A Mozgó Világ internetes változata

A kortárs - bár figyel - mégsem láthat mindent, részint vak marad bizonyos fordulatokat illetően, részint nincs betekintése a titkos történelembe, s végül minden másképp alakul - a hozzá képest korabeli eseményeket „értelmezi", s nem azt, ami belőlük kinő. Lengyel könyve azzal nyer, hogy a korabeli látásmódot és az utókor felőli rálátást, valamint a titkos történetet egymásra vetíti, a háromféle látásmódot egymást kiegészítve érvényesíti. Pl. mikor Európa és Amerika viszonyát vizsgálja. Vegyük pl. az 56-os szuezi válságot meg a nagyhatalmak (amerikai és angol-francia) reakcióit. Annak idején csak azt érzékeltem, hogy Amerika cserbenhagyta a magyar forradalmat, hogy fontosabb volt számára a jaltai status quo fenntartása meg az, ami Egyiptom és a csatorna viszonyában történik. Azt, hogy Amerika hatalmi szóval állíttatta le az angol és francia intervenciót Egyiptom ellen, vagyis hogy szembefordult szövetségeseivel, talán érzékeltük, de ennek a lépésnek a súlyát csak később. Azt ugyanis, hogy Amerika itt verte először európai szövetségesei fejébe, hogy a NATO-ban és egyáltalán a világban ő mondja meg, mi legyen, és se Anglia, se Franciaország, se az éledő Nyugat-Németország ne képzelje magát hatalmi tényezőnek. Lengyel joggal kezeli ezt az epizódot modellként az Európa-gondolat történetében. Mert később is hasonló módszerekkel ütöttek a kishatalmak orrára: hiába szervezkednek Európában - próbálkoznak az EU-val -, a döntés a birodalomépítők kezében volt és marad. (Így volt, mondjuk, a berlini fal építésénél is, amikor is nem csak a németek remélték, hogy Kennedy megakadályozza a fal felhúzását.) Be kellett látniuk, hogy Amerika önjáró, és hogy Nyugat-Európa csak alattvaló szövetségesként szolgálhatja.

Annak idején a birodalomépítés logikáját nem érzékeltük. Mint ahogy azt sem, hogy akkor, az első kupán vágás idején született az Európa-gondolat, azaz hogy a kontinensnek egységesen kell fellépni az amerikai szövetségesüktől való distanciában. (Lengyel idézi Adenauer szavait, aki Párizsban tanúja volt, ahogy az amerikai külügy leállítja a francia intervenciót. Ekkor mondta: „most kell megcsinálni Európát". Igaz, ez az epizód a titkos diplomácia gyöngyszeme maradt, csak utólag volt tudható...)

Mondom, ezeket a tendenciákat akkor nem érzékeltük, bár kortársai voltunk az eseményeknek. Pedig innen érthető Amerika gyanakvó, sőt ellendrukker szerepe az Európai Unió kiépülése, valamint az euró bevezetése során. Amerika hol erősebben, hol gyengébben, de mindig éreztette, hogy pontosan tudja, mire megy a játék, és bár olykor - átmenetileg - támogatták az Európa-projektet, egyben meg is mosolyogták, és ott fúrták, ahol csak tudták. Nálunk vagy a kelet-európai átmenetben ezt a gyilkos feszültséget alig lehetett érzékelni. Igaz, hogy csak az Európai Unió későbbi, sikeres formáiból visszatekintve lehetett egyáltalán sejteni a hatalmi játéknak ezt a menetét. Akkor Anglia belátta, hogy vége a nagyhatalmi álmoknak, és elfogadta kiemelt szövetségesi státusát, Franciaország pedig megmaradt renitensnek Irakig és tovább. Mindennek története van...

A kortárs és a későbbi kutató látásmódjának különbségére bukkanok a német egység titkos történelmében is. Kohl kancellár mindig dicsekedett ugyan, hogy ő csinálta meg Németországot, Lengyel azonban bemutatja, hogy ez a „megcsináltam" vakmerő partizánakciók sorozatával sikerült - merthogy a nagyhatalmak valahogy nem álltak ellen. Kohl észrevette, hogy Gorbacsovval és a tanakodó Amerikával olyan pillanat érkezett el, amikor van néhány perc rá, hogy önállóan csináljon világpolitikát - persze utólagos elszámolásra. Egyoldalúan kezdte el hirdetni az egyesítés gondolatát, mire Amerikának és az oroszoknak csatlakozniuk kellett. Persze nem volt ez ilyen egyszerűen „Kohl-manőver", kellett hozzá egy Gorbi, aki csatlakozott, és egy Bush, aki örült neki - szemben a túlnyomóan szkeptikus Európával. Akárhogy is, de összejött a vabank lépéseknek induló manőver. Más kérdés az eredmény minősége: Kelet-Németország kolonializálása (Helmut Schmidt kifejezése) nagyon nagy ár volt, nincs az pénz, ami helyre tudja hozni a károkat. A károkozást, aminek első petárdája az 1:1 arányú márkaátváltás irrealitása volt. Ebből a történetből sokat tanult pl. Kína (lassabban a reformokkal...), kicsit Európa is - bár nem tudom, mennyit tanult belőle Magyarország. Keveset, gondolom. Aminek most isszuk a levét.

Az Európa-projekt útja-sorsa csak a háttere a könyv fő témájának: Lengyelt az érdekli igazán, hogy hol vagyunk benne mi, magyarok. Könyvének kétharmada ezért e rhapsodie hongroise kilengéseinek elemzése - a nézőpont elsősorban külpolitikai (Európához, Amerikához, Oroszországhoz való viszonyában). Lengyel szellemes metaforájával: Kádár túl kicsinek látta Magyarország szerepét, helyét - kicsinek, hogy a nagy medve ne vegye észre rendetlenkedéseit, vagy eltűrje reformugrásait. Orbán viszont a ténylegesnél nagyobbnak ítélte meg Magyarország hatalompolitikai helyzetét. Vagyis arra törekedett, hogy a régióban - vagy azon is túl? - vezető állam lehessen.

Persze az alapkérdés a rendszerváltás óta, hogy vajon meg lehet-e úszni az atlanti orientációt áldozatok nélkül. (Lehet-e Magyarország továbbra is potyautas, ahogy korábban?) A potyautas szerep indokolt volt: elvesztett háborúk és forradalmak után igen kis támogatottsággal számolhatott minden külföldi - katonai - szerepvállalás, de még seregfejlesztés is. Iraki együttműködésünk az ország több mint háromnegyedének ellenzését váltotta ki, ugyanakkor a NATO semmire se tartotta jelenlétünket (Taszár, légtér átadása). Van-e lehetősége egy kis országnak saját függetlenségét a nagyokkal szemben hangsúlyozni, ahogy az Orbán-kormány tette, vagy csak ellenkezést vált ki, hiszen a hatalmi rendszerek egyensúlyát fenyegeti megbomlással, ráadásul önérzeteket sért? Nagyhatalmaknak mindig nagy van ez utóbbiból... A kérdések költőiek - egyik sem sikerült, a NATO rosszallással nézi molyolásainkat, illetve kifejezett csínytevékenységünket (Gripen gépek vásárlása amerikai vadászbombázók helyett).

Könnyű a magyar gazdaságot matthelyzetbe hozni, miután a 21. sz.-i politika lényege nem a mediatizált hangulat, hanem a gazdasági teljesítmény. Régen a szovjetek az olajárat emelték, ha valami nem tetszett, most elég a pénzpolitika áthangolása Washingtonban. Az 1981-es Reagan-politikáról Lengyel ezt írja: „a restriktív monetáris politikai és a szuper-keynesiánus fiskális politika keveréke negatívan hat a magas kamatokkal és szociális költséggel élő Európában, amelynek növeli munkanélküliségét. Ismerős? Igen. Hasonló politikát folytat George W. Bush 2004 óta." És az alacsonyan tartott dollárárfolyam ugyancsak beleszól a gazdaságba. Finom manipuláció, mondhatnám. De egyáltalán: Magyarország egyetlen lépést sem tud tenni bizalmi szövetségesek nélkül. Amilyen korábban Németország volt, amire ma Angliában számítunk (épp Blair hanyatlása idején...).

És persze milyen lesz az az Európa, amelynek részei lettünk? Mire megy Európa az új világhelyzetben? Ami épp most változik. Itt van mindjárt Kína fokozódó világhatalmi és nemzetközi gazdasági szerepe. Aminek egyik - mellékes - következménye a nyersanyaghiány, ami Kína és Oroszország összeborulását fogja hozni. (Már épül az orosz-kínai olajvezeték.) De egyre inkább számolni kell azzal, hogy Amerika pénzügyileg egyre nagyobb hányadban van kiszolgáltatva Kína jóindulatának. Kína kezében van az amerikai államkötvények 80 százaléka, és ezek a kínai hitelek tartják fenn az amerikai vásárlási boomot, tehát a gazdaság pörgését. Mi van, ha Kína egyszer csak nem pumpál pénzt Amerikába? Aztán mire megy az EU, ha a neokonzervatív hullám túl lassan vonul le - most delel ez a válság, ahogy Francis Fukuyama új könyvében olvasom (After the Neocons. Where the Right went wrong?, 2006). De még korántsem adja át a helyét, inkább kikever még néhány krízist. Mindebből persze lehet európai előnyt is kovácsolni, de az is lehet, hogy - titokban - romlik az EU amerikai megítélése.

Úgy látszik, Európában - Bulgáriával - tovább megy a bővítési folyamat, de ez a bővítési akció fennakad (a könyv mintha ezt tételezné fel) Törökország esetében. Engem megnyugtatna, ha Isztambul egyelőre kimaradna. Európának túl sok bajt kavart már a „bővítés kontra elmélyítés" konfliktusa, hiszen már eddig is mi, kelet-európaiak szenvedjük meg a „túl sokan vagyunk, a pénz meg kevés" helyzetet. De ahogy Lengyelt olvasom, Amerika épp a balkáni - ill. török - nyitásra akarja rábeszélni Európát, sőt még Ukrajna felvételére is, amit én úgy olvasok, hogy ezzel akarja befékezni a Fortress Europe nyomulását. Mintha az unió „szétpukkasztására", illetve gazdasági legyengítésére játszana. Amúgy meg a „kit vegyünk még fel" kérdést illetően vannak bizonyos határok - sunt certi denique fines -, gondolnám, de biztos, hogy Európában ezt nálam jobban tudják.

A könyv hatalmas történelmi, diplomáciatörténeti, memoár- és dokumentumanyagot dolgoz fel, a filológia a kortárs és utókor szemléletmódjának különbségére, az utóbbi okosságára utal. Egyébként határátmenet a történelem, diplomácia- és politikatörténet között, tudományos, ugyanakkor eredeti elemzés. Másrészt egy ilyen történelemkritika nagyon is elkel, mert olyan világban élünk, ahol mindent elfelejtünk, ami két hónapnál régebben történt, minek következtében hazai történetünk is egyre inkább fekete folt, csak egyes sokat idézett elemei maradnak meg fejünkben. A lényeg - a történelem kemény tényeinek igazsága - elveszik. (Ki tudja ma már, hogy a békés rendszerváltás nem az MDF és SZDSZ paktumán múlott, hanem azon, hogy a nagyhatalmak csak megegyezéses, kompromisszumos váltást tudtak elfogadni?) Lengyel ezt, a történelmi vakság bűnét olvassa fejünkre. Akkor is, ha a kötet egyenetlen: az első Európa-történeti elemzés világszínvonalú, a könyv utolsó elemzései viszont jobbára csak optatívuszok, megmaradnak a felszínen. De az is igaz, hogy ilyen hatalmas anyagban nem is lehet minden fejezetben csúcsra járni.

 

 

 

Lengyel László: Illeszkedés vagy kiválás. Budapest, 2006, Osiris Kiadó, 298 oldal, 2480 forint.