Hajnalka hava

Tavasszal rám tör a hajnalkadüh. A csillapíthatatlan dugványozhatnék. Még választási évben is. Idén ráadásul késésben vagyok - hátráltatott a hosszú hideg, a kései tavasz, a keserves kampány és ki tudja, mi minden még. Már áprilisban palántáznom kellett volna - annak rendje-módja szerint joghurtospoharakban a konyhában -, ám én csak május elsején láttam munkához, megkésve, rögtön a cserepek földjébe nyomorítva a magokat, elhagyva a minimálisan szükséges huszonnégy órás előáztatást... Furdal is a lelkiismeret.

Van egy képtelen formájú erkélyem: kilencven centi széles, nyolc méter hosszú. Ha csupán az alapterületet nézzük, elmenne kisebb terasznak is, így azonban semmire sem jó - legföljebb kocogni lehetne rajta oda-vissza az utca fölött, az ötödiken. Csakhogy nem szeretek futni. A hajnalka viszont igen, elvégre arra termett, futónövény volna, vagy mi (noha az értelmező szótár erősen degradáló megfogalmazása szerint csupán „tölcséres virágú szulákféle kerti kúszónövény"). Amint elültetem a magokat, eldördül a startpisztoly, a hajnalka elkezdi őszig tartó futását - az erkélyrács rendszerint nem elég neki, madzagokat feszítek a fal és a vascirádák közé.

Amióta rákaptam a hajnalkakertészetre, sokat tanultam, ma már könnyedén kiigazodom a különböző változatok közt, ismerem az apró virágú lilát és fehéret - ezek átlagosan egy órával tovább bírják a tűző napot, mint a féltenyérnyi égszínkék fajta, viszont nem olyan látványosak. Én kékpárti vagyok. Volt már olyan nyári nap, hogy egyszerre ötven virág nyílt a másra nem jó erkélyen. Persze mindennek van árnyoldala. A hajnalkának például az, hogy - nevével összhangban - korán nyílik és csukódik. Én viszont későn kelek és későn fekszem. Nem egyezik a ritmusunk, és az ilyesmiből rendszerint súrlódás támad. Megesett már, hogy alaposan lehordtam, mert becsukódott, mire én kikászálódtam az ágyból, és azért ez mégiscsak hálátlanság azzal szemben, aki földet, vizet, sőt úgynevezett balkonnövény-tápszert ad neki. Azután persze elszégyelltem magam, elnézést kértem, azóta szent a béke.

Ültem a szemerkélő esőben az erkélyen május elsején (énekszó és tánc köszöntse) csuklóig elmerülve a cserepek saras földjében, szólt a rádió, a Kossuthról nevezett nemzeti főadó. Két teológussal készült hosszú interjú az - eddigi ismereteim szerint - nem tipikusan egyházi jellegű ünnepen. Adót váltottam volna, de a kezem csupa sár, féltem, hogy kárt teszek a rádiómban, így azután - a hajnalkadüh rabjaként - végighallgattam a lassúdad beszélgetést, és megtudtam: át vagyok verve. A munkásság nemzetközi ünnepévé hamisított nap, melyről Pekingtől Washingtonig és Patagóniától Grönlandig megemlékeznek a félrevezetettek, elsősorban Munkás Szent József ünnepe, melyhez nem léha ligeti sörözés, hanem elmélyült ájtatosság méltó. Az 1886-os véres chicagói sortűz emlegetése maszlag, a szakszervezet a nép ópiuma, ám az elkábított tömeg idővel óhatatlanul öntudatra ébred, és belátja, hogy ezen a napon is a templomban a helye.

Mire kezet mostam és kikapcsoltam a rádiót, mind a nyolc cserepemben hat-hat mag várta a csírázást. Nem törődtem az esővel, megöntöztem őket alaposan, kissé túl erős vízsugárral, a magok felét rögtön ki is mostam a földből - kalkulálható veszteség.

Öltöztem, rohantam, épp csak odaértem a Vígszínházba - ünnepi előadás, az intézmény száztíz éve, a millenniumi év május elsején nyitotta kapuit (énekszó és tánc köszöntse). A díszelőadás az Össztánc című mozgás-színjáték 218. előadása. A darab tizenkét éve él a színpadon, hosszú életét Marton László rendezésének és a társulat szívós szeretetének köszönheti, ám létrejöttében magam is közreműködtem. Én írtam. Ha ugyan ez a helyes kifejezés egy olyan színmű esetében, melyben egyetlen szó sem hangzik el. Egy ismerősöm szerint életem legjobb dialógusait pörgetem a néma darabban. Ma már hajlok rá, hogy igaza van.

1994-ben, amikor a pompás Fellner és Helmer épület, „a Lipót körút gyöngyszeme" - ahogyan valaha nevezték - az én néma darabommal nyitott újra a teljes felújítás után, úgy éreztem, ennél többet nem nyújthat az élet. Talán csak ha rendes prózai mű lett volna. Bár nem biztos, hogy akkor jobban járok. A színháznyitó szerző szerepkörében ugyan Jókai örökébe léphettem, hiszen 1896. május elsején az ő alkalmi darabja került színre, A Barangok avagy a peoniai vojvoda című háromfelvonásos. De ami a színmű sikerét illeti... A Magyarország című lap 1896. május 3-i száma így tudósított az estéről: „Jókai a páholyból fogadta a tapsokat. Hosszú, zajos éljenzés kísérte a magyar nemzetre mondott áldomásokat, kivált a király felköszöntőjét... Mikor a közönség betelt a színház megszokásával, a második felvonás után sokan eltávoztak, úgy, hogy a harmadik felvonást már csak félig telt ház nézte."

Az Össztánc jobban járt. Persze könnyű dolga volt, nehézkes párbeszédek (lásd fent) nem tették próbára a közönség türelmét. Legalább ebben az egyetlen szerepkörben méltó versenytársa lehetek Jókainak. Már megérte. A többi néma tánc.

Na most, ami a hajnalkákat illeti, tojnak a fejemre. Napok óta locsolok, most már óvatosan, nehogy a maradék magokat is kimossam a földből, és semmi. Reggelenként első utam az erkélyre vezet, hátha az éjszaka történt valami. De nem.

Közben néha hallom, látom, olvasom, amint Orbán laza köröket fut saját géniusza körül, és két vesztes választás után néhány bravúros riszálással eléri, hogy pártja ismét neki szavazzon bizalmat. Ha igaz, hogy minden országnak olyan kormánya van, amilyet megérdemel, akkor per analogiam nyilvánvaló: minden pártnak olyan elnöke van, amilyet megérdemel. Ennyi.

Klein Dávid sokkal érdekesebb. A fiatal hegymászó másodszor is kénytelen volt visszafordulni a Mount Everestről, bár most már igen közel járt a csúcshoz. Rokonszenves, magabízó és mégis szerény. Biztos benne, hogy harmadszorra sikerülni fog. Elemzi saját hibáit, felméri, mit vétett el, és jövőre még felkészültebben vág neki. Bármibe fogadok, hogy Kleinnek menni fog. Nem a hegyet hibáztatja, amiért nem sikerült megmásznia.

Délutánonként szuggerálom a cserepeket, és semmi. Esténként buzdító beszédeket tartok a magoknak. Nem is hallanak. Vagy éppenséggel igen, és kiröhögnek. (Egy alkalommal a szomszédom, aki muskátlihívő, és szintén gyakran jár az erkélyre, elcsípte egyik szónoklatomat, és azóta gyanakodva néz rám.) Mi nem stimmel? A mag, a cserép, a föld, a locsolás? Vagy én magam?

Közben elérkezett május 9-e. A győzelem napja. Az Európa-nap. És mi történt? Semmi. Egyetlen hivatalos szó sem hangzott el. Civil sem. Az évforduló bekerült a szóra sem érdemes kategóriába. Április 4-e már régen tabu. Fujj. Nem létezik. Ha mégis említik, a hozzáértők az apró részleteket cifrázzák: éppen aznap verték-e ki a szovjet csapatok a németeket Magyarországról, vagy kettővel előbb, esetleg hárommal később. És éppen annál a falunál-e, amit emlegetni szoktak, vagy egy másiknál. Hogy mit jelentett a nap, azt nem kell bolygatni - zavaros ügy. Lassanként február 13-a marad az egyetlen háborús dátum, amit a közemlékezet megőriz, nem annyira Budapest felszabadulásaként, hanem a kitörés avagy a dicsőség napjaként - a rendszeres randalírozás, az SS szellemi örököseinek évenként ismétlődő parádéja miatt.

Csírázunk! Egyelőre csupán két cserépben, halványzölden, bátortalanul, de mégis.

Összeült a parlament. Az ellenzék azzal nyitott, hogy nem fogadta el a választásokról készült jelentést. Gyakorlati jelentősége nincs, úgynevezett jelzésértéke annál inkább. Azt jelenti: a viselkedést, a hozzáállást illetően nem változott semmi, folyik tovább a betartás meg az acsargás. Noha a korábbi Drakula-humorú frakcióvezető, Isten bajszos ostora lemondott posztjáról, és helyébe szelídebbnek látszó utód került, a többi szellemi rohamosztagos a helyén van. Bár a legfontosabb a választási eredmény, az emberben mégis fel-feltámad az óvatos remény, hogy lassanként talán változik a hangnem, legalább egy kicsit javul a légkör, és az elkerülhetetlen gazdasági szorongattatásokat meg az abból következő nyomott hangulatot nem tetézi majd a folyamatos uszítás. Ugyan, dehogynem.

Páratlan félsiker! A hajnalkahajtások izmosodnak, sötétednek, már félarasznyiak. A nyolc cserépből négyben. A másik négy néma, mintha nem ültettem volna bele semmit. Érthetetlen. Ugyanaz a föld, mag, cserép. Ugyanannyi víz és tápszer. Ugyanolyan szögben és ugyanolyan hosszan süt rájuk a májusi nap. Mi dönti el, hogy az egyik megfogan, a másik nem? Miért csírázik az egyik és miért moccanatlan a másik? Miért?! Örkényt idézve: „Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányba haladjanak, nagy igazságoknak jöhet nyomára."

Heves közgazdászvita a rádióban: kell-e pótköltségvetés? Fogalmam sincs. De hogy pótdugványozásra szükség van, az biztos.