A Mozgó Világ internetes változata

Mihail Tyimofejev Kalasnyikovnak

 

Ott kezdődik a háború, ahol a diplomácia véget ér, mondta Clausewitz, valamikor a tizenkilencedik században, de arról, hogy a béke hol kezdődik, arról mélyen hallgatott. Mindenesetre ezerkilencszázkilencvenkilenc márciusának egyik ködös reggelén, amikor az amerikaiak éppen Belgrádot bombázták, a Magyar Honvédség békében állt önmagával. Több mint ötven éve álmos, unalmas béke ülte meg a laktanyákat, amit csak újabb és újabb kávéadagokkal lehetett úgy-ahogy túlélni. L. kormányzóság N. városában Májer Péter honvéd főzte ezeket a kávékat, zöld egyenruhában, barna szomorúsággal a szemében.

- Hát mégiscsak elkezdték. Ezek aztán nem szaroznak.

- Nem hitte az alezredes úr? - kérdezte őszinte meglepődést mutatva Tóth hadnagy, akit soha nem lehetett zavarba hozni, ha a nemzetközi konfliktusokra terelődött a szó. - A CNN már kedden biztosra vette, hogy bombázni fognak.

- Já nye pányimáju po engelszki - dörmögte az alezredes, a laktanyaparancsnok, akit a háta mögött csak Golyónak becéztek, mert, és maradjunk ennyiben, rászolgált a nevére. Egykor összekötőtiszt volt a Pajzs hadgyakorlaton. - Hol a picsában van már az a négerizzadság?

- Jelentem, hamarosan lefő - húzta ki magát Májer honvéd, a kávésfiú, majd mind a hat csészét a tálcára tette. Tóth hadnagy, Burkovicsné őrmester úrhölgy és Kálnay hallgató úrhölgy kettővel, Burkovics százados és Torma főtörzs eggyel, Golyó ales cukor nélkül itta a reggeli kávét.

- Májer fiam, mire elfogy a laktanyafogsága, talán Belgrádból sem marad semmi - viccelődött Torma főtörzs, az elnéző hóhér kedélyével.

- Értettem, főtörzsőrmester úr - motyogta kényszeredetten Májer honvéd.

A kávéfőző egyre hangosabban fortyogott.

- Csak aztán nehogy már estére seggbe lőjék Milosevicset, mert akkor már holnap el kell engednem magát a kis barátnőjéhez.

Ezen jót nevettek.

Kálnay úrhölgy reménykedett abban, hogy estére még nem lövik seggbe Milosevicset. Azóta tetszett neki ez a magas, barna fiú, amióta az első eligazításon meglátta. Májer honvéd egy évvel ugyan idősebb volt nála, amint azt a dossziéjából hat hónapja megtudta, de ez csak fokozta az iránta érzett vonzalmát. Kis cuki kávésfiú.

A kávéfőző teljes hangerővel sípolt. A reggeli köd, mint a szárazjég, ráfolyt a laktanyára, lecsurgott a sárga, mállott vakolaton, végig a kávészoba ablakán, a kávésfiú csak a körvonalait látta a kettes számú őrtoronynak a betonkerítés fölött, benne Fekete honvédnak, és a jegenyefáknak, amelyek lándzsaként fúrták át a lomhán vonuló felhők hasát. Szemét állat, sziszegte bele a kotyogásba, a felcsapó gőzbe, amikor lehajolt, hogy kikapcsolja a gépet.

Burkovicsné a férjéhez fordult, aki éppen cigarettáját próbálta meggyújtani kifogyóban lévő Zippo öngyújtójával.

- Azt hallottam, hogy az időjárás miatt soron kívüli iskolaszünetet rendelnek el. Nem tudom, hová tesszük Bencét.

- Az apja faszába, oda - mondta Burkovics a fogadott fiára.

Az őrmester úrhölgy, bár az utóbbi nyolc évben megszokta már férje viselkedését, most megsértődött. A többiek nagyon nevettek. A százados eljátszotta, hogy mit mondhat a belgrádi történelemtanár a diákoknak: gyerekek, ma a történelem utolérte önmagát, ezentúl nem tanuljuk ezt a tantárgyat, hanem átéljük. Ennélfogva eltöröljük a házi feladatot - a százados itt eljátszotta a tanulók örömujjongását -, tehát csukjátok be a füzeteket, és fussatok, amerre láttok!

Egyedül Tóth hadnagy nem nevetett.

- Jó, hogy mondod, Laci, hazafelé el ne felejtsünk bemenni a papírboltba kockás füzetért - jutott eszébe az őrmester úrhölgynek. A civil életben ugyanis Lacinak hívták a századost. A civil életben márványkoptatott farmerdzsekiben járt az Aranycsengőbe, ahol cimboráival römi és nagyfröccs segítségével próbálta kiiktatni civil életéből Bencét és Klárit, a feleségét, merthogy az aszszonynak is volt civil neve. Laci századosnak, így becézték a sorkatonák, végre sikerült meggyújtania a cigarettáját. Fejét hátravetette, és füstkarikákat eregetett a kávészagú levegőbe. Még tizennyolc perc volt a reggeli eligazításig.

- Kockásfüzet - nevette el magát most Tóth hadnagy -, hát ez marhajó!

Tóth hadnagy nevetséges kicsinységnek tartotta a kockásfüzet-problémát Belgrád bombázásához képest, amiben, lássuk be, talán igaza is volt, még akkor is, ha a matematikaórákat és Milosevicset ritkán szokták egy lapon emlegetni.

- Mi olyan vicces? - kérdezte Klári őrmi, aki szintén nem úszta meg, hogy a sorállomány gúnynevet ne aggasson rá.

Kálnay úrhölgy, aki kénytelen volt beérni a Hülye Picsa terminus technicusszal, lesütött szemel kuncogott az orra alatt, miközben Burkovicsné a hadnagynak magyarázta, hogy „különben sem" az iskolába kell a kockás füzet, hanem otthonra, mert együtt gyakorolják az osztást és a szorzást. Kicsit lemaradt szegény a többiektől.

Burkovics undorral nézte a feleségét, Májer honvéd pedig őt. A különbség csak abban állt, hogy Májer még tudott szikrázó tekintettel gyűlölni, vagyishogy nem tudott másképpen gyűlölni, csak szikrázó tekintettel, míg Burkovics tekintetéből inkább valami lemondó utálkozás tükröződött. A kávés honvéd különösen Kálnay hallgató úrhölgyet nem kedvelte.

Rang szerint osztotta ki a kávékat, így a férfiak kapták meg először. Mivel nem rangsor szerint ültek, többször meg kellett kerülnie a hatalmas furnérlemez asztalt. Hiszen ez egy megfordított világ. A hadsereg az a hely, vélekedett Májer, ahol minden másképpen ugyanaz, mint a civil életben. Könnyen azt hihetnénk, hogy a honvédség maga a pokol, vagy ha másképpen fogjuk fel, a mennyország. Mert milyen hely lehet az, kérdezte magától, ahol egy húszéves csitri parancsolgat nekem, és ha a lövészteknő ásása közben leveszem a hátamról a Kalasnyikovot, ami tudvalevőleg tilos, akkor azonnal ott terem, mintha csak lesben állt volna, hogy húsz fekvőtámasz teljes menetfelszerelésben, és leérjen a has, mert figyelek ám, honvéd. Ha meg nem csinálom, amit mond, akkor parancsmegtagadás, és annak komolyabb következményei lesznek.

Így hát parancsmegtagadás lett a dologból.

Ez természetes volt Májer számára. A komolyabb következmények sem várattak sokáig magukra: két hónap laktanyafogság. Hát az anyja picsáját, milyen nő az ilyen?

Kálnay hallgató úrhölgy az a fajta nő volt, aki utoljára kapta a kávét.

Olcsó kávészag ülte meg a kis termet, pedig drága őrölt kávé fortyogott a gépben. Tchibo. A terem miatt van, gondolta a fiú, ilyen teremben nem lehet elkezdeni egy napot. Legalábbis nem egy rendes napot. Egyáltalán, egy ilyen teremben mit lehet csinálni?

Kávézni, persze.

A tapéta a nyolcvanas évek elejére, gyerekkorára emlékeztette. Egészen pontosan a szülei szobájára emlékeztette, ahol a tévé volt. Kudlik Júliára, még pontosabban. Arra gondolt, ő elmondhatja magáról, hogy nyolcvannégyben lefejelte Kudlik Júliát, a híres tévébemondónőt. Ezen elmosolyodott kissé.

A lány cinkos összekacsintásnak vélhette a fiú mosolyát. Nagyon vonzónak találta, ahogy egyenruhában áll a sarokban, a kávéfőző mellett, széles hátát a koszlott tapétának támasztja, és csak arra vár, hogy ő szóljon neki, hogy elviheti a csészét. Ráadásul csak egy évvel idősebb nála.

Kudlik Júlia. A szeme csibészesen csillogott. Pedig akkor nagyon fájt neki. Túl közelről nézte a Deltát, a népszerű ismeretterjesztő sorozatot. Apja egy pofonnal figyelmeztette, hogy árt a szemének, ha ennyire közelről bámulja. Ő elvesztette az egyensúlyát, és olyan szerencsétlenül fejelte le a tévéállványt, hogy felszakadt a szemhéja.

Az apjának mindig igaza volt.

Katonadolog, mondta az ügyeletes doktornő, kezében egy zsákvarró tűvel, legalábbis Májer honvédnak, akit akkor még Petikének hívtak, zsákvarró tűnek tűnt. Mire katona leszel, meggyógyul. Petike majdnem bepisilt, és nem hitte el, hogy ez a tátongó seb valaha is meggyógyul. Igaz, azt sem hitte, hogy valaha is katona lesz. De a fájdalom elmúlt. A seb begyógyult. Azóta hegnek nevezik, a nők meg szexepilnek. Puszit rá.

Petike katona lett.

Petike kopasz rüszü lett.

Vagyis egy rüszmeteg, egy kopaszgeci, egy kopter állat, egy köcsög, egy felsőágyas szarfaszú, más néven ezernapú, csíkoshátú kopaszdisznó.

Egyszóval rüszü.

Májer honvéd úgy gondolta, hogy a sorkatonák azok az emberek, akiknek természetüknél fogva szokásuk olyan szavakon szólítani egymást, amelyeket a civilek, akik egykor a sorkatonák voltak, nem értenek meg. Ezeket a szavakat általában a későbbi időpontban katonává lett emberek elnevezésére használják a korábbi időpontban katonává lett emberek, egészen addig, amíg újra civilek nem lesznek, onnantól már nem használják többé egymásra e kifejezéseket.

De addig mi vár egy rüszüre?

Nos, szívás, szivacs, szivattyú, szopás, szopacs, obi, oboa, obrájen, na és obivankenobi. Májer mégsem panaszkodott.

Ha a hallgató úrhölgy úgy akarta volna, rosszabbul is járhatott volna. Mert a hivatásos állomány kávészobájában támasztani a falat csókos beosztásnak számított. Fél óra elteltével úgy fájt mindene, mintha az egész szobát vagy egyenesen a laktanyát tartotta volna a hátával, össze ne dőljön, mert akkor nemcsak a hallgató úrhölgy csinos és mégis ellenszenves pofikáját, de az alezredes hatalmas testét, a teljes Burkovics házaspárt, és Tóth hadnagy tudálékos ábrázatát is maga alá temetné, Torma főtörzsőrmestert pedig idő előtt nyugdíjaznák, és akkor megint őt vennék elő. És mi van akkor, ha az egész Magyar Honvédség sorsa múlik rajta? Májer ezen a lehetőségen gondolkozott.

Rosszabbul is járhatott volna, mert mi van, ha megint megkapja a hivatásos slózit, aztán piszkálgathatja a Torma főtörzs szarát a vécé pereme alól. Mert a főtörzs szart mindenre. Meg hamuzott. Szarás közben. Úgyhogy végül az egész hadműveleti vizesblokkot fel kellett mosnia. Nyilván a sok kávé miatt, gondolta Májer honvéd. A második főzetet Torma főtörzs itta meg egyedül. Úgy nézett ki, mint a nagyszerű Serge Gainsburg másnaposan, közvetlenül ébredés után.

Beszarás.

Akár hálás is lehetnék Kálnay úrhölgynek, győzködte magát. Végigmérte a kisasszonyt, aki éppen azon kacagott, ahogy Tóth hadnagy újra megszégyeníti Burkovicsné őrmestert, akinek eszébe jutott, hogy golyóstollat is kell venni a gyereknek.

Akár, vetette el a hálálkodás lehetőségét.

Égett a szeme. A dohányfüst megült a szobában. Mintha Májer Péter honvéd segítségére sietett volna, hogy kitömje a teret, megtartsa a kávézóhelyiséget, a laktanyát, az egész kocka alakú világot, ami most mégis így volt kerek, ezekkel a torz arcokkal, a nem kifejezetten szellemes Burkovicsnéval, a cinikus férjével, a csitri szadistatanonccal, a törtető hadnaggyal, a nikotinista főtörzszsel, Golyó alessel és kint az őrtoronyban Fekete honvéddal, aki AK-47-esével éppen a kávézót vette célba. A kint és a bent összefolyt. Az ablak mintha valami légáteresztő hártyából készült volna, mintha beeresztette volna a ködöt a terembe. Vagy ezek fújták ki a füstöt, morfondírozott Májer honvéd.

Így vált a füst köddé.

Kívül a folyosót takarították. A felmosófa kopogását lehetett hallani, ahogy a küszöbnek ütközött. Az ezredes táskarádióján, egy muzeális Szokolon meghallgatták a hétórás híreket. A szerb hadsereg lelőtt egy F 116-ost, egy Lopakodót. Tóth hadnagy ezen igen elcsodálkozott, magyarázatképpen elmondta, amit persze mindenki tudott, hogy ezek a gépek gyakorlatilag észrevehetetlenek. A radarok számára láthatatlanul suhannak az ellenséges terület fölött, aztán, mint a villám, lecsapnak, és már repülnek is vissza a bázisra.

Golyó ales felemlegette a régi szép időket, az első világháború repülő ászait, Manfred von Richthofent, aki egy háromfedelű, tűzpiros Fokkerral tartotta rettegésben az ellenséges pilótákat, pszichológiai hadviselés, mondta, naponta két-három légi győzelmet is elkönyvelhetett.

Májer honvéd teljesen a falnak simult. Idegesítették Fekete honvéd fantomsorozatai, amelyeket AK-47-eséből eresztett meg az őrtoronyból a szoba felé, közben látványosan eljátszotta, ahogy a gépkarabély visszarúg, és fel-felemelte a fegyver csövét. Rajta kívül senki nem vette észre a poénkodást. A férfiakat élénken foglalkoztatta a légi hadviselés tematikája, míg Burkovicsné a körmeit nézegette, Kálnay úrhölgy pedig szemezni próbált vele, de ő folyton kitért a tekintete elől. Tóth hadnagy Lopakodó- és hatékonyságpárti volt, és ezzel Torma őrmesterrel volt egy véleményen, míg Burkovics százados és az alezredes hiányolták a lovagi romantikát a modern hadviselésből. Persze belátták, hogy ez a fajta nosztalgia nem sok jóra vezetne az atomkorszakban. Mégis valami megmagyarázhatatlan vágyódás fogta el őket, ha a régi Fokkerok és Albatrosok jöttek szóba. És ez nemritkán megtörtént. Végtelen vitákat folytattak a magyar ászokról, Kis Józsefről, aki tizenkilenc légi csatában győzedelmeskedett az Alpok felett, mígnem 1917-ben egy francia gép le nem lőtte. Temetésén a győztes pilóta is tett egy tiszteletkört a ravatal fölött, és életét kockáztatva koszorút dobott a koporsó felé.

- Na látja, Tóth, ez igen, ezt nevezem eleganciának - nyilatkoztatta ki az ezredes. Aztán ráordított Májerre: - Hol a picsában van a kávém?

- Mi van, Májer? Azt hiszi, maga itt a májer? - viccelődött a hadnagy.

Idegesen szolgálta fel a kávét, remegett a keze. A hallgató úrhölgy félreértette a fiú viselkedését, azt hitte, hogy szexi pillantása hozta zavarba. Magabiztos, csábító mosolyra húzta a száját, amikor - utoljára - ő került sorra. Májer hátrasandított a puskával hadonászó őr felé, és ekkor véletlenül a nő ölébe öntötte a csésze teljes tartalmát. Kálnay hallgató úrhölgy sikítva ugrott fel a székről. Ebben a pillanatban betört az ablak, és egy rövid sorozat lyukasztotta át Golyó ales tányérsapkáját, amely az asztal közepén hevert. A pillanat töredék része alatt mindenki a földre vetette magát, Májert kivéve, akinek nem maradt ideje megijedni, és mire felfogta, hogy mi történt, már nem is látta értelmét a földön fekvésnek: tudta, hogy Fekete véletlenül elsütötte az AK-47-est, és nem fog többet lőni.

- A kurva életbe, mi volt ez? - sziszegte Golyó ales, aki, egy pillanatig legalábbis, úgy tűnt, duplán rászolgált a nevére.

- Az amerikaiak, az amerikaiak - sikongatott Burkovicsné magánkívül, mielőtt elájult.

A kávézó ajtaja kivágódott; a folyosót takarító Kanalas honvéd értetlen arccal bámulta a hason fekvő tisztek és tiszthelyettesek fölött álló Májert, aki egy üres kávéscsészealjat tartott a kezében.

- Szevasz, Májer!

Kanalas honvéd csak ennyit tudott mondani.