekeverte a német tárgy-, illetve részes esetet, pedig Fatih Akin filmjének már a legelső percében látható, amint a főhős szántszándékkal nekimegy autójával a falnak.

A legborzasztóbbak szerintem mégis a helyretevős vagy magyarázós címköltemények. Haragban a világgal - „értelmezte" anno a James Dean-i lázadást (Rebel Without a Cause) a pártállami címadó. Kóla, puska, sült krumpli - vágta el nemrég a gordiuszi csomót egy pofonegyszerű értelmezéssel a túl bonyolult című (bár mondanivalójában kétségtelenül egyszerű) Michael Moore-film, a Bowling for Columbine fordítója. Tétova tangó - keni le rózsaszín kulimásszal Stéphane Brizé fanyar-depreszsziós szerelmesfilmjének eredeti címét (Je ne suis pas lŕ pour ître aimé - Nem vagyok oda érte, hogy szeressenek) egy mai jókedv-felelős. Túl a barátságon - figyelmeztet a várható kockázatokra és mellékhatásokra, ha másként nem megy, legalább egy alcím erejéig a Brokeback Mountain aggodalmas disztribútora.

Hogy a Cannes-ban tavaly (már megint) három díjat is besöprő Michael Haneke legújabb filmje milyen típusú megfontolás - palifogó vagy magyarázó szándék, netán nettó butaság folytán - kapta-e most magyarul a Rejtély címet, nem tudhatom. Tény, hogy a francia Cachét szótárilag helyesen Titoknak vagy, mondjuk, Takarásbannak kellett volna fordítani. (Cacher: elrejt, eldug, eltitkol, elfojt.) Tény, hogy a Caché is egy elfojtott titok kínos felfedeződéséről szól, akárcsak az összes eddigi Haneke-film; legutóbb A zongoratanárnő például, amelyben Isabelle Huppert jéghideg külseje takar lávaként fortyogó testi-lelki poklot. A Caché tévés újságíró hősének, a nagyszerű Daniel Auteuil játszotta George-nak egy ismeretlen feladó videokazettákat és kézzel rajzolt képeslapokat küldözget; a többórás home-made felvételeken hősünk otthona, gyerekkorának falusi helyszíne és egy lakótelepi ház folyosója, a képeslapokon pedig elvágott torkú figura látható. És bár csakugyan izgalmas kérdés - ha úgy tetszik: rejtély -, kitől származnak a George családi életét (feleség: a bámulatosan sokoldalú, ezúttal például szürke és értetlen Juliette Binoche) és szakmai karrierjét is alapjaiban megrendítő furcsa küldemények, tény, hogy a film nem erről szól, hanem arról, amit George takargat. A lassan kibomló gyerekkori emlékről, mely nemcsak a főszereplő, hanem bizonyos értelemben az egész mai Franciaország, sőt még tágabb értelemben Európa története is: arról, ahogyan az ötéves George elmarta maga mellől és fondorlatosan árvaházba csukatta arab kvázi-féltestvérét, a kis Majidot. George most „természetesen" ezt a félresiklott életű Majidot vádolja zsarolással, sőt gyerekrablással is, amikor egy éjszaka nem megy haza a fia; és akkor sem száll magába, amikor kiderül, hogy tévedett. Közös történetüknek a maga részéről Majid azzal vet véget, hogy egy brutális jelenetben - mintha bizony éppenséggel George üzengetett volna őneki! - önmagával végez: George szeme láttára elvágja, amúgy „arab módra", a saját torkát; George meg hazamegy, altatót vesz be, és fényes nappal nyugovóra tér. S hogy a cím körül végképp ne maradhasson kétely: behúzza szépen a sötétítő függönyt. Caché.

Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy Haneke azért a rejtélyesdivel is eljátszik. Kezdettől gondja van rá ugyanis, hogy összekutyulódjon a „saját" filmje a videóval, és mindkettő a csak George képzeletében vagy álmaiban látható, sejtelmesen horrorisztikus motívumokkal. Sőt, Haneke bizonyos értelemben becsapja a nézőt, és ez nem szép tőle. A VHS-álomképeknek vagy a feloldhatatlan szempont-paradoxonoknak a „film a filmben" allegória intellektuális izgalmaihoz inkább csak áttételesen, annyiban van közük, hogy a maguk becsapós módján is felhívják rá a figyelmet: végső soron persze hogy a rendező, Haneke az, aki a home movie-kat valamiféle zugokból, takarásból leskelődve elkészíti, bedobozolja-borítékolja, majd a küszöbre teszi, felcsönget, és elszalad; igen, ő az, ő tenyerel belé a saját maga által kitalált antihős életébe. Hogy lerántsa a leplet a mocskos kis titkáról, amelyre nem mentség, hogy a bűnt George gyerekként követte el (esze ágában sincs megbánni); az álságos családi és polgári létéről, a kultúrájáról, melynek csak kulisszái vannak: a plazmaképernyő takarta házikönyvtár-fal és a tévéműsorabeli könyvespolc-díszlet nevetséges hasonlóságáról. És mindezt úgy, hogy lehetőleg a néző is - miután rájön, hogy becsapták - mind kellemetlenebbül érezze magát. Már csak azért is, mert hagyta magát becsapni, ugye. És mert tetszett neki Juliette Binoche, mert szimpatikusnak látta Daniel Auteuil-t, mert elhitte neki, hogy tényleg vaj lehet a múltból előkeveredő lakótelepi arabnak a fején.

A film utolsó jelenete úgy indul, mint valami baljós folytatás. Mozdulatlan kamera (kié?), mozgalmas nagytotál: vége a tanításnak, gyerekek özönlik el az iskolabejárat előtti lépcsőt, köztük van George Pierrot-ja is. Egyszer csak a halott Majid húszévesforma fia lép oda hozzá, megszólítja, magyaráz neki valamit, nem hallom, mit, messze vannak. Hogy? Mi? Újabb csavar? Most jön mégiscsak a krimiráadás? Az arab bosszúja?

És akkor hirtelen vége a filmnek. Hoppá, lelepleződtem én is.

De mit mond Majid fia Pierrot-nak?

Rejtély.

 

 

 

Rejtély (Caché) - 117 perces, színes, feliratos francia-osztrák-német-olasz filmdráma, 2005. Rendező, forgatókönyvíró Michael Haneke, operatőr Christian Berger, szereplők Daniel Auteuil, Juliette Binoche, Maurice Bénichou, Annie Girardot, Bernard Le Coq, Daniel Duval, Walid Afkir.