A Mozgó Világ internetes változata

Ha egy történetinek látszó könyv lábjegyzeteiben túl gyakran fordul elő a dokumentum másolata tulajdonomban van kifejezés, ugyanakkor visszakereshető, ellenőrizhető információforrásra való utalás elvétve is alig, az gyanús. John O. Koehler könyve bővelkedik az előbbi típusú lábjegyzetekben, utóbbiból pedig egy-két korabeli újságcikk említhető. Leggyakrabban interjúkra hivatkozik, amelyeket ő maga készített, s természetesen ezeknek is ő van birtokában. „Ez a könyv az Erich Mielke vezetése alatt álló Stasi visszataszító és kegyetlen működésének krónikája - azokról a tettekről szól, amelyek nélkül a diktatúra nem maradhatott volna hatalmon" - határozza meg a bevezetőben ambiciózusan könyvének tárgyát, műfaját (egyszersmind stiláris világát) a szerző. Igaz, mindjárt a következő mondat így folytatja: „A keletnémet rendszer nem létezhetett volna a Szovjetunió fegyveres erejének támogatása nélkül." (13. o.) A conditio sine qua nonok kis zavara, halmozása, de sebaj. Egy további mondat után, amely a Nyugat-Németországnak biztosított amerikai-NATO-védőpajzsról szól (ez némiképp kitérőként hat...), Koehler elmeséli, hogy a volt Német Demokratikus Köztársaság Állambiztonsági Minisztériumának működéséről szóló „pontos információk megszerzésének nehézségeire számítva" segítséget kért „Georg Wieck nagykövettől, aki 1990 szeptemberéig a Bundesnachrichtendienstnek (BND), a nyugatnémet Szövetségi Hírszerzési Irodának - nagyjából az egyesült államokbeli CIA-nak felel meg - az elnöke volt. Wieck elintézte, hogy találkozhassak Rainer Wiegand egykori ÁBM-ezredessel, aki 1990-ben, kétéves előkészületeket követően disszidált Nyugatra. A BND kezeskedett Wiegand őszinteségéért és az információk pontosságáért." (13-14. o.) Ha ezek után valakinek mégis kétségei maradnának, hozzáteszi, hogy „a CIA, valamint a francia és a brit titkosszolgálat, melyek szintén kikérdezték Wiegandot, hasonlóan nagyrabecsülésüket fejezték ki szavahihetőségéért és nyíltságáért". (Uo.)

El kell ismerni, hogy e szavahihetőségükről és nyíltságukról ismert intézmények garanciája egy exezredes, valamikori ellenfelük őszinteségi rohamát illetően - lefegyverző érv. Nem mellékesen Wiegand „vallomásai" alkotják Koehler könyvének vázát. Wiegand a kémelhárításon dolgozott, külföldiekkel foglalkozott. A könyv jobbára az általa elmesélt esetek laza füzére, terjedelmesen, majd négyszáz oldalon át, könnyed, többé-kevésbé követhető zsurnalizmusban előadva. Koehler kontextusa a fekete-fehér hidegháborús retorika, olykor egy-egy meglepő fordulattal (például hogy a Stasi kegyetlenségben túltett a náci Gestapón is). Célközönsége amerikai, akiket nem túlzottan érdekel az állambiztonság társadalmi kontroll és repressziós funkciója, sokkal inkább a jelenléte a világban (mindenhol). A könyv a sok százezer embert hivatásosként és hálózatként foglalkoztató elnyomó szervezet tevékenységéből néhány tucat (na jó, egy-két száz) internacionális titkosrendőr ügyködését nagyítja ki. Hogyan segített a Stasi nemzetközi és nemzeti terroristáknak, hogyan bábáskodott afrikai szovjetbarát diktátorok titkosrendőrségének gründolásánál, hogyan bújtatta a nyugatnémet „városi gerillák", a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) egymást követő generációit, hogyan vítta antiimperialista harcát a nicaraguai fronton vagy szállást adva a líbiaiaknak, akik diszkót robbantottak Nyugat-Berlinben. A főszereplők többnyire Wiegand közvetlen látóköréből kerültek ki.

Maga a koronatanú egyébként az NDK megszűnésének pillanatában, vagyis - a német Wende sajátosságainak megfelelően - a kommunista rezsim kimúlása után pakolt ki, kétéves előkészületének története pedig saját elbeszélésén alapul. Tanácsadó és építőmunkás-toborzó cége vezetőjeként érte a halál 1996-ban Portugáliában. Halála - természetesen - titokzatos halál, több verzió forog róla, mi több, „egy német titkosszolgálati hivatalnok, a szövetségi ügyészségi hivatal munkatársa, aki korábban szintén a Stasinál dolgozott és Wiegand után nem sokkal disszidált, bizalmasan közölte velem, hogy véleményük szerint Wiegandot és feleségét líbiai gyilkosok ölték meg." (395. o.) Ha az embert nem kerítené hatalmába végtelen levertség és szomorúság, szóról szóra fejtené meg ezt a mondatot. Ki, miféle ember, miféle karrierrel közöl itt bizalmasan kivel? Esetleg valami abszurd paródiáról van szó?

Sem ez, sem az. Koehlernek ugyanis ez valódi közlés, perdöntő bizonyíték, könyve megírása egyik fő motívuma. A jószerével első magyar nyelvű Stasi-könyv egyrészt egy újságíró sztorigyűjteménye. Élete java részében az Associated Press (AP) németországi tudósítója volt. Nem érdektelen, hogy ezenközben több mint tíz éven keresztül maga is hírszerző volt, az amerikai katonai hírszerzésnek dolgozott. A könyv fülszövege is közli, hogy 1987-ben Reagan elnök stábjához tartozott, „kommunikációs igazgatóhelyettesként". Valóban nem egészen két hétig. Ahogy jött, mennie kellett - állítólag gyermekként néhány hónapig a Hitlerjugend tagja volt. Épületes történet, de a könyv szempontjából jelentéktelen. Inkább az a probléma, hogy Koehler átkozottul problémátlan, s ezért alapvetően érdektelen könyvet írt. Nem vitás, hogy igyekezett sok mindennek utánanézni, beszerzett dokumentumokat is, még levéltárakba is be-benézett. Leginkább persze beszélgetett, akárcsak újságíró (és hírszerző) korában. A történelmet titkosszolgálati játszmákban, összeesküvésekben, cselszövésekben, titkos fényképezésekben, ál- és fedőnevű főszereplők ténykedéseiben elképzelők számára persze Koehler könyve érdekes lehet. Érzik majd benne a megszólaló rokon lelket, aki valószínűleg ugyanígy gondolkodik a történelemről. Örömüket a bűnrossz magyar fordítás sem rontja el számottevően, amely bővelkedik névtévesztésekben, elírásokban, német intézmények angol rövidítéseiben és hasonló csemegékben. Egy-két lábjegyzetbe még néhány angol fél- és egész mondat is átcsúszott valami régi nyersszöveg-fájlból. Attól tartok csupán, hogy az egészet unalmasnak fogják találni, nehezen követhető a sok valós név, a változatos elnevezésű igazgatóság és ügyosztály, hogy melyik kinek közvetlen alárendeltségében működött és miért felelt. A fikciós kémirodalom ezt talán élvezhetőbben ábrázolja.

Túlságosan egyszerű lenne ennyivel elintézni a Stasi feltáratlan történetének - ahogy Koehler könyvének alcíme fogalmaz (az eredetiben Untold Story) - magyar kiadását. A keletnémet titkosszolgálat valóban nagyon fontos intézmény volt, s ha túlzás is a bevezetőből idézett állítás, a rendszer meghatározó, jellegadó intézménye volt, valószínűleg sokkal inkább, mint magyar testvérszerve. (Ez egyébként úgy tűnik, világszerte evidencia, még valahogy Koehlerhez is eljutott, a maga sajátos módján. A bulvársajtóból, Horváth Balázs exbelügyér 1990. júniusi drámai parlamenti monológjából és Eduardo Rózsa színes történeteiből ismert Carlos-ügyön túl egyetlen magyar vonatkozás található a kötetben: Koehler budapesti beszélgetése egy bizonyos Csordás Lászlóval - 1983-ban „negyvenkét éves veterán kém" (!), a beszélgetés idején történetesen szintén exezredes. [269-270. o.] Ő egy igen bonyodalmas játszma szereplője, a Tündér - Fee - fedőnevű női CIA-alkalmazott szovjet beszervezési kísérletéé Bécsben. Csordás az egyetlen titkosszolga, akinek beszámolója komoly kétségeket keltett Koehlerben, olyannyira, hogy még a „hazudott" szót is leírta, igaz, kérdőjelekkel...)

Akadnak azért szerzők, akik látva a téma komolyságát, az emlék nyomasztó súlyát, megkísérelték érzékeltetni azt történészi módszerekkel. 2005 júniusában Varsóban egy nagyszabású nemzetközi konferencia egyik eseményeként mutatták be A Kelet-közép-európai kommunista állambiztonsági szolgálatok kézikönyve 1944-1989 című angol nyelvű könyvet. Ebben Jens Gieseke, a berlini Gauck-hivatal tudományos munkatársa (nem mellesleg három monográfia szerzője) hatvanoldalas tanulmánya tartalmazza mindazt, ami Koehler könyvéből hiányzik: szervezettörténetet, működéstörténetet, a Stasi létszámát, a hálózat adatait, költségvetésének alakulását és tevékenységének kétségtelenül szárazabb leírását, de annak valódi dimenzióit is, azaz az áldozatok számbavételét. Hetvenöt mértékadó könyv és terjedelmesebb könyvfejezet adatait sorolta fel erősen válogatott bibliográfiájában 2004-ig - Koehler eredetileg 1998-ban megjelent könyve természetesen nem szerepel közöttük. (A Gauck-hivatal honlapján - www.bstu.de - 460 oldalas bibliográfia található a témáról...) Hogy a Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet éppen ezt a nem túl lényeges munkát találta alkalmasnak fordításra, egy nem éppen jelentős poszt-hidegháborús keresztes lovagocska tollából - hát édes istenem, megértjük. Egy világszerte létező attitűd lenyomata: a totalitarizmus legyőzve, intézményeinek, képviselőinek, beleértve az öreg Stázi mám'ot, jó nagyot kell rúgni a hátsó felébe, és good night. Majd akad talán kiadója Gieseke és sok társa elemző munkáinak is. Akár az említett kézikönyvnek - amelyben Magyarországot tanulmány helyett egy lábjegyzet képviseli: Sajnos a szerző a kötet nyomdába adásáig nem juttatta el hozzánk kéziratát. Túlzás volna párhuzamot vonni a Csordás ezredes keltette komolytalanság és a vonatkozó történetben megnyilvánuló magyar ignorancia között. Szerencsére a kézikönyvnek lesz német és más kiadása is. Koehler könyvének magyar megjelenése e súlyosabb történet felejthető fejezete.

 

 

 

John O. Koehler: Stasi. A keletnémet titkosszolgálat feltáratlan története. Fordította Czapp Erzsébet, szerkesztette Csapó Mária. H. n., 2005, Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet, 486 oldal, 3700 forint.