A Mozgó Világ internetes változata

Mi tagadás, egy-egy ilyen maraton végén az ember örül Isten szép világának, annak, hogy ül a fenekén, és legföljebb bevásárlás céljából hagyja el a lakását. Április vége óta úton vagyok: Bonn, Düsseldorf, Wiesbaden, Bécs, Potsdam, Berlinen belül két további szereplés. Most rövid szünetet tartok, majd júniusban elindulok Budapest, Zágráb és Hamburg irányába, Münchenbe, megint Bécsbe, kétszer megjárom a magyar fővárost, és ha igaz, augusztusban lesz nyolc napnyi szabadságom. Nem panaszkodom és még kevésbé dicsekszem, csak megállapítom: magára az írásra összehasonlíthatatlanul kevesebb időt és energiát fordítok, mint az író voltommal együtt járó fellépésekre.

Úgy is mondhatnám, vállalva a kifejezés gyanús mellékzöngéjét, hogy megélhetési irodalmár vagyok. Ha épp van új könyvem, felolvasásokra járok, ha nem, kollégákat mutatok be, moderátorként vagy előadóként nyilvános vitákon veszek részt, és lekopogom, hogy egyelőre még hívnak, sehová se kell magam bekönyörögnöm. Hívnak, és én, mondhatni, házhoz megyek, megszervezem az utazást, bonyolítom a levelezést, könyvelek, elszámolok, másolok, felkészülök az ügyeletes témából, s ha minden jól megy, megfinanszírozom soron következő regényemet. Nagyvonalú mecénás vagyok, még azt sem kötöm ki, hogy az aktuális műalkotás elején köszönetet mondjak magamnak.

Valami azonban napok óta piszkálja a csőrömet: ennek a nyüzsgésnek a hiú értelmetlensége, a forgatókönyv sivársága. Mondjuk, a legutóbbi nyilvános vita, amelynek rendezői egy többéves, hamvába holt német diskurzust próbáltak feléleszteni: létezik-e a leitkultur, vagyis a német kultúra vezető szerepe az egyébként több nemzetiségű bevándorlókkal, vendégmunkásokkal teli társadalomban? Az álkérdés köré három panelt szerveznek: délelőtt és délután európai és amerikai értelmiségiek nyilatkoznak. Ezen belül szerény személyem egy francia professzorral együtt mintegy a „külföld" véleményét hivatott megtestesíteni. A rendezvény fénypontja azonban nem mi vagyunk, hanem a politikusok: a teljes pártpaletta, amely egyúttal a médiát is mozgásba hozza. Hanem a terem egyáltalán nincs zsúfolásig tele, és egy-egy mélyebbre ásó gondolatmenet után mind foghíjasabb lesz.

Más: nagyszabású emlékezés az 1989 előtti pártállami diktatúrákra korabeli ellenzékiekkel - több száz fős teremben mintegy nyolcvan hallgató előtt. A rendezvényt egy rádióadó támogatja, s hogy ne kelljen bajlódnunk a krónikusan hangtorzító mikrofonnal, fejünkre erősítenek egy különös hangosító és felvevő szerkentyűt, amelytől eltévedt űrhajósnak érzem magam. Voltaképpen mindvégig bizonytalan vagyok abban a tekintetben, hogy szükség van-e erre a vitára, érdekel-e valakit a veteránnosztalgia. Ugyanez az érzés hatványozottan tör rám egy bécsi rendezvényen - ezúttal a közvetlen demokrácia és a népszavazás esélyeit latolgatjuk, immár csak húszan-harmincan, mondhatni, egymás között. S végül: a boldogtalan vidéki kultúrközpontban tartott felolvasás, amelyen a tizenöt résztvevő közül öten a ház alkalmazottai. Ha őszinte akarnék lenni, azt mondanám, hogy egy-egy ilyen alkalommal az intézmények önfenntartásához asszisztálok. S bár mindez személyes benyomásom, az ugyanilyen cipőben járó pályatársak hasonló tapasztalatokról számolnak be. Az igyekezet - neomagyarul szólva - köszönő viszonyban sincs az eredményességgel.

Két ilyen erőltetett rendezvény között, vonatról vonatra szállva ért a hír, hogy nyolcvannégy éves korában, agydaganatban meghalt Alekszandr Zinovjev író és filozófus. Gimnazista korában merényletről álmodozott Sztálin ellen. A második világháborúban vadászpilótaként szolgált, utóbb a logika tudósa lett a moszkvai egyetemen, majd a hetvenes években szembekerült a szovjet rendszerrel. Ekkor kiengedték Nyugatra, és megfosztották az állampolgárságától. Mániákus, ezeroldalas regényszerű esszéket írt (Ragyogó jövő; Tátongó magaslatok), amelyeket orosz emigráns kiadóknál jelentetett meg és amelyeket szerintem alig olvasott valaki. Amikor azután szenvedélyes gyűlöletének tárgya, a kommunizmus összeomlott, Zinovjev drámai módon szembefordult addigi énjével. Ekkor, a kilencvenes évek derekán kerültünk össze egy frankfurti pódiumbeszélgetésen. A megadott mottót Fjodor Tyutcsev közhelyként idézett verséből vették. „Oroszországot, ész, nem érted, / Oroszországban hinni kell."

A hetvenöt éves író nem nézett se jobbra, se balra, senkivel sem vitatkozott, hanem hosszú, patetikus monológban kért bocsánatot a már reálisan nem létező Szovjetuniótól egykori ellenzékiségéért, szidalmazta Gorbacsovot és az Egyesült Államokat, dicsőítette Sztálint és a KGB-t, kijelentette, hogy őt voltaképpen már 1939-ben agyon kellett volna lőni, ócsárolta a posztmodern irodalmat, aggódott az orosz nemzet kihalása miatt és végül panaszkodott, hogy noha már hazajárhat, Moszkvában nincs lakása. A részben orosz közönség fújolt, közbekiabált, a németek szinte megkukultak a döbbenettől, de Zinovjev rezzenéstelen arccal mondta a magáét, paranoid logikája erősebbnek bizonyult a dühödt, ironikus vagy józan ellenérveknél. Bárki mástól ocsmány és primitív demagógiának hatott volna ez a beszéd, de itt az volt az érzésem, hogy egy Lear király jutott mikrofonhoz.

Most pedig meghalt - ugyanabban az esztendőben, amelyben Gennagyij Ajgi, Stanislav Lem és Somlyó György vitt magával jókora darabot a 20. századból. Meghalt, és sohasem fogjuk megtudni, mit akart üzenni kétségbeesett kirohanásaival, korszakokon átívelő ámokfutásával, ijesztő terjedelmű életművével, amely - látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk - most merül alá a kulturális nagyüzem egyhangú zsongásában és a más irányúan elfoglalt világ közönyében.