A Mozgó Világ internetes változata

Rosszkedvem naplója, 2006. április

„Mi, akik ki vagyunk túrva a nagytőke áldásaiból, naponta megszerezhetjük a fény és gazdagság illúzióját, mikor beülünk egy ízléstelen kávéházba, és zsebünkben hetven fillérrel, keleti kényelemmel elterpeszkedünk egy asztal mellett" - írta Kosztolányi a baljós 1914-es esztendőben. Ez jutott eszembe, amikor hírét vettem, hogy májusban bezárják a pozsonyi Úri utcai Galéria kávéházat, amely évek óta törzshelye volt számos írónak, de főleg képzőművésznek, bent a város szívében s annak is egyik legszebb utcájában. A Galéria nem volt ízléstelen hely, de előkelő sem a sok környező proccos, turistafogó étterem és kávézó gyűrűjében. Tavaly óta már olcsó sem volt. Három kis helyisége kiállítóteremként is szolgált, főként fiatal grafikusok, festők és fotósok számára. Elárvulva is őrzött valamit a hatvanas és hetvenes évek pozsonyi kávéházi levegőjéből. Valami tehát megint véget ért, valami megint hiányozni fog néhány embernek, akik a nagytőke áldásaiból sosem részesültek.

A kommunisták Pozsonyban nem számolták föl és nem is presszósították a kávéházakat, mint Budapesten. A Stefánia, a Grand, a Luxor, a Krym olyan megszentelt fészke volt a pozsonyi művészeknek, mint a Centrál, a New York, a Japán vagy a Simplon a régi Budapestnek. A kilencvenes évekre rettenetesen lepusztult pozsonyi óváros ma ismét üde, csinos és csábító, mint egy primadonna. Ez a hölgy azonban a külföldieknek riszálja magát. A pozsonyi óvárosban lassan minden a turizmust szolgálja, amit valamelyest értek is. A környező fővárosok közül Prága és Budapest nagy konkurencia, hát még Bécs, itt a szomszédban! A város a mečiari évek pangása után újra dinamikusan fejlődik. A város nyitott, toleráns, európai szellemiségű vezetése és főpolgármestere még azok körében is népszerű, akik máskülönben nem a konzervatív vagy liberális eszmék hívei. Pozsonyban egy Funar labdába sem rúghatna. A város a neonáci ifjak által tavaly ősszel meggyilkolt egyetemista emlékét márványtáblával tisztelte meg az egyetem főépületének falán, az 1968-ban a szovjetek által meggyilkolt fiatal diáklány emléktáblája mellett. Pozsonynak jó híre van külföldön, s mi, pozsonyiak erre büszkék vagyunk.

Azt, hogy pozsonyiak, azonban némi iróniával mondom. Hiszen többségünk amolyan szedett-vedett pozsonyi. Nem itt született, hanem csak itt ragadt. S ha itt született is, szülei még nem. A régi, a tősgyökeres, a „pressburgi" pozsonyiakból és leszármazottaikból ebben a majd félmilliósra duzzadt városban már csak néhány hírmondó maradt. A nagy népvándorlás (a német és magyar őslakosok tetemes részének erőszakos kitelepítésével) a második világháború után kezdődött, s a nyolcvanas évekig több fázisban ismétlődött meg. Az ország minden zugából özönlöttek az új honfoglalók, magukkal hozva a falusi és kisvárosi Szlovákia tarkabarka tradícióit és szokásait. Úgy látszik, ez a sokféle és -fajta minőség mostanában kezd összecsiszolódni. Így lehetett ez a 19. század végi Budapesten is. Valami van, hogy Arkagyij Rajkin örökbecsű aranyköpését idézzem, de még nem az igazi.

 

Nincs még pozsonyi stílus, példának okáért. Mostanában, egy hosszabb dolgozattal bíbelődve, Kosztolányi prózáit olvasom újra. Regényeit, novellákat és a csodálatos Esti Kornélt. A stílusa most is ugyanúgy lefegyverez, mint amikor egyetemistaként először került a kezembe Kosztolányi-könyv. A Nero, a véres költő volt ez a mű, ez a történelmi regénynek álcázott preegzisztencialista regény. Kosztolányi Dezső mindmáig a legelegánsabb magyar prózaíró. Olyannyira, hogy a zöldfülű, az élet dolgaiban még járatlan, naiv és idealista olvasót, amilyen én is voltam akkoriban, képes megtéveszteni. Hogy az ő elegáns, cifraságokat és díszeket kerülő stílusából a lét miféle drámái és szakadékai nyílnak meg, arra istenigazából csak prózáinak újraolvasása folyamán nyílt rá a szemem. Az iróniájára is, amely kíméletlen, de mégis rendkívül finom, mint a világirodalom egy másik nagyon elegáns írójáé, Csehové. Valamikor a nyolcvanas évek sötét mélyén Bohumil Hrabal mondta nekem egyszer (azt hiszem, amikor interjút készítettem vele a Nő című pozsonyi magyar hetilap karácsonyi számába), hogy nem szereti Dosztojevszkijt, mert nincs humora, és túlteng benne az orosz messianizmus. Viszont nagyon szereti Csehovot. Éppen az iróniájáért.

Most, hogy a Tisza és a Körösök árhullámával együtt a választási árhullám is levonult Magyarországon, el lehetne tűnődni azon is, hogy egy-egy politikus sikerénél vagy kudarcánál mennyit nyom a latba a stílusa. Egy keveset egészen biztos. S ez a kevés egy adott pillanatban több lehet, mint a programja vagy az ígéretei. Meggyőződésem, hogy a Fidesz kudarcában és az MDF sikeres szereplésében legalább annyi része volt Dávid Ibolya visszafogottságának és elegáns vitastílusának, amenynyi Mikola István és Semjén Zsolt agresszivitásának. Ez utóbbi típust sem a magyarok, sem a szlovákok többsége nem kedveli. Vladimír Mečiar sorozatos kudarcaiban annak a tökös-macsós imázsnak is szerepe lehetett, amellyel azt próbálta szuggerálni, hogy egyes-egyedül ő képes megjeleníteni a szlovákok nemzeti érdekeit.

 

Mintegy két tucat szlovák író társaságában havonta egyszer rövid jegyzetet publikálok a Sme című napilapba. A jegyzet témája lehet bármi: méhészkedés vagy asztrológia, ebtartás vagy a miniszterelnök bajusza. A minap megállított az utcán egy fiatal szlovák írókolléga, s megkérdezte, miért nem írom meg szlovákul ezeket a különben sem terjedelmes cikkeket. Hiszen, úgymond, jól beszélek szlovákul, bizonyára nem okozna gondot. A fordítás sosem tökéletes.

A stílus miatt, mondom. Látom, hogy nem érti. De hát ez amúgy sem szépirodalom, mondja ő. És ha elkövetek is valami stilisztikai vagy helyesírási hibát, arra van a korrektor, hogy kijavítsa. Ide figyelj, mondom, az, hogy jól beszélek szlovákul (kérdés, kihez vagy mihez képest? a többi magyarhoz képest?), még nem jelenti azt, hogy írni is jól tudnék. A szlovák szókincsem a fele sincs a magyarénak, de ha ez nem elég, hát mondjam azt, hogy én a nyelvet magyarul érzem? Vagy ha az ember nem szépirodalmi művet ír, akkor már mindegy, hogy miképpen ír? Látom az elkerekedett szemén, hogy még mindig nem győztem meg. Veszek egy mély lélegzetet. Egyre valószínűtlenebbnek tűnik, hogy meg fogjuk érteni egymást. De teszek még egy utolsó kísérletet. Ide figyelj, mondom, én csak magyarul vagyok képes pontosan fogalmazni (már amennyire), szlovákul legföljebb hozzávetőleges pontossággal. Ami nonszensz. Vagy pontos valami, vagy nem. Olyan, hogy hozzávetőleges, olyan a nyelvben nincsen. Ez olyasmi, mint az adóbevallás, mondom kínomban. Az adóbevallásomat sem készíthetem el hozzávetőlegesen. Ő bólint. De hát az újságcikk az nem adóbevallás, replikázik. Na itt feladtam. Ha nem érti, hát az ő baja. Arra gondolni sem akarok, hogy esetleg nem akarja érteni. Mert máskülönben igazán rokonszenves ürge.

 

Kisiskolás unokám azzal a kéréssel lep meg, hogy magyaráznám már meg neki, „mitől van a villám". Hajdani gimnáziumi fizikaórák szorongásos emléke dereng föl bennem, kezdeném is a mondókámat egyszerű szavakkal, de szabatosan. Unokám azonban gyanút fog, amikor látja, hogy keresem a szavakat. Nem így, mondja, onnan magyarázd el, mutat a Pallas Nagylexikonra. Azt úgysem értenéd, mondom. De igen, feleli kérlelhetetlenül. Hát jó. Felolvasom neki a zivatar címszó alatti szöveget. Számomra sem világos benne minden, de ő nagy odaadással figyel. Na látod, úgysem érted, mondom a végén. Te nem érted, mondja ő. Mért, te talán értetted? - kérdezem árnyalatnyi gúnnyal. Egy pillanatig csöndben van, és csúnyán néz rám. Én értettem, mondja szótagolva és fölényesen, aztán faképnél hagy. Kint esik eső karikára, buta nagyapa kalapjára.