A Mozgó Világ internetes változata

Az a rozsdás vasszög, amelybe apám belelépett, mintha a föld gyomrából türemkedett volna elő. Talán egy régi ácskapocs maradványa lehetett, mert jól látszott rajta, hogy elkészítésének idején négyszög alakúra kalapálták, de így, viseltes állapotában is elég erősnek mutatkozott ahhoz, hogy átszakítsa apám cipőjének talpát, és mélyen belefúródjon a húsába. Munkáról ezek után már szó sem lehetett. Jóapámat a vállalati traktorral fuvarozták haza, egy rakomány frissen kevert beton tetején, aminek a faluszéli útépítés volt a végállomása. Ha úgy hozta a helyzet, ez a jármű koporsószállítóvá avanzsált. Krac Sanyi bácsi ilyenkor lecsapatta a pótkocsiról a cementmaradékot, aztán meg lekente fáradt olajjal, hogy úgy látszódjék, mintha fekete vászonnal lenne beborítva. Ez nem volt éppen biztató apámra nézve, bár egy ilyen szögbelépéses baleset akkor sem érdemel különleges bánásmódot, ha a végkifejlet több mint nyilvánvaló. A falu orvosát, Balotics doktort tavaly letartóztatták, és elvitték valahová a hegyek közé, mert kiderült, hogy az NSZK-ban többször is találkozott az apjával, aki a világháborúban magas rangú usztasa tiszt volt, és a neve előkelő helyen szerepelt azon a listán, amelyet az állambiztonságiak sosem hagytak beporosodni. Éjnek évadján rángatták ki az ágyából, és olyan gyorsan rákattintották a bilincset, hogy még a rendelő ajtaját sem tudta becsukni maga után. A nyitott ajtó néhány napig még ijesztgette az embereket, de aztán egy hangos csattanással berántotta a léghuzat, a falu népe pedig átadta magát a minden csuklással, székrekedéssel és hőemelkedéssel együtt lopózkodó halálfélelemnek.

A gyásztraktor csak annyi időre állt meg a házunk előtt, hogy apám lekászálódhasson róla. De még le se tette az ép lábát a földre, anyám máris pörlekedni kezdett vele, hogy miféle színjáték ez már megint, nem ácsmester az ő ura, hogy rozsdás szögekbe taposson, hanem csak egy segédmunkás, aki a világ szégyenére még mindig ott kavargatja a maltert, ahol húszéves korában elkezdte, pedig a szövetkezetben is el lehetne helyezkedni, sokkal jobb pénzért. Nekem meg a templomban átdidergett hittanórák jutottak eszembe, amikor arról a bizonyos negyedik szögről ábrándoztam, amit valószínűleg elkockáztak a római katonák, mert a vasnak akkoriban még nagy volt az értéke, de Jézus három szeggel is belázasodott a kereszten, egészen kicserepesedett a szája, mint most apámnak, aki széles karmozdulatokkal, káromkodva sántikált be az udvarra, nem törődve Krac Sanyi bácsi intelmeivel, hogy vigyázzon a lába szárán megjelenő vörös vérvonalra, mert az majd a szívét veszi célba, és ha odaér, akkor kaput.

Azt hittem, nem jól értettem, mert az öreg traktorista mintha azt akarta volna ezzel mondani, hogy apám meg fog halni. Balotics doktor egyik utolsó intézkedésével mentolos ízű csonterősítő tablettákat írt ki nekem, mert valami nem stimmelt a fejlődésemmel. Szombat esténként, a teknős fürdés előtt, anya egyre gondterheltebb arccal méregette a bordáim csücskén keletkezett dudorokat. A térdemet meg a könyökömet is nyomkodta, mert olyasfélék voltak, mint ősszel a szőlőkaró. Fogalmam sem volt róla, hogy az angolkór bontogatja fölöttem a szárnyait. Nem éreztem magam gyengének, de ha hosszabb ideig kellett ácsorognom, egy idő után mindig káprázni kezdett a szemem, ezért legszívesebben a földön guggoltam, és göröngyökből meg tégladarabokból formázgattam a saját, összetöpörödött városomat, amelynek kicsiny, sárga őrtornyai és dombhátról dombhátra szökdécselő falai mögött ott rejtőzködött hét évezred minden tudása, de csak úgy, mint az ifjúsági bankbetét, amelyet egy bizonyos kor elérése után tehet szabaddá az ember. Most még kivégzések és kínzások színtere volt ez a város, ahová az átszúrt lábú apám, úgy tűnt, hazaérkezett.

Anya előráncigálta valahonnét halott nagyanyám fejkendőjét, és mintha egy kezdődő tüzet akart volna elfojtani, ráhajította apám fáslival bekötözött lábára. Nem kell mindenkinek látni ezt a bohóckodást, mondta, és kiment a konyhába. Sokáig zörömpölt az edényekkel, mintha csak bosszantani akarta volna apát, aki vizenyős tekintettel méregetett engem, talán mert elálltam a fény útját, majd pedig a kapával, elemózsiás tarisznyával beviharzó anyám útját, mert baleset ide vagy oda, neki muszáj volt napszámba mennie. Régebben azt mondta, a júniusi kapálás nem is nevezhető munkának, mert az ember csak sétálgat a bokáig érő kukoricában, és ha az jól van beekézve, akkor elég, ha V alakban megmozgatja a hajtások tövét. Nem így most, augusztusban, amikor már derékig érő zöld tengerben kell evickélni, ahol a hullámok nemhogy hűsítik, hanem fölkaristolják a bőrt, és a kapa ugyanúgy a bizonytalan mélységbe hatol le, mint a fövenyben kutakodó kagylóhalászok. Most valami összekeveredhetett a kétfajta kapálásban, mert anya dühösen becsapta maga után a nagykaput. Mi pedig tovább méregettük egymást apával, akinek a nézése mintha fölhánytorgatta volna mindazt a sok szépet és jót, amit velem tett. Tavaly például bodzapuskát fabrikált, sőt korbácsot is font nyolc szál szíjból, de hiába, mert azután, hogy fültövön vágtam vele magam, nem vettem többet a kezembe. Ez volt minden, amit felém lövöldözhetett számonkérő tekintete: egy egérfing pukkanású bodzapuska meg egy korbács, amit két kézzel sem tudtam tisztességesen meglendíteni.

Leguggoltam a lába elé, mert így kikerülhettem a pillantását, ami szinte osztogatta a nagyon is kézenfekvő tanácsokat: menjek el Balotics doktor bepókhálósodott rezidenciájába és keressek egy tetanuszinjekciót. Fecskendőt ne hozzak, mert arra most nincs idő, a fogával kell elroppantania a fiolát, és úgy, ahogy van, üvegszilánkostól, mindenestől le kell nyelnie a tartalmát. Mentem is volna biztosan, de szerda volt, piacnap. Ilyenkor nagy a jövés-menés a központban, és én az emberek között mindig úgy éreztem magam, mint anyám az augusztusi kukoricában: belém karistolt a nézésük, ha rám szóltak, mintha tüzes vasat nyomtak volna az oldalamba. Egészen kicsi koromban apám egyszer föl is pofozott, mert fékezhetetlen ordításommal Bálint bátyáméknál elrontottam a születésnapi ünnepséget. Ha emlékeznék rá, ezt akár föl is hánytorgathatnám neki, de akkor még csak kétéves lehettem, és rögtön utána gyomormérgezést kaptam a húsos hurkától, aminek hosszan tartó kórházi kezelés lett a következménye.

A kötésre hajított fejkendőnek motyogtam el, hogy nem, nem fogok tetanuszinjekciót lopni Balotics doktor hagyatékából, de ha itt maradok, megzavarodok a félelemtől, úgyhogy ki a konyhába, a gangra, a napfénybe, úgyis mindjárt megjön Gál Sanci, elfüttyögi az egyezményes jelünket, hogy menjünk le a völgybe, át azon az ingoványon, ahol ösvényt próbálunk taposni a gólyahírbe. Mindennap mélyebb lesz a csapás, év végére talán el is készül, és akkor odaállhatunk a világ elé, hogy nézzétek, emberek!, ezt mi ketten cselekedtük! Gál Sancinak könnyű, az ő apja a malomban dolgozik, ott nincsenek rozsdás szögek, csak a finom porhóként szállongó liszt, az ő apja most biztosan dagadtra tömött liszteszsákokat pakol egy teherautóra, és nem gondol az én apámra, aki éppen a haláltusáját vívja. Meghallom a füttyjelet, de nem kapok a táskám után, hanem megigazítom apám lábán a gyapjúkendőt, aztán várok egy kicsit, hogy a barátom eltávolodjon, csak ezután futok ki a szabadba, a szemfájdító világosságba, cserépvárosom hétezer éves falai mögé.

Apám még mondani akart valamit, de akkor már háttal álltam neki, és a talpam alatt a rongypokrócot éreztem, lábujjaim közé befurakodtak a kis szövetbolyhok, a valamikori kabátok, szoknyák, réklik maradványai, és ez a fű selymes simogatását hozta, azt a nyugtalanító érzést, hogy a szálak közt mindig rejtőzik valami, egyszer kavics, máskor üvegdarab, valóságos kaland lesz átmenni az udvaron, mert néha egy-egy tüske is előkerülhet, vagy mint a múltkor, rátapostam egy méhecskére, ki tudja, mit keresett ott lent a fűszálak között, pontosan a nagylábujjam tövénél mart belém, soha nem felejtem el azt az égő, nyilalló fájdalmat, nem segített a tejföl, a ráhugyozás, egész délután nyomogattam a duzzanatot, de estefelé megjött apa, és pálinkába mártott bicskával kipiszkálta a fullánkot, a fájás pedig kiömlött a fullánk keltette lyukon, bele a föld pórusaiba, végigvonatozott a vakondokjáratokon, átbucskázott a földigiliszták bonyolult zsinórvezetékein, le a mélybe, az agyagba, ahol tán gyűjtőedénye létezett az emberekből kiszivárgó ürömnek, olyasféle, mint a kőolaj tályogai, és talán csak apám földöntúli kínja kellett ahhoz, hogy az edény megteljen és kicsorduljon.

Az eperfa levelei közül madárcsicsergés hallatszott, a macskánk fönt ült a kútkáván, a vízmerő vödör mellett, a virágoskert fölött kékeszöld ékkövekként lebegtek a dongók, egy vadgerlice hangos dudukkolással a párját kereste. Ám ekkor valami mormogásféle támadt, egészen olyan volt, mint a megvadult lovak patáinak dobolása, egy láthatatlan ménes vágtatott felém, a zuhogó patahangok egybekapcsolódtak, egyetlen hatalmas ütéssel lesújtottak a föld hátára, ahonnét kiszakadt minden fájdalom, én meg nekivágódtam az ajtófélfának, de már pattantam is ki a szabadba, ahol mintha az ördög keze cirógatta volna a fákat, mindegyik dülöngélt, hajladozott, a macska vernyákolva ugrott le a kútkáváról, de most nem talpra esett, hanem valósággal elgurult, be a hínárrá változott fűszálak közé, a seregélyek nekirugaszkodtak a levegőnek, pedig azt sem tudták, merre van a fent és merre a lent, a dongók üveghátán megszikrázott a napfény, az árnyékok oldalt libbentek, mintha elfújta volna őket a nem létező szél, a szomszédságban rikácsolni kezdtek a tyúkok, pontosan úgy, mint amikor Nagy Karcsi rakétát eszkábált néhány vadászpuskatöltényből, és az udvarukból csattintotta föl a magasba, a zörgésbe vetőgépek, bútorok ropogása vegyült, aztán nagy reccsenéssel ledőlt a házunkról a kémény, és ahogy a téglák meg a cserépdarabok pattogása lecsöndesült, hirtelen helyrerázódott minden.

Apám a gyapjú fejkendőt markolva tántorgott ki az udvarra, és azt kiabálta: ez földrengés!, azonnal menjünk ki az udvar közepére, nehogy ránk dőljön a fal! Szó nélkül engedelmeskedtem, mert eszembe jutottak a régi közös félelmeink. Jóapám a villámcsapástól rettegett legjobban. Ha csak megzördült az ég, rögtön bekotródott az ablaktalan hátulsó szobába, és magára húzza a dunyhát. Kötelességemnek éreztem, hogy átvegyem tőle ezt a terhet, de ő nem osztozott az enyéimben, mivel én meg az apácáktól, az esernyőktől és a kőrisbogaraktól féltem. Nemrég, amikor egy fizetésnapon számomra is érthetetlen okból ott ragadtam mellette, bevitt az Aranyhordóba, a barátai közé. A magas, kékre borotvált arcú emberek pikáns megjegyzéseket tettem anyámra, de ő csak mosolygott. Amikor végre kijöttünk, és megfogta a kezem, kiderült, hogy csupa izzadság a tenyere. Ebből arra következtettem, hogy fél ezektől az emberektől, és tán a barátságukat is csak a kényszer szülte, mondjuk az, hogy egy osztályba jártak az iskolában. Aznap délután nem volt kedvem a cserépvárosomat rendezgetni.

Apám odajött hozzám, megfogta a vállamat, de nem úgy, mintha oltalmazni akarna, hanem mint aki támasztékot keres. Pontosan ilyennek képzeltem el az atyai áldást: valaki, aki már halálán van, ráteszi a nyálkás tenyerét a hozzá legközelebb állóra, mert mind a ketten azt hiszik, így a legbiztosabb a folytatás. De nekünk miért kellett folytatni valamit, ami még el sem kezdődött? Végignéztem, amint reszkető kézzel rágyújt egy cigarettára, és ahogy az ég felé fújja a füstöt, ahonnét most visszazáporoztak a madarak, magukkal rántva a föld zajgása miatt megemelkedett hangokat, a kiabálást és a jajgatást, ami talán egy másik, összedőlt város lakóitól származott, de az is lehet, hogy a szomszédok özönlöttek ki az utcára, hogy megtárgyalják, mi volt ez, ami röviddel előbb végbement.

Kitántorogtunk mi is a nagykapun. Apám odavonszolt a kocsiút közepére, ahol félkörbe rendeződve ácsorogtak a szomszédasszonyok. Mindenki a saját portája felé tekingetett, pedig csak a mi házunkról dőlt le a kémény. Nem akadt senki, aki emlékezett volna hasonló esetre, de mert a férfiak mindannyian dolgoztak, apámtól várták az útmutatást. Ám ekkor valaki azzal a hírrel jött, hogy a noviszádi rádió már be is mondta a földrengést, és az asszonyok a tyúkoknál is riadtabb kárálásba kezdtek. Két kezük közé fogták a fejüket, úgy hajtogatták, hogy édes jó istenem, mi lesz most velünk, és nem mert senki hazamenni, hogy megnézze, kinyílnak-e még az ablakok, ott maradt mindenki az utcán, jó távol a házfalak árnyékától, és minél közelebb apámhoz, mert az egész utca látta, milyen állapotban hozták haza, és ebben a vészterhes időben nem ártott jóban lenni a halállal, vagy azzal, aki már megtette az első lépést az elmúlás felé. És az is kiderült, hogy semmi sem igaz az állatok hatodik érzékéről, a madarak ostoba viselkedése több mint fölháborító volt, a macskák mélységes csődöt mondtak, és nem akadt senki, aki egyetlen menekülő patkányt is látott volna. De apám állapotában szemlátomást komoly javulás állt be, mintha a föld hajszálrepedéseiből előtörő gőzök kimosták volna belőle a vérmérgezést, szilárdan állt a lábán, és csaknem ugyanazt az aggódást hordozta az arcán, amit a félbehagyott ebédért, a szomjazó jószágért meg a zavaros vizű kutakért aggódó asszonyok.

Jóapám megköszörülte a torkát, és mosolyogva nézett szét az áhítatos csöndben várakozó asszonyok között. Nem látszott rajta semmiféle bizonytalankodás, pedig azzal, hogy beszédre szánta magát, ugyanazt a küldetést vállalta, amit a partizánfilmek önfeláldozó hőseitől láttunk: halálos sebesülten kellett áttántorognia az ellenséges géppuskatűzön, hogy a megszállók bunkeréhez érve, minden erejét összeszedve behajítson a lőrésen egy kézigránátot. Neki kellett megakadályozni az újabb, mindent elsöprő támadást, vagy legalább bebizonyítani: a helytállás még átlőtt mellkassal, még lógó belekkel, még tetanuszbacilusokkal fertőzötten is lehetséges. Ebben a magasztos pillanatban nem számítottak a biliárdasztal körüli cukkolások, sem a rosszul fizető culágermunka, aminek talán egyenes ágú következménye volt az a rozsdás szög, amely véletlenül vagy a sors rendelkezése által belebökött apám talpába, mert akár a római katonák is elkockázhatták annak idején, hogy éppen most, éppen itt kerüljön elő, följogosítva apát arra, hogy megszólaljon.

Az életüket és javaikat féltő asszonyok sorban letérdeltek jóapám köré, aki először a régi nyarak meg a régi telek egybekapcsolódásáról beszélt. A hóolvadással kezdte, a föld alatti vizek veremépítő munkájával folytatta, és az üregek beomlásával, a talaj rétegeinek újrarendezésével fejezte be. Az asszonyok meglepődve hallgatták, és egész bizonyosságot nyertek afelől, hogy nem lesz itt semmi baj, nyugodtan haza lehet menni, be a házakba, folytatni a félbehagyott főzést, mert apám katonaviselt ember volt, harminc hónapot töltött a déli hegyek között, ahol az ilyen üregátrendeződésen senki nem csodálkozik, bár az is igaz, hogy arrafelé fából, és nem sárból építkeznek, de a hegyoldalak meredekek, és méretes sziklák görögnek le rajtuk, ami a veszély tekintetében majdnem ugyanaz.

A tőlem telhető legnagyobb figyelemmel hallgattam apámat, mert szavai kísértetiesen hasonlítottak ahhoz az állapotomhoz, amikor lázas betegen a bepingált szoba mintázataiban kerestem a megismételhetetlent. A kis szőlőkacsok látszólag egyformán kunkorodtak, de mindegyik szomszédságban állt a másikkal, és ez a viszony, vagy nevezzük bárminek, magától értetődővé tette a különbözőséget. Anyám harminckilenc egész négytizedesre felszökött lázamat mérte éppen, mégpedig a szomszéd Bódvainétől elkért lázmérővel, aki talán emlékezhetett erre, mert hirtelen fölállt, leporolta a ruháját, és a segítségnyújtás magától értetődő egyszerűségével kivette apám kezéből a fekete posztókendőt, és védelmezőn ráterítette a fejére.

Ez a napszúrás ellen fölterített kendő úgy nézett ki apám fején, mint egy paróka. Dús, fekete hajfürtök képződtek belőle, lelógtak egészen a válláig, kicsit megfodrozódtak, a tarkója felé pördültek, de ami a legfontosabb: könnyebbséget hozó árnyékot terítettek az arcára, ami akár a frissen lehullott eső, kicsalogatta bőrének pólusaiból a szőrszálakat, és miközben a szavait figyeltük, tanúja lehettünk egy gyors, de csöppet sem látványos megszőrösödésnek, bár egyáltalán nem lehettünk biztosak benne, hogy nem láttuk őt mindig is ilyennek, ilyen dús szakállúnak, hálóingesnek és szálkavékonynak, akiből lassú folyással árad a szó, és azt most nem érdemes firtatni, hogy mindebből mennyi írható a bölcsesség és mennyi a sebláz számlájára, mert apám a könyvekből szerezhető tudással mindig is hadilábon állt, csak az újságot böngészgette, azt is csak az árnyékszéken ülve. Az ő tudása mélyről jöhetett, talán a földrengés mozgatta elő, vagy már meg is merítkezett abban a közegben, amelytől mindenki borzongva menekül, megmerítkezett és visszatért, megpakolva tetanuszbacilusokkal, a lába szárán képződő vörös vérvonallal, ami csak lassan fogja végigrágni magát a kőművesmunkától megedződött izmain, lesz még vagy negyven napja, addig itt marad köztünk, és tanítani fog, vagy legalábbis okoskodni, a fene egye meg.

Ez a távolba néző, révedt tekintetű ember vajon hogyan tudott régebben itatóvályúkat készíteni? Ki hitte el róla, hogy képes fölstószolni a köbös téglát, meg hogy ismeri a halászcsomó kötésének tudományát? Hogyan lehettem a cinkosa ennek a gyolcsinges ficsúrnak, aki ha becsiccsentve jött haza, rögtön ledőlt a díványra és rám kacsintott, hogy hozzak egy pohár friss vizet? Mennyivel jobb volt még, amikor rájött, hogy a rádió hátulján van egy gomb, amivel száztíz voltra át lehet állítani, és így akkor is szólni fog, ha gyönge lesz az áram. Mennyivel jobb volt még, amikor a vasárnapi újság keresztrejtvénye fölött görnyedeztünk, nem tudván, mit jelent az a szó, hogy autómárka, mert mi csak a német márkát ismertük, bár azt is csak hallomásból. És most itt állunk egymás mellett a sivatag közepén, arcomba millió tűhegyként szúródik be a homok, ha akarom, ha nem, keskeny csíkká húzódik össze a szemem, homályosan látom az imbolygó, zsolozsmázó asszonyokat, a házak elmaszatolódtak, apám keze szinte már megroppantja a vállamat, le kellene térdelnem, talán föl sem tűnne senkinek, mert máskor, ha megálltunk beszélgetni, mindig találtam egy-két göröngyöt, amivel elbíbelődhettem, de most a bokámig ért a homok, apa érintése pedig éppen olyan, mint a halott nagyanyámé, akit anyám unszolására meg kellett csókolnom, ugyanaz a hidegség terpeszkedik apa tenyerén, ami a nagymama arcán, amitől rosszul is lettem, mert elképzeltem a viaszmáz mögött remegő kocsonyás anyagot, borzasztó volt rágondolni, milyen közel kerültem az elmúláshoz, csak a hidegség választott el tőle, ami akkor is, most is lassan olvadozott.

Anya a sivatag felől futott be a városfalak alá, arcán a rablóhordák közeledése miatt érzett rettegéssel, görcsösen szorongatta a kapát, és a vérmérgezésről tudomást sem véve elhadarta, milyen iszonyatos volt a földrengés odakint, a falakon túl, mert egyszer csak hullámzani kezdett a kukorica, és ők megtántorodtak, mint a részegek, de nem volt miben megkapaszkodni, mert még a felhők is félrecsúsztak, dagadt tésztává változott az egész határ, és már a föld is ropogott és repedezett, amikor hál' istennek, minden elcsöndesült. De aztán itt volt az újabb, még talán a földrengésnél is nagyobb meglepetés: apám egy kis buckán állt az asszonyok gyűrűjében, vállig érő műhajjal, és olyan tekintettel szónokolt, mintha ő maga is elhitte volna, hogy súlya van a szavainak. Furcsa volt látni a földrengéstől szinte hisztérikussá vált szomszédasszonyokat, ahogy ide-oda kapkodták a fejüket, mint akik nem tudják eldönteni, hogy a szemüknek vagy az eszüknek higgyenek. Anyám nem hitt el semmit a föld üregeiről szóló meséből, inkább megfogta apám ég felé kapkodó kezét, és bevonszolta maga után az udvarunkba.

A házba nem akaródzott bemennünk - ki tudná megmondani, mikor rendeződnek át ismét a földben keletkezett szivacslyukak -, inkább hátramentünk a kertbe, és leültünk arra az akácfa tuskóra, amit apa a szövetkezeti ganédombban megbízásos alapon érleltetett, hogy olyan kemény legyen, mint a kőszikla. Nemrég hozták haza a cimboráival ugyanazon a traktoron, amelyiken ma reggel ő is megérkezett, és azóta itt hevert a kút meg a birsalmafa között, két tégla által aládúcolva, hogy az esővizek és a meztelen csigák szabadon közlekedhessenek alatta. Leültünk erre a még mindig marhaganészagot árasztó fadarabra, és azon tűnődtünk, milyen úton-módon menekíthetjük ki az értékeinket anélkül, hogy bemennénk abba az életveszélyessé vált hűvösségbe, ahol csapdát rejtett minden bútordarab. Ha lett volna ostorfánk, azzal talán kipiszkálhattuk volna a küszöbről a kredenc fiókját, de az iratokat meg a pénzünket így sem tudtuk volna előkotorászni, nem beszélve az utcai szobában tárolt ruháinkról, meg a spájzban csüngő fél oldal szalonnáról.

Mindaz, ami ehhez a házhoz kötött bennünket, most a kéményünkkel együtt megsemmisült. Elfelejtődtek a szombat esti társas esték, amikor apa vad kártyacsatákat vívott Bálint bátyámékkal, elfelejtődött a soha meg nem érkező tolvajok ellen védelmet nyújtó bejárati ajtó, a télvíz idején ablakokra kúszó jégvirág, a keresztes pókok birodalmába vezető padláslétra, a gangból nyíló pincegrádics, a muskátlik a konyhaablakban, az ágy, amelyben nagyanyám meghalt, a ma reggel használt, savanyú szagú törülköző, a hétezer éves cserépvárosom.

Beszélgetni nem volt kedvünk, apa is csak az állát dörzsölgette, miközben le nem vette a szemét a házunkról, az árnyékok pedig egyre hosszabbak lettek, és mintha a nyitva hagyott ajtó felé csalogattak volna bennünket, amit nem csukott be semmilyen léghuzat, a levegő estefelé erőteljesen hűlni kezdett, anya ujjatlan nyári ruhája már most is kevésnek tűnt, pedig hol volt még az éjszaka. Apát a láz jótékonyan melegítette, nem érzett semmit a lenyugvó nappal ellentétes irányból érkező fuvallatokból, de nem irigyeltük, mert a döntés az ő vállán nyugodott, rajta múlott, hogy fölmagasztosít, vagy romlásba vezet bennünket. Nem zavarhattuk meg a gondolkodásban, pedig tudnia kellett, hogy a szomszédok mind kihajtották a teheneiket a mezőre, és pokrócokkal, bundákkal fölszerelkezve várták az éjszakát. Nem tudtuk, hogy történt-e tűzvész a faluban, ne adj' isten haláleset, pedig csak ki kellett volna nyitni a nagykaput, hogy a hírhozók bejöjjenek, mert a mi rádiónk valahol a sivatag közepén a homok alatt feküdt, és inkább csak sejtettük, mint tudtuk, hogy a hangszóró membránja is elszakadt. Ültünk a kertben, aminek nem volt neve, csakúgy, mint a többinek itt a környéken, mert ha teszem azt, valaki Árnyékos kertnek nevezte volna a maga gyümölcsösét, a szomszédai azt hitték volna róla, hogy elment a józan esze. Az Árendás kertről tudtam, meg a Templomkertről, de ezek hamis elnevezések voltak, az egyik mögött az Árendás família, a másik mögött a katolikus templom állt, és úgy is lehetett hinni, a név csak lecsúszott rájuk. Nem úgy a hittanon hallott Gecsemáni kertre, ahol nyolc ősöreg olajfa még most is ágaskodik, érdekes, hogy nekünk meg nyolc diófa volt a kertünkben, ezért akár azt is hihettem, hogy a Gecsemáni kertben ülök, aminek a nevét kimondani majdnem olyan volt, mint beleharapni egy szaftos gyümölcsbe. Nem tudom, az olajfával mi a helyzet, de a diófa alá sosem mennek be a legyek, és ettől tényleg olyan érzésünk volt, mintha a szentséges Gecsemáni kertben üldögéltünk volna, lestük a lassanként feketére változó ágakat, a megkopott rajzolatú fatörzseket, amelyek között már elhelyezkedtek a katonák, és csak az intésre várnak, mi pedig úgy tettünk, mintha nem vennénk tudomást semmiről, mert a kert egy öreg falban folytatódott, ami elzárta a távolabbi kilátást, de mögötte kétségtelenül ott voltak az egymásra csúszott, egymásba akaszkodott épületek, közöttük meg a szőlőkacsokként ritmusosan ismétlődő járatok.

Mintha egy madár riadt volna meg valamitől: anya hirtelen átnyúlt a fejem fölött, és levette apa fejéről a kendőt. Valami olyasfélét mondott, hogy az ember fia nem kapálózhat a sorsa ellen, ha az van megírva nekünk, hogy a házunk romjai alatt fogunk megdögleni, akkor ott fogunk megdögleni, de az nem valószínű, hogy egy rozsdás szög kiolthatja az emberfia életét, az ő tudomása szerint több kell ehhez, legalább három. Aztán fölkelt, leporolta a szoknyáját és bement a házba. Láttuk, hogy fölkapcsolja a villanyt, és ide-oda rakosgatja az edényeit, aztán megszólalt a száztíz voltra állított rádiónk, és tisztán, érthetően harsogta a Kossuth rádió híradását, hogy a ma délelőtti három és feles erősségű földrengés csak jelentéktelen károkat okozott.

Aznap este mosakodás nélkül bújtunk ágyba, de mintha acélféderek feszültek volna alattunk, elég lett volna, ha a macska lelök a földre egy kanalat, máris fölpattanunk és kirohanunk a szabadba. Már majdnem elaludtam, amikor eszembe jutott, hogy tavaly nyáron beleugrottam egy törött üvegbe, és az úgy szétvágta a talpam, hogy újra kellett tanulnom járni. Balotics doktor akkor még itt volt a faluban, mégsem kaptam tetanuszinjekciót. Mintha azt magyarázta volna anyámnak, hogy a fém, a fa meg az üveg önmagában nem hordoz semmilyen fertőzésveszélyt. A baj mindig a csontokkal van, mondta Balotics doktor, és miután megtapogatta a bordáimon éktelenkedő duzzanatokat, kiírt egy újabb adag kalciumtablettát. Még az is fölrémlett, hogy a sérülésemet megelőző napon az iskolában beküldtek a szertárba egy csontért meg egy fehér papirosért. Bal kezembe fogtam a csontot, jobba a papirost, úgy mentem be velük az osztályba, és majd hanyatt estem az ámulattól, amikor kiderült, hogy a tanító néni a szép fehér papirost csak arra használta, hogy megfogja vele a csontot. Odahajoltam Gál Sancihoz, hogy mit szól ehhez, és ő, az osztály esze azt monda: a földből kiszedett csontok tele vannak tetanuszbacilusokkal. Ezután hosszú ideig becsapva éreztem magam, és nagyon furcsa volt, hogy mindez nem a földrengés, hanem apa balesete miatt jutott eszembe.

Másfél hónappal a nagy riadalom után statáriumot hirdettek a faluban, mert a tőlünk negyven kilométerre lévő Duna minden korábbinál nagyobb árvízzel fenyegetett. A futárok házról házra jártak, és mint a vágómarhákat szokták, maguk előtt terelgették ki az utcára az embereket, akiknek ásót, lapátot vagy csákányt kellett hozniuk. Apámnak már megint a gyásztraktoron jutott hely, ami akár rossz ómen is lehetett volna, de ő rég elfelejtette azt a nyári balesetet, és mert Bálint bátyám végre rábeszélte, hogy hagyja ott a kőműveseket, elseje óta a malomban dolgozott. Krac Sanyi bácsi szokás szerint egy százas szöggel röffentette be a traktort, és az eldöcögött apámékkal a messzi ismeretlenbe, anyám pedig sírva fakadt, talán először életében.

Amikor apám egy hét múlva hazajött, kipirult arccal mesélte, hogy ahová vitték, ott híre sem látszott a Dunának, mégis megparancsolták, hogy homokzsákokból gátat kell építeni. Hitetlenkedve fogtak hozzá a munkához, mert előttük nem volt más, csak a végeláthatatlan sivatag, de másnap, amikor fölébredtek, elképedve látták, hogy a gát túloldalán mindenütt víz van. Apám fölállt a töltésre, és olyan érzése támadt, mintha nem is víz lenne alatta, hanem homok, ő maga pedig mintha minden szívdobbanással egyre magasabbra emelkedne. Egészen átszellemülten mesélt, de mi csak mosolyogtunk, és nem hittük el egyetlen szavát sem.