Ide-oda

Visszatérve Újvidékre egy hétig ki sem mozdulok a dolgozószobából, a pesti barangolások után jólesik félrevonulni mindentől. Csakhamar azonban hatalmába kerít a kíváncsiság, kimerészkedem; csatangolok az újvidéki utcákon, amelyekhez megannyi történet fűz.

A város magyar vonatkozásban is beírta nevét a történelembe. Helyszíne és motorja volt a vajdasági magyarság legnagyobb intézményalapító korszakának. A tartomány minden részéből idesereglett magyar értelmiségiek a környező országok magyar kisebbségeihez mérten sikeres kollektív vállalkozásba kezdtek. Városfoglalók voltak, minek jelentőségét ma még fel sem tudjuk mérni. Az új politikai doktrína azt diktálja, hogy elmarasztalóan kell szólni róla. Ilyképp ugyanúgy emlegetik a „bűnös Újvidéket", mint a „bűnös Budapestet".

Újvidék, a titóista enyhülés idején, talán már az ötvenes években a 18. századi hagyományának szellemében, kereskedővárosként viselkedett. Befogadta az ország különböző részeiből ide települő polgárokat; fogadta a bánátit és a bácskait, a szabadkait és a feketicsit, a zentait és a törökbecseit, a nagybecskerekit és a kanizsait is. A hirtelen bekövetkezett bevándorlási hullám folytán különleges konglomerátum lett a város. Akkor kapott az újvidéki lokálpatriotizmus ellenzéki arculatot; lehetett tiltakozni azok ellen, akik hatalomhoz jutottak, de igazából nem érezték magukat városlakóknak. Az újdonsült pártkomisszárok többnyire gyűlölték a várost. A többiek közül egyik ember vonzódott hozzá, megtanult vele élni, a másik viszolygott tőle, mert vágyódott a szülőfaluja után, ahova azonban nem költözött vissza, akkor sem, amikor már megtehette volna. A pártállam bőkezű volt velük szemben. Munkalehetőséget biztosított nekik, a szófogadóknak még lakást is adományozott. Így a magyaroknak is jutott poszt és vele járó kiváltság. Következésképp, a magyarok között is ugyanez játszódott le, csak kicsiben: mindjárt a világháború befejezése után elkezdődött és évtizedekig tartott az értelmiségi „bevándorlás". A vezetői beosztásokra főleg Észak-Bácskából érkeztek a jelöltek, mert a pártállami verdikt szerint nekik volt választói bázisuk. Volt, akit a politikai karrier fűtött, volt, akit az új lehetőségek biztattak, volt, aki csak normálisan akart élni. Létrejöttek a kisebbségi intézmények: gazdaságilag erős, életképes kiadóház, magyar nyelvű rádió, magyar tanszék, magyar nyelvű tévécsatorna. Fokozatosan kialakult az értelmiségi réteg, amely bővítette, majd időnként átlépte a megengedett határokat. A faluról, a kisvárosokból érkező magyar értelmiség nehezen szocializálódott a városi környezetben. A bácskai magyar költő ugyanolyan szentimentálisan írt a szülőfalujáról, mint a boszniai falucskából érkező lírikus. Mindketten azt gondolták, hogy egészen sajátos, nemzeti érzést fejeznek ki. Igazuk volt, egyformák voltak.

A magyarok előtt is megnyíltak a különböző szakmai intézmények, bankok, ipari létesítmények, kutatóintézetek kapui. Igaz, nem eléggé, nem is teljesen, de így is jelentős kisebbségi szellemi tőke halmozódott fel, amit a mai vezetők könnyelműen elkótyavetyélnek. Ez igazolódik abból a tényből, hogy az elmúlt időszakban, Újvidék leépítése után, nem teremtettek egy új, befogadó közös teret, amely ezt a szellemi szerepet folytatni tudta volna. A kisebbségi közösségnek ma nincs egy ilyen gyűjtőmedencéje, nincs egy közös városa; a délvidéki magyarság közéletében felülkerekedtek a mezővárosi hagyományok, amivel beindult a közösség fragmentációja. Ma már a kisebbségi politikusok egyre nyíltabban fogalmazzák meg az elképzelésüket, miszerint kétféle magyar kisebbségi él a Vajdaságban. Az egyik rendelkezik területi és személyi elvű autonómiával, a másik csak személyivel. Nincs többé egy közös tér, amelynek perspektívájából az egész délvidéki magyarság problémavilága áttekinthető lenne. Újvidék leépítése után nem épült meg egy olyan pálya sem, amelyen versenyre léphetett volna a vajdasági magyar értelmiség Belgrádban is, Budapesten is. Budapesten Újvidék gazdagította a magyar irodalmat, valamit letett a közös asztalra, ami előtte azon az asztalon nem volt. Belgrádban pedig a magyar kultúrának szerzett tekintélyt, aminek a dokumentálása vaskos könyveket tenne ki. De mindezt nem kutatja senki, mert nem érdekel bennünket a „piszkos Balkán", ugyebár. Úgy teszünk, mintha nem azzal élnénk együtt. Az osztrákok, a németek gazdaságilag és szellemileg jelen vannak ugyan, mi azonban megelégszünk a Kis Magyar Köldöknézéssel, figyeljük, hogy Magyarországon szemerkél-e az eső, és egy cseppet sem érdekel szellemileg jelen lennünk. Ha lecsap a villám, akkor legfeljebb számon kérjük az anyaországon, hogy miért nem figyelmeztetett bennünket időben.

Sokat hadakoztam ezzel a várossal, nehéz volt vele, de nélküle is. Írói munkásságom kezdeteit két nagy élmény határozta meg: a tenger és a város. A város ígérte az új gyökereket, amelyek mások voltak, mint a falusiak, láthatatlanok, hogy ne mondjam, bizonytalanok, mert nem a mélybe hatoltak, hanem valahova a magasba kapaszkodtak. Tősgyökeresnek lenni ma annyit jelent, mint nem venni tudomást a korról, amelyben élünk. A városba vetve, bedobva az urbánus közösségbe, valójában szembesültem saját korommal. Nem az én érdemem, hanem a szüleimé. A polgári hagyományú város nélkül elképzelhetetlen a kisebbség modern fordulata, hiszen így van ez szerte Európában is: mindig a nagyvárosok képviselték egy-egy ország felhajtóerejét. Így van Magyarországon is. Így kellene lenni a kisebbségben is. Szerencsés ország az, amelynek van ilyen fővárosa, központja. Még boldogabb az, amelynek több dinamikus, polgári hagyományra visszatekintő városa van, mint például Németország. Ma sem tudom elfogadni a városi gyökértelenségről szóló elmélkedéseket. Aki ezen kesereg, nem ismeri a világot, amelyben él, ezért a felelősséget a városra hárítja. Érvelésem mellett kitartok, még annak ellenére is, hogy manapság egyre inkább érzékelem, az írónak nem is ajánlatos ismernie a kort, amelyben él. Vagy legalábbis úgy kell tennie, mintha nem ismerné. Az episztemológiai paranoia az irodalmi kánonok része lett.

A másik nagy életélményem a tenger volt, ahova jó volt menekülni, amikor úgy éreztük, hogy felfal bennünket a város. A tenger volt a város ellenpontja, és nem a falu. A tenger lett a metafizikus horizont, mert azokat a távlatokat jelképezte, amelyekbe bepillantást szerettem volna nyerni. Az én utam Európa felé Camus Mediterráneumján és Goethe itáliai naplóján át vezetett.

Mára nagyot fordult a világ, néhány kiközösített fiatal író kivételével az irodalmi érvényesülés útjai (ismét?) a pártirodákon keresztül vezetnek, a tengerre pedig kirándulni vagy pedig a balkáni egzotikum kedvéért járnak, hiszen az egzotikus Balkán kelendő áru. Maria Todorova, az ismert balkanológus bizonyára nagyokat kacagna, ha olvasná a naiv bácskai Balkán-impressziókat, amelyekkel naponta találkozom a magyar sajtóban és irodalomban. A béke, úgymond, hamis idill volt, a háború azonban egzotikus lett, ami még hamisabb, mint az idill. Természetesen mindig is kelendő volt valamiféle egzotikus Balkán-kép. Kusturica szállítja Párizsba, Bácska pedig Budapestre. Nem új keletű dolog, hiszen Európa századokkal ezelőtt a Balkánon valami ősit és eredetit keresett, így fedezte fel először Görögországot, aztán a 20. század első felében Szerbiát, amely azonban a századvégen a romantikus barbárság jelképévé vált. A Balkán azonban ettől összetettebb, bonyolultabb történetet, benne vagyunk nyakig, akkor is, ha ajakbiggyesztéses kultúrfölénnyel beszélünk róla, ami nem ritka a magyar szellemi életben. Meg aztán szeretnék látni egy közép-európait, akiben ne lenne némi balkáni attitűd.

Újvidék utcáin csatangolva szembesülök az újabb balkáni rejtéllyel, a vitalitás és a fatalizmus elképesztő találkozásával. Ezt a képet fekete-fehér látásmóddal lehetetlen érzékelni. Erről szól az építőtelepre emlékeztető városban történő erőteljes és dinamikus átalakulás is. A város külsőleg nagy gyorsasággal európaizálódik, már a kirakatok is a nyugati városok kirakataira emlékeztetnek, majdnemhogy teljesen eltűnt a depresszív háborús ikonográfia, pompáznak a nyugati bankok, új irodaházak, bevásárlóközpontok épülnek, látszik, hogy itt jelentős tőke összpontosul. Bizonyára ennek tekintélyes része a háborús nyerészkedők kezében van, de az új szakmai erőtartalékot mozgósító nyugati tőke jelenléte is meghatározó immár. A szlovénok vagy osztrákok Újvidékre telepített kirendeltségei etnikailag nem diszkriminálnak, de a magyar szakemberek nem állnak versenyben, mert Újvidék jelentőségét a kisebbségi politikusok lefokozták, tehát nincs is felkészült szellemi erőtartalék. Most derül ki, hogy mit jelent a versenypálya, a közös szellemi tér lerombolása.

A fájó kérdés megoldását a kisebbségi politikusok a Szabadkára telepített anyaországi cégektől várják, de kíváncsi vagyok, hogy a magyar kormány hogyan kényszeríti rá a magyar gazdasági élet szereplőit, hogy pont itt fektessenek be, és nem ott, ahol a legjobbak a feltételek. Miközben a magyar-magyar viszonyban vitát idéz elő, hogy Szabadkán a MOL érdekeltségű benzinpumpán nem alkalmaznak magyar munkásokat, Újvidéken az osztrák vagy a szlovén cégek tárva-nyitva álló ajtajain senki sem lép be. A két egymás mellé állított példa valójában arról szól, hogy a kisebbség nem készült fel a jövőre.

A szemem előtt kibontakozó újvidéki pezsgés bámulatra méltó, ugyanakkor teljesen abszurd, hiszen a gazdasági mutatók szerint az ország a szakadék szélén tántorog. Miközben a külszín titokzatos gazdasági expanzióról árulkodik, a közérzet és a közélet egyre nyomasztóbb. Barátaim, régi ismerőseim közül senki sem bizakodó. De nemcsak a szűk baráti körben tapasztalom a mély, belső depressziót, hanem a szomszédok, a buszmegállókban várakozó emberek elejtett szavai is erről árulkodnak. Ez érződik az élet minden részletében. Az élet túlcsorduló szeretete minden pillanatban baljós fatalizmussá alakulhat át. A barátság hangja bármelyik pillanatban fegyverropogássá keményedhet.

A távlattalanság tudata egzisztenciális élményként jelenik meg; nagy politikai feszültségek érlelődnek, miközben a város virul és fejlődik. Szerbiában állandósul a bizonytalansági szindróma, az ideiglenes, az átmeneti állapot. Azt mondják, Magyarország megosztott, majdnemhogy két politikai részre szakadt, ám Szerbia sokkal inkább, csakhogy itt a feszültségeknek és az ellentmondásoknak nincs semmiféle keretük vagy játékszabályuk. Minden ellenőrizhetetlen: a tőkemozgás éppúgy, mint a politikai szenvedélyek. Semmit sem lehet előre látni. Szerbiában semmi sem zárult le, a posztháborús szindrómák csak ezután fogják igazán éreztetni a hatásukat, miből kifolyólag sokféle végkifejlet lehetséges. Megvalósulhat a belső villongásokkal járó legrosszabb szövegkönyv is, holott jelenleg nincs olyan gazdasági erőtartalék, amely a villongásokat általános méretűvé tehetné. A robbanás előtti állapot hosszú korszaka vár az országra, a feszültség növekszik ugyan, de a közeljövőben a robbanás nem következik be. Nincs rá erő. Teljesen bizonytalan viszont, hogy mi lesz öt vagy tíz év múlva.

Jelenleg a közélet mindkét pólusán apokaliptikus hangulat uralkodik. A nacionalista és a populista oldal képviselői nem győzik hangoztatni, hogy a nyugati hatalmak Szerbia feldarabolását tűzték ki célul. Szinte bizton állítható, hogy Montenegró kiválik, és Koszovó független lesz. Egy sértett nemzet néz farkasszemet Európával. Az utcákon antiszemita könyveket terjesztenek, ilyesféle címmel: Szerbia a zsidók karmai közt. A könyvben névsort állítottak össze a szerbség legnagyobb zsidó ellenségeiről. A listavezető Soros György - ki lenne más? -, de Konrád György is előkelő helyet foglal el. Igazából nem a zugkiadványok nyugtalanítanak, hanem az, hogy senki sem emeli fel a szavát ellenük, az ügyészség is mély hallgatásba burkolódzott. Hallgatnak azok a rangos értelmiségiek is, akik több mint egy évtizede folyamodnak támogatásért a Soros Alapítványhoz, hogy minél sikeresebben építsék a nyílt társadalmat. Ugyanaz történik, mint a magyarellenes kirohanások és fizikai leszámolások esetében. Erről természetesen alig ír a magyar sajtó, még a magyarellenes kihágások kontextusában sem teszi szóvá, pedig csak ebben a kontextusban derülne ki, hogy valójában mi is történik Szerbiában. Nem ír róla a magyar sajtó, hiszen ezzel a magyar antiszemitizmus is kellemetlen tükörbe pillantana. A kisebbségi korifeusok sem teszik szóvá, hiszen maguk is gyakran kacérkodnak az antiszemitizmussal. Ezért jelentette ki Kasza József a szabadkai városházán Csurkát ünneplő díszbeszédében, hogy Csurkával „közösek a vonásaink", a főfoglalkozású magyarok pedig ezért állították éppen Csurkát az, úgymond, kozmopolitának kikiáltott délvidéki magyarok elé példaképül. Szabadkán, ahol Danilo Ki¼nek egy utca sem járt ki, mert a montenegró-magyar-zsidó író méltatlan erre. Mi csak tiszta forrásból iszunk! Csak erre emeljük nemzeti poharunkat. Azt pedig, hogy miért nemzetidegen az, aki életét a magyar kultúrának szenteli, azt csak a kisebbségi mindentudók tudják.

Ha azonban végiggondoljuk ezt az ellenmondást, akkor egyszeriben világos lesz, hogy a kizáró jellegű nemzetközpontú értékrend, amelynek a magyar kisebbség a környező országokban áldozata lesz, dicső glóriát visel azon a magyar jobboldalon, amely egyébként tiszteletre méltó empátiával viseli lelkén a határon túli magyarság sorsát, anélkül persze, hogy valami „korszakalkotó" kiutat tudna megfogalmazni. Nem tud, mert az imént vázolt ellentmondás rabja: a határon túl éppen azzal az értékrenddel szembesül, amelyet az országhatárokon belül érvényesít. Nem harcolhat saját eszméi ellen. Ezt az ellentmondást lehetetlen felülmúlni.

A szerb állami lét bizonytalansága miatt Szerbiában a nemzeti oldal mozgósító ereje képviseli az egyedüli reális politikai és szellemi erőt. Minden más hiteltelen. A pártok szinte versenyeznek abban, hogy melyikük a „nemzetibb". Az efféle versenyben általában a kisebbségek és a zsidók kerülnek veszélyeztetett helyzetbe, amit viszont nem lehet csupán a „magyarverésekre" visszavezetni. Ezek az incidensek hol szaporodnak, hol pedig növekszenek, szimbolikus üzenetüket nem szabad lebecsülni, de valójában nem ez a mérvadó, hisz tudni kell, hogy a szerb közösségen belül is irgalmatlan leszámolások történnek. Az iskolákban, az utcákon mindennaposak a verekedések, amelyek időnként gyilkossággal fejeződnek be. A háborús időkben túl sok fegyver és agresszív energia halmozódott fel. Az igazi probléma a magyar közösség marginalizálása, kiszorítása a társadalom centrumából a perifériára, vagyis a magyar szellemi, gazdasági és politikai potenciálok skanzenbe helyezése. Az is tény, hogy ebben a vajdasági magyar politikusok is buzgón segédkeznek, természetesen másféle meggondolásból, és kétségtelenül a legjobb szándékkal. Ők valamiféle homokra épülő védőbástyát húznának fel, miközben a bástya falai belülről omladoznak, hiszen tömbmagyaroknak vallják magukat, azok is, akik a fogalom tudományos értelmében már régen nem képviselnek tömböt. A Délvidéken csak a Tisza mentén akad néhány tömböt képviselő település, néhány sziget, amelyet hullámok csapdosnak, a hullámok döreje arra figyelmeztet, hogy meg kell tanulni új fogalmakban gondolkodni, mert továbbra is megválaszolatlan a kérdés, hogy a 21. század elején mi védi a kisebbséget: a bástya vagy valamiféle új, modern tudás, attitűd és kultúra?

Újvidék feladása is ennek az abszurd bástyaelméletnek a következménye. Ez körülbelül olyan állapot, mintha a szlovákiai magyar vezetők a pozsonyi magyar intézmények leépítését szorgalmaznák, azzal a jelszóval, hogy a szórványt nem lehet tovább védeni. Ez nemcsak rossz üzenet a kisebbségi közösség számára, hanem kielégíti a többségnek azt a nemzetállami elképzelését is, hogy a kisebbséget, az „idegent", ki kell rekeszteni a centrumokból, vagyis a rurális terekbe kell beszorítani. A skanzen illúziójával kell táplálni. Nem meglepő, hogy a szerb nemzeti pártok nemcsak hogy jóváhagyták a VMSZ döntését, hanem segédkeztek is a terv megvalósításában.

A kisebbség közös tereinek szétverése után immár a szélsőséges szerb nemzeti pártok is megbarátkoznak a Vajdaság autonómiájának gondolatával, ami tíz évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt. Nyomós okuk van rá. Vajdaságban ugyanis a szélsőséges nemzeti pártok erősebbek, mint Szerbia más régióiban vagy Belgrádban, ami azt a reményt erősíti bennük, hogy ott előbb veszik át a hatalmat, mint másutt. A hasznukat nézik, azt hogy a gazdaságilag fejlettebb Vajdaság autonómiáját a saját javukra fordítsák, hiszen az ország legkomolyabb erőforrásai felett rendelkeznek majd. Vajdaság autonómiáját immár csak akkor nevezik szecessziónak, ha abba kisebbségi elem vegyül, máskülönben semmi kifogásuk nincs a „szerb Vajdaság" autonómiája ellen. Ezért fontos a továbbiakban, hogy az autonómia központja, a „reprezentáns paradigma", vagyis Újvidék, mielőbb megszabaduljon a mindeddig meghatározó magyar dimenziótól. Magyar segédlettel ma éppen ez a folyamat zajlik, és ezzel le fog zárulni az 1920-szal kezdődött korszak.

Keresztül-kasul járva Újvidéket eljutottam a város peremére is, ahol a külföldi cégek gigantikus raktárhelyiségeket építenek. Ott raktárhelyiségek épülnek, a belvárosban irodaházak emelkednek. Az új autópálya építésével párhuzamosan a városrendezők az újvidéki határvárosi státusról szövik terveiket, hiszen az autópálya lerövidíti az utat a város és az EU, vagyis Magyarország határa között. Határvárosnak nevezik Újvidéket, aminek van valóság alapja, hiszen a Duna-parti város mindig a Balkán és Közép-Európa közötti kapcsolatrendszer gócpontja volt. Ennek a körülménynek köszönheti születését, ez ösztönözte a 19. század végén impozáns fellendülését.

Mérlegelem a statisztikai kimutatásokat: 1991-ben Újvidéknek több mint kétszázezer lakosa volt. 2001-ben több mint háromszázezer. Tehát minden harmadik polgár új polgár, jövevény. A bevándorlók átlagos szakképzettsége magasabb, mint az őslakosoké, amit nyomatékosít, hogy a szakképzetlen bevándorlók java része időközben visszatelepült, vagy pedig Vajdaság más részeibe vonult vissza, mivel nem volt képes helytállni a versenyben. Aki közülük nem tért vissza a szülőföldjére, vagyis Horvátországba és Boszniába, szám szerint ez körülbelül tízezer főt jelent, az a környező kistelepülésekre távozott, vagy pedig Észak-Bácskába, Szabadkára és környékére, ahol a magyarok tömeges áttelepülése miatt a legolcsóbbak lettek az ingatlanok, tehát ott kisebb befektetés árán gyökeret eresztenek majd. Ezzel együtt a kisebbségellenes incidensek is átköltöznek északra, Újvidék ebből a szempontból nem fontos. A magyarok önként adták fel.

Pár nap múlva újra Pesten találom magam. Meddig maradsz, kérdezte az egyik ismerősöm. Nem tudom, válaszoltam.

Lezajlott a magyar választások második fordulója.

Az SZDSZ Károly körúti sátra előtt a második forduló eredményei után többen ünnepeltek, mint az első után. Így szokott ez lenni. A szocialisták Köztársaság téri székhelye előtt beláthatatlan tömeg nyüzsgött. A 47-es villamos vezetője elégedetten közli az egyik utassal: Győztünk. Az utcákon sok fiatalt látok, többen hangosan skandálják: Húzzunk bele.

Éjszaka le-föl kóborlok a pesti utcákon, korán van még lefeküdni. A hangulatból azt érzékelem, hogy az idei magyarországi választásokat nem befolyásolta annyira a nemzedéki színezet, mint a négy évvel ezelőttit. Akkor a fiatalság főleg a Fidesz felé fordult, mert tőle vártak valami újat, ami mozgósítja a képzeletet. Csakhogy az elmúlt négy évben a Fidesz is megöregedett, egyre nehezebben ötvözi egykori rebellis, rendszerváltó hagyományát a mai, agyonkanonizált, hierarchikus pártvilágával. Nincs kiábrándítóbb, mint amikor a narancs szürke színt vesz fel. Ha a pártok csak az államgépezet feletti hatalmat kívánnák, akkor ez nem okozna gondot, de Magyarországon nem így van: a pártok az élet minden területét befolyásolni akarják. Erről árulkodnak a választási jelszavak: még mindig nagyobb kompetenciát éreznek, mint amennyi őket megilleti. Csakhogy ez bumerángként hat. Ha többet ígérnek, akkor az emberek többet várnak, s gyorsabban is ábrándulnak ki belőlük, a politikai szenvedélyek gyorsan apolitikus attitűdbe csapnak át. Talán ez volt a Fidesz csapdája, nem vette észre, hogy Magyarország többsége kijózanodott, nem akar prófétákat, csak politikusokat.

Magyarország józan, kiszámítható ország lett, amely az EU-hoz való csatlakozás során tisztázta saját lehetőségeit, szembesült a cseppet sem jelentéktelen valóságos gazdasági problémáival. De ez a lehiggadás belső űrt is teremtett, mert hiányoznak a hétköznapi életet behálózó, meghatározó, identifikáló új értékrendek. Az emberek elégedetlenek, de nem tudják, hogy pontosan mivel.

Gyurcsánynak sikerült az, amit sokan lehetetlennek tartottak. Nemcsak visszacsalogatta a fiatalság egy részét a baloldalra, hanem a józan, nem profetikus politikába némi víziót is bele tudott cseppenteni. Az ilyesfajta vállalkozás kockázatos, az örökösen zsörtölődő ország szívesen ábrándul ki mindenből, még a jövőből is. Évtizedek óta ide-oda ingázó vándorként gyakran jutok arra a következtetésre, hogy az ország lakosai nincsenek tudatában annak, hogy az elmúlt két évtizedben milyen hatalmas lépést tettek előre. Volt egy kisebbfajta vihar, amely Magyarországot Európába sodorta. Nehéz ezt a változást érzékelni, hiszen új nemzedékek cseperedtek fel, akik nem tudhatják, hogy szüleik honnan jöttek, hol is volt ez az ország. Nem kötelességük tudni. Néhány fiatal budapesti író előtt szóba hozom az „ablakot", amely nélkül a magyar állampolgár nem utazhatott külföldre. Csodálkozva, tágra nyílt szemmel néznek rám, nem tudják, melyik országról beszélek. Banális dolgok, gondolom magamban, és abbahagyom a történetet. A mai történet számomra is érdekesebb. A Keleti pályaudvaron megpihenve figyelem, miként válik Budapest igazi európai metropolisszá. A helyzetemnél fogva hol kintről, hol bentről szemlélem az országot. Egyik-másik régi barátommal úgy köszöntjük egymást, mintha tegnap váltunk volna el, fogalma sincs, hogy egy héttel ezelőtt még Újvidéken voltam, egy hét múlva pedig szintén oda indulok vissza. Megbeszéljük, hogy két hét múlva újra találkozunk. Az ő számára ez természetes, lassan az lesz számomra is. A tér és a helyszín viszonylagossá válik, miközben az énem is megkettőződik. Furcsa kísérletet végzek önmagammal, s gyakran úgy érzem magam, mint aki belép annak a regénynek a világába, amelyet már évek óta írok. A Schlemihlébe, akinek több árnyéka van.

Néhány nap múltán Újvidékre utaztam, majd bejárom Bácskát, s a kisvárosokban találkozom a régi ismerősökkel, rokonokkal. Kíváncsian hallgatom a különböző vélekedéseket, s tudomásul veszem, hogy a hangadó réteg, a kisebbségi felső tízezer, főként az immár megcsontosodott kisebbségi klientúra cseppet sem örül a választások kimenetelének. Érthetetlen ellentét bontakozott ki az anyaországi társadalom és a kisebbségi közösségek között. Az előbbi a baloldalra szavazott, az utóbbi pedig elégedetlen ezzel a ténnyel.

De így van-e valójában?

Azon nem csodálkozom, hogy a kisebbségi jobboldal határozza meg a közvélemény hangulatát, hiszen a közel háromszázezer lélekszámú kisebbségi közösség pártjai sorra a jobboldalon helyezik el magukat, s nem csoda, hogy ez alapjaiban befolyásolja a közvéleményt. Új jelenségről van szó, hiszen a Délvidéken élő kisebbségben a két világháború között a baloldali attitűd meghatározó volt, csak a harmincas évek második felében, a jelentős anyaországi támogatás eredményeként billent át a mérleg nyelve. Jelenleg is ez a képlet működik, mivel az anyaországi támogatás újraelosztása a délvidéki jobbközép párt kezében van, úgyhogy a civil szervezetek túlnyomó része is pártfüggő helyzetbe kerül. Amelyik még tudja őrizni az önállóságát, az vagy vegetál, vagy megszűnésre van ítélve.

Az egyszerű emberekkel való találkozásom folyamán azonban meggyőződtem arról, hogy a kisebbségi kép mégis árnyaltabb, hiszen a szegényebb rétegek visszafogottabbak: nem szavaznak a helyi jobboldali kisebbségi pártokra, tehát a pártok választói bázisa folyamatosan zsugorodik. A többségében magyarlakta településeken jelentős mértékben kisebb a részvételi arány a szerbiai átlagnál. A magyarok tehát tartózkodnak a szavazástól, mert a felkínált kisebbségi programok számukra mindinkább értelmetlennek tűnnek.

Ennélfogva a kisebbségi közösség különös ellentmondásba keveredett. Saját államában szívósan és törvényszerűen az européer, a nacionalizmus ellen forduló liberális pártokra szavaz, vagy pedig azokra, amelyekben felismeri a szociáldemokrata mozzanatokat; anyaországi viszonylatban pedig ellenszenvvel nyilatkozik a hasonló szellemiségű törekvésekről. Valamiféle tribalizmus fedezhető fel ebben. A jelenség annak az eszkimónak az értékrendjére utal, akit megkérdeztek, hogy mit tart az életben jónak. Jó dolog - válaszolta az eszkimó -, ha a mi törzsünk feldúlja a másik törzs sátorait, elrabolja kincseit, asszonyait. S mi a rossz dolog az életben, tették fel neki az újabb kérdést. Rossz dolog, válaszolta az eszkimó, ha a másik törzs ugyanezt teszi velünk. Ilyesféle ellentmondásba keveredik a hangadó kisebbségi réteg is. Jó dolog, ha a saját államában liberális és baloldali kormányok vannak hatalmon, rossz viszont, ha az anyaországban történik ugyanez. Jó dolog, ha az anyaországban győz a nemzeti jobboldal, rossz viszont, ha Szerbiában ugyanerre kerül sor.

Most még csak arra a kérdésre kellene a megfelelő magyarázatot megtalálni, hogy kik akarnak eszkimót faragni a kisebbségi emberből.