A Mozgó Világ internetes változata

Széljegyzetek Kun István Paloták a vadmacskásban című könyvéhez

A jószágot el lehet terelni a folyóhoz, de nem lehet rákényszeríteni, hogy igyék - valahogy így summázták kételyeiket egykor az állam önkényes gazdasági beavatkozásával szemben a tudós közgazdák, utalva annak a klasszikus terápiának a fő bizonytalanságára, miszerint a növekedés lassulása, netán visszaesés, válság esetén el lehet érni a kívánatos élénkülést, ha a költségvetés némi többletpénzt pumpál a gazdaságba. Mert ugyan ki mondhatná meg előre - így az érvelés -, hogy a pluszként megjelenő vásárlóerő valóban az akadozó termelést pörgeti-e föl, vagy csak az árakat lódítja meg. Tekintsük a fenti tételt annak bizonyságául, hogy jobb pillanataiban a közgazdaság-tudomány sem idegenkedett az allegóriáktól, ám szögezzük le rögvest, hogy a gazdaságtörténet évtizedes tanulságait összegző, szkeptikus megállapítás mára mintha feledésbe ment volna. Mindenesetre a gyakorló kormányok szerte a nagyvilágban erős késztetést éreznek arra, hogy gyors intézkedésekkel avatkozzanak be az általuk nemkívánatosnak ítélt folyamatokba, függetlenül azok távlati hatásaitól.

De erről majd később.

 

Vaktöltény

 

Az állástalant el lehet cipelni a munkahelyre, de nem lehet arra kényszeríteni, hogy dolgozzon - nagyjából ezzel a szentenciával összegezhetők Kun István tapasztalatai, amelyeket a Paloták a vadmacskásban című, vegyes műfajú, szociográfiai, riport- és publicisztikai elemeket kombináló kötetében tett közzé, s amelyben az aktuális kormányzati és szakértői közvélekedéssel szemben azt is kétségbe vonja, hogy az állam mindenféle ösztönzőkkel és kedvezményekkel képes volna mérsékelni a munkanélküliséget. Legalábbis ott, ahol a Kun István megfogalmazása szerinti „munka alvilágának" törvényszerűségei már gyökeret eresztettek. Vajmi keveset ér az elmúlt másfél évtizedben alkalmazott - a közvetítéssel, átképzéssel, a munkaadók járulékfizetési kötelezettségének megkönnyítésével operáló - terelgető technika, ha annak hatásfokát maga az állam rontja le más, például szociálpolitikai megfontolásokból. Mert ha egy háromgyermekes család a különböző segélyekből 55-70 ezer forintot össze tud szedni - márpedig Kun precíz elszámolása alapján ennyi összejön -, emellett tavasztól őszig ott a napszám 2,5-3 ezer forintos adómentes jövedelmének igézete, sőt a falvakat járó „hetesemberek" mindenféle áttekinthetetlen hitelbírálat nélkül, úgyszólván zsebből adják az egyébiránt áttekinthetetlenül magas kamatozású, hetente törlesztendő kölcsönöket, akkor ki szerződne el bármely üzembe havi 50-60 ezer forintos bérért dolgozni? Miért buszoznának - még ha céges járattal is -, miért tennék ki magukat a művezetők vegzálásának? Az adó- és járulékmentes termelés olyan szövetségbe forrasztotta a helyi erőket - a munkaadókat és napszámosokat, a boltosokat és őstermelőket -, amellyel szemben a közhatalom tehetetlen.

És persze tehetségtelen is, véli Kun. A helyismeret hiányában vaktában lövöldözi el drága töltényeit, tenném hozzá bátortalanul.

„Tavaly voltam bejelentett dolgozó is. A főnököm most is szerette volna, de én nem akartam (...) Ha bejelentenek, az nekem veszteség. Így kapom a szociális segélyt, ami havonta 17 ezer, és a főnököm is többet fizet havonta 25-30 ezer forinttal. Ha be lennék jelentve, akkor mindettől elesnék" - ismeri el a kötet egyik epizodistája, a hét éve munka nélküli szobafestő. Ez a közmentalitás akadályozta meg a kötet kerettörténetét adó nyírgelsei víziszárnyas-vágóhíd terjeszkedését; a 2001 novemberében 3 millió forintos jegyzett tőkével alapított, majd egy gyermekkihordásnyi idővel később 210 milliós tőkeemeléssel megerősített Nyírségi Szárnyas Kft. kiváló kvalitású vezetői 2003 áprilisában már a második műszak beindításában reménykedtek. Két évvel később pedig nem tudták elkerülni a bukást: a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság 2005. június 27-én határozott a felszámolási eljárás megindításáról. A felszámoló Saldo Gazdasági és Vállalkozási Tanácsadó Kft. alig egy hónap múlva pályázaton hirdette meg értékesítésre a cég tulajdonában álló 15 560 darab, vegyes ivarú, beólazás előtti törzslúdállományt. No meg az Újszentmargita külterületén a libanevelő telepet - utóbbi irányára 5 millió forint volt -, az oda vezető „saját használatú utat" (1 millió forint), Kenderes külterületén egy másik, öt épületből álló libanevelő telepet (8 millió forint), valamint egy-egy BMW, Volvo, Ford Fiesta, Opel Corsa személygépkocsit (egyenként 1 millió forintért). „A gépjárművek igen használt állapotban vannak, sérülésektől nem mentesek" - így a hirdetmény. Ettől a tételes végkifejlettől persze Kun István megkíméli az olvasóit, vagy tán rám hagyta azt. Ő nem a cégadatokat vizsgálta, hanem csupán - bocsánat! - kunságos konoksággal a Dél-Nyírség szociális viszonyait.

Meghökkentő embermesék, megrázó statisztikák.

A térségben 5600 munkanélkülit regisztráltak a hatóságok, mégsem sikerült a Nyírségi Szárnyas Kft. közelében lévő 22 településről a második műszakhoz szükséges 150 főt munkába állítani, mert a hivatalok által kiközvetített munkanélküliek nem vállalták az üzemszerű termelés kötelező szigorát a minimálbérnél és szociális „jussuknál" valamelyest nagyobb fizetség fejében. A cég kényszerűségből munkaerő-közvetítőkhöz fordult, akik még Szolnok megyéből is utaztattak oda munkásokat - sorolja a tényeket rezignáltan Kun István. No de ezt a Mozgó Világ olvasói is tudják, mert a Vadmacskás több részlete először itt jelent meg. Egész ágazatok működnek színfeketén - dohánytermelők, dinnyések, gyógynövényesek, az erdészetben dolgozók -, de nem fizetnek adót, járulékot az őstermelők sem. Akik egyébiránt - és ez már budapesti tapasztalat a vásárcsarnokok, piacok környékéről - standjaikon az őszi-téli hónapokban nemcsak saját terményeiket kínálják, hanem például narancsot is. Déligyümölcsös magyar őstermelők, a haza nagyobb dicsőségére. Vagy inkább az államigazgatáséra.

Az egyes kultúrák munkaigényével kalkulálva évi 30 millió napszámot számol össze a mezőgazdaságban Kun István, aminek a legalizálása önmagában 50 milliárd forint bevételt jelentene a költségvetésnek. Hadd folytassam a latolgatást: mi a helyzet a szintén tipikusan feketemunkára szakosodott építőiparral? Ha ennek csupán egyetlen, talán a legkisebb szegmensét emeljük ki, akkor is csaknem hasonló következtetésre jutunk: évente 20-25 ezer lakás épül házilagos kivitelezésben, ennek a minimális munkaerőigénye alapján - átlagban mindössze 5 szerződés nélkül alkalmazott dolgozót és 200 munkanapot számolva - 20-25 millió munkanap jön ki, amiből 2500 forintos napidíjjal 50-62,5 milliárd forint jövedelem adódik, adó- és járulékmentesen. Nem mintha a kalákán kívül az építőipar nem alkalmazna fekete munkaerőt, megteszik azt az állami megrendelésre dolgozó nagyvállalatok is. Olykor le is buknak. Mert dolgozik ám a hatóság. Az idei első negyedévben az Országos Munkabiztonsági és Munkaügyi Főfelügyelőség kétezer „intézkedés" során közel nyolcezer feketemunkást fülelt le.

Ágyúval verébre? Dehogy. Verebek csipegetik a fűmagot az ágyúparkban.

Pozitív nulla

 

Egyébiránt a Székelyen, ezen a mintegy ezerfős településen élő, önmagát világvégi remeteként jellemző Kun István maga is gazdálkodik. Néhány hektáron - exportra - facélia vetőmagot termel. „Jaj istenem, mi lehet az?" - vágta oda nekem öntudatosan, mintegy a gondolataimban olvasva. Biztosra ment. Íme a megfejtés a Google jóvoltából: mézontófű. A halványlila, „kiváló mézelő" növény hazai termelése közel harminc éve nyugat-európai vetőmag-kereskedők javaslatára kezdődött el. Alacsony költségekkel termeszthető a facélia, mai árakon átlagosan hektáronkénti 36 400 forintos ráfordítással. Ennek ellenére Kun István szerint nem nagy üzlet, „igazából örülök, ha nullára kijön, egyedüli nyereség a földalapú támogatás". Üzleti körökben az ilyen eredményt szépítik úgy, hogy pozitív nulla.

Méhlegelőként a facélia nem tudott igazán jelentős mértékben elterjedni, írja róla a szaklap, de Kun István erre is rácáfol: „Veszek vagy három raj méhecskét. Ok: a jobb vállam erősen reumás, és akkor van csöndben, ha évente kapok 3-4 méhszúrást. Ennyit nemigen szoktam összeszedni, de ha kevesebb is, akkor is többet ér, mint Szoboszló. Az ugyanis csak pár hétre csöndesíti le a fájdalmamat." Kun István talán nem is tudja, mennyire trendi, a szaklap szerint ugyanis a mézontófű és a belőle készült méz akár hungarikum is lehetne. Ő egyszerűen csak gyakorlatias. „A facélián a méhek jól felkészülnek a télre, és nem lesz velük gond tavasszal. Meg velem se. A kaptárnyitás nyugalmat erőltet az emberre. Aki erre nem képes (ideges marad), azt a »barátai« szúrásokkal figyelmeztetik. Mézet amúgy nem eszem. Meg nyugtatót sem. Soha."

Megkérdeztem tőle - végtére is főállású napszámosok földije -, ő maga dolgoztat-e feketén. „Régen alkalmaztam dolgozókat, de munkaszerződéssel. Akkor is, ha az egy napra szólt. Űrlapot készítettem, csak ki kellett tölteni. A kivétel akkor következett be, ha az illető nem tudta produkálni a taj-számát, vagy nem volt személyi igazolványa, adószáma. Ezek másnap már nem dolgoztak, de sok ilyenre nem került sor." No, legalább az adóhatóság nem fogja fülön csípni. Sem ezért, sem pedig jövedelemeltitkolás miatt. A jogi egyetem elvégzése óta rendszeresen, ma már nyugdíjas-főállásban publikáló Kun István ugyanis a szociográfiáihoz szükséges tereptanulmányaira alighanem többet költ, mint amennyit keres rajtuk. Ha egyáltalán... Mert otthonában valóságos hírközpontot tart fenn faxgéppel, internettel, két „használható" számítógéppel. Több tízezer kilométer legyűrését megkövetelő riportjaira feleségével - Erikával - utazik, aki egyúttal magnókezelője, jegyzetelője és sajátos jeltolmácsa is. De ez már régi történet. „1971-ben elfogadtam egy téesz vezetését. Úgy gondolom, sikeres munka volt, azonban hat év múltán egy kullancsos vírusfertőzés elvitte a hallásomat. Akkoriban nagy divat volt ez, lásd pl. Monspart Saroltát. Csak ő nem vesztette el a hallását." Új írásai költségeit a megjelenők honoráriumából fedezi - vagy hitelből, mint legutóbb. A nemrég újraélesztett Magyarország felfedezése sorozatban az Osiris Kiadó által 2004-ben megjelentetett, A feláldozott Bereg című kötetére 388 ezer forintos személyi kölcsönt vett föl a Citibanktól - „idén februárban fizettem vissza" -, ám ez sem volt elég. „Ezt már alig kellett a felével megpótolnom, de a Magyarország felfedezése kuratóriumától kaptam 200 ezer ösztöndíjat. (Mások: 400 ezret. Na igen, de nekem a titkár húsz éve a barátom.)"

Azt írja, a tiszai árvíz után a Bereget feketemunkával építették újjá.

Én pedig most azt írom meg neki könyve ürügyén - ha csak vázlatosan is -, szerintem hogyan alakulhattak ki a legális munkakerülés, pontosabban a legálismunka-kerülés makrogazdasági feltételei. Nem mást írok, mint ő, legfeljebb máshonnan.

Öntudatlan üzenetek

 

Szisztematikus munkával, lépésről lépésre haladva hozta össze ezeket a munkaerőpiaci viszonyokat négy egymást váltó kormányzat, mindegyik csak a napi feszültségek megoldására koncentrálva. A dolog valahol ott kezdődött, hogy a rendszerváltás éveiben valamilyen oknál fogva sima átmenetet feltételezett a politikai elit; Antall József miniszterelnök mindössze az infláció és a munkanélküliség átmeneti megugrását vélelmezte programadó beszédében. Ám a tömegtermékek fő piacának számító KGST - és később a Szovjetunió - összeomlásával a magyar gyáripar, a kárpótlást követő felfordulással pedig a fő piacait szintén részben elveszítő agrárium került a padlóra. 1991 és 1993 között a GDP 20 százalékkal csökkent, a regisztrált munkanélküliek száma 1993 februárjában meghaladta a 700 ezret, holott a kormány az átmenet éveiben mindössze 100-200 ezerre számított. A helyzet enyhítésére a hatóságok minden eszközt bevetettek, beleértve a leszázalékolást, a korai és korkedvezményes nyugdíjazás ösztönzését - Kun István terepén a felnőtt lakosság egyharmada csökkent munkaképességű. Némi jótékony hazudozás a munkanélküliek egészségi állapotáról akkoriban nem számított bűnnek, ily módon teremtődött erkölcsi alap a későbbi, hasonló trükközésekre is. A mai viszonyokat Kun István nemes egyszerűséggel úgy jellemzi, hogy a térségben minden orvos korrupt, bármelyikük bárkinek papírt ad arról, hogy a felajánlott munkahely betöltésére alkalmatlan. Azok az idősebb korúak, akik az idő tájt estek ki a munkaerőpiacról, aligha tértek már vissza, és gyaníthatóan azóta is szociális támogatásokból élnek.

Van erről szívszorító személyes élményem is: a kilencvenes évek elején egyszer meghívtak egy államilag finanszírozott átképző tanfolyamra előadást tartani az újságírásról; az első pillanattól kezdve tisztában voltam vele, hogy a padsorokban ülő, szunyókáló állástalanok közül senki nem kerül erre a pályára. Gyanítom, tudták ezt megbízóim is, de talán úgy vélték, jobb, ha legalább elfoglaltságot adnak a munkanélkülieknek, ha már állással nem kecsegtethetik őket.

Boldoguljon, ki hogyan tud - üzente öntudatlanul a hatalom.

Az 1995-ös stabilizációt követően nőtt a gazdaság versenyképessége, az olcsó munkaerő vonzotta a külföldi tőkét, egyre-másra nyíltak az ipari parkokban a több ezer embert foglalkoztató összeszerelő üzemek. Dübörgött a gazdaság, a munkanélküliség is 6 százalék alá csökkent. Ezt a versenyelőnyt oszlatta semmivé a minimálbér 40, majd 50 ezer forintra emelése, meghiúsítva egyúttal azt a lehetőséget, hogy Magyarországon - vagy annak keleti megyéiben - találkozzék a tőke és a(z esetleg importált) munkaerő. Meglehet, a multinacionális cégek a tömegtermelés egy részét akkor is Kínába, a kisebb üzemeket pedig tulajdonosaik Ukrajnába, Romániába telepítették volna át, ám ez korántsem biztos: az ipari parkok logisztikai előnye, az európai piac közelsége, a kelet-európainál valamelyest jobb úthálózat talán maradásra bírta volna őket. Ám ez csak fikció, az viszont tény, hogy az új alapbéreket a könnyűipar már nem volt képes kigazdálkodni, vidéki varrodák és cipőgyárak tucatjai mentek tönkre - azok is, amelyek az átalakulással járó piacvesztést még így-úgy átvészelték. Megoldhatatlannak bizonyult a bérek és járulékaik kifizetése a tőkeszegény és alacsony jövedelmezőségű mezőgazdasági, élelmiszeripari üzemek többsége számára is; így aztán, mielőtt még az agráriumban a versenyképes üzemméretek kialakultak volna, tipikussá vált a feketemunka. Ma is az, mint azt Kun István oly meggyőzően bizonyítja, megtoldva azzal, hogy az elspórolt adókból, járulékokból csodapaloták épültek.

A megemelt minimálbér következtében jócskán megugrott a költségvetés adó- és járulékbevétele, amiből az Orbán-kormány azt a téves következtetést vonta le, hogy a nyugdíj- és az egészségbiztosítási rendszer anyagi alapjául szolgáló társadalombiztosítási járulékot csökkenteni lehet. Ma a két kasszát uszkve 800 milliárd forinttal egészíti ki a központi költségvetés az adóbevételekből, ez több mint az idei évre tervezett államháztartási hiány fele. A járulékcsökkentés pedig - minden fideszes kampányígéret dacára - nem járt a foglalkoztatás számottevő bővülésével.

Az Orbán-kormány célja a teljes foglalkoztatás volt. A Medgyessy-kormányé négyszázezer új munkahely teremtése. A tömeges foglalkoztatást nyújtó multiké az olcsó munkaerő. A nyírségi állástalanoké pedig a jelek szerint az, hogy hagyják őket békén.

Időközben sajátos menekülési útvonallal kecsegtette a munkaadókat és a munkavállalókat a „kényszervállalkozói" lét, amely azonban egyre inkább az adó- és járulékterhek enyhítésének kifinomult technikájává vált. A cégek olykor önkéntes, olykor kényszeredett „beszállítói" az adótörvények változásával egyre előnyösebb helyzetbe kerültek az „igazi" munkavállalóknál. Számukra a Medgyessy-kormány valóságos adóparadicsomot teremtett a 15 százalékos egyszerűsített vállalkozói adó megteremtésével. Az eva-bevételek megugrása láttán még ideológiát is gyártott hozzá, miszerint a rendszer fényesen bevált, ám annak nyilvános publikálásával adós maradt, hogy eva nélkül mennyivel több társasági- és forgalmiadó-, illetve járulékbevétel folyt volna be a költségvetésbe. Ugyanakkor - saját magának is ellentmondva - hadat üzent az úgynevezett színlelt szerződések gyakorlatának, meggátolandó, hogy az evázás a munkaviszony burkolt kiváltása legyen.

Ez volna a reménykeltés és fülöncsípés sajátos dialektikája.

A „jóléti rendszerváltás" részeként a Medgyessy-kormány adómentessé tette a minimálbért is, amivel 700 ezer embert mentesített a közteherviselés alól. Ennek lélektani (adómorál-romboló) hatásaiba aligha gondolt bele, aki a döntésben közreműködött. Ugyanakkor a szociális juttatások növelésével egyenesen ellenérdekeltséget teremtett a munkavállalásra, lásd Kun István idevágó számításait. Pedig ma már evidencia, hogy 3,9 millió járulékfizető nem képes finanszírozni a nyugdíj- és egészségbiztosítási rendszert. De hol vannak a többiek, a munkanélküliek és a nem is regisztrált állástalanok? Valószínűleg mindenhol (nem csak a Kun István által átvilágított Dél-Nyírségben); az autópályák építésénél, a városi utak felújításánál, otthon varrnak, bedolgoznak, őrködnek a gyártelepeken, a szomszéd kertjét művelik, bébiszitterkednek, felszolgálnak az éttermekben, edzést tartanak a fitnesztermekben. A minap még a makrogazdasági összefüggések iránti kíméletlen elkötelezettséggel nem vádolható Nők Lapja is arról közölt riportot, hogy a plázák divatüzleteinek csinoska, reggeltől zárásig, látástól vakulásig foglalkoztatott eladónőit többnyire csak négyórás szerződéssel alkalmazzák, jövedelmük nagy részét zsebbe fizetik. Sajátos módon megvalósult tehát az a részmunkaidős foglalkoztatás, amelyet oly nagyon szorgalmaznának a politikusok. Akiknek ma már a körmükre ég, hogy a munkanélküliségi ráta alulról súrolja a 8 százalékot, ami hét éve a legrosszabb ilyen adat. A kormányzati reakció erre az, hogy a tartós munkanélküliek, pályakezdők alkalmazói tetemes járulékkedvezményt élveznek. Más, kivételezett szakmák művelőinek pedig ott az egyszerűsített közteherviselési hozzájárulás, az ekho. Így aztán nemcsak az adórendszert sikerült összefűzni nem beleillő szociálpolitikai elemekkel, hanem már a járulékrendszert is. Ember legyen a talpán, aki ezeket valaha is kibogozza.

Az Európai Bizottság foglalkoztatási és szociális ügyek főigazgatósága felmérése szerint a feketemunkával termelt jövedelem Magyarországon a GDP 18 százalékára tehető, szemben Szlovákia 15, Lengyelország 14, Csehország 10 százalékával, a 15 régi uniós tagállam átlaga pedig 6 százalék körül van. A GDP 18 százaléka durván 4000 milliárd forint. Ötvenszázalékos központosítást feltételezve az államkassza 2000 milliárddal lehetne gazdagabb; a fele is bőven elég volna az államháztartás rendbetételére. Bár ezt különösebb meggyőződés nélkül hozom fel, mert a fenti adatnak semmivel sem tulajdonítanék nagyobb jelentőséget, mint annak, amikor a szerzői jogok öntudatos önvédelmezői állnak elő mindenféle precíz, százalékos mutatókkal az illegális szoftverhasználatról vagy zeneművek feketén történő terjesztéséről.

De talán mégis több egy olcsó poénnál.

 

Raktárkészletek

 

A Vadmacskás megjelenését jól időzítette a kiadó, épp beletrafált vele napjaink reformvitáiba. Mert az elmúlt öt év állami túlköltekezése után ma már lázong, sőt lázad a szakma, professzionális programírók fognak össze vállalatvezetői lobbikkal és kamarákkal - azok meg egymással -, hogy rávegyék az alakulófélben lévő kormányt az államháztartás rendbetételére. Amúgy minden okuk megvan erre, főleg a társadalombiztosítási alapok megállíthatatlanul növekvő hiányát látva (lásd fent: 3,9 millió járulékfizető nem képes a rendszert finanszírozni). Ennek érdekében úgyszólván elkerülhetetlennek látszik, hogy - az alapvetőn kívüli - egészségügyi ellátásban csak az részesüljön, akinek a munkáltatója befizeti a járulékot, netán maga fizeti azt be (leszámítva azokat, akik után hagyományosan a központi költségvetés teszi meg ezt, például a gyermeküket nevelő szülők, tanulók, nyugdíjasok után). Vajon rákényszeríti-e egy ilyen fordulat - feltéve, hogy ez történik - a munkaadókat a legális foglalkoztatásra, a vonakodó munkavállalókat az álláskeresésre? Talán. Nem tudom. Kun István pedig talán egyszer majd megírja, miért nem vált be ez a fogás sem.

Csendes érv a Vadmacskás a reformok mellett. Túlságosan is csendes. És ennek is megvan a maga története.

„Még 2004 őszén mustrát küldtem vagy hat kiadónak, a K.u.K. jelentkezett, hogy őt érdekelné." A K.u.K. Könyv- és Lapkiadó Köves József - egykor a Rádióújság szerkesztője - és felesége vállalkozása, idestova 15 éve működik, évente 25-30 kötetet hoz ki, lektűröket, kortárs írókat, költőket egyaránt. „Eldöntöttük: ha törik, ha szakad, megjelentetjük" - idézte fel elszántságát Köves József, ami azok után különösen nagy szó, hogy Kun István „krimibőrbe öltözött" regénye már hosszú évek óta náluk hever. „Kitűnő könyv az ötvenes-hatvanas évekről" - méltatja a kiadó saját elfekvő készletét, amit a szerző megértően azzal told meg, hogy „korunkban ez nem igazán izgalmas, támogatója nem lesz, meg bizonyára piaca sem".

Akadt viszont támogatója a Vadmacskásnak, mégpedig a munkaügyi tárca alapítványa, a Közösen a jövő munkahelyeiért. Ez is becsülendő: a minisztérium és hivatalnokai ugyanis főként realitásérzékükkel vegyített tehetetlenségükkel ábrázoltatnak a kötetben. Amelyet egyébként Veres János pénzügyminiszter mutatott be, és amelyből a három nagy terjesztő, az Alexandra, a Libri, a Líra és Lant is rendelt, persze csak bizományba. Ha 400-500 példányt el tudnak adni, akkor Köves szerint a kiadó már nem fizet rá.

„A Librinek van üzlete - még, mert hamarosan megbukik, ahogy a vásárlói érdeklődést látom - Nyíregyházán, ott találtak három kötetet a vadmacsekből - a raktárban. Pesten a kisebbik lányom szerint a kötet 80 százaléka elfogyott.

Hát így megy ez."