Krusovszky Dénes
Nem ebben a versben
Tisztán hallom, valahol zene szól és
nevetnek, nem ebben a versben, de
behallatszik ide. Tovább, az öntudatlanság
kicsi sikerével, mint sorokon a szem,
úgy haladok. Valami kitalált vonal
vezet, Árpád híd, Forgách utca,
Gyöngyösi. Mert ez az irány így nem
létezik. Valakik egyszer komolyan
elképzelték, és megmaradt, mint
egy magára hagyott isten emléke,
a név, és az is kimondhatatlan. Én
most ezzel a kimondhatatlannal utazok,
majdnem ugyanúgy, mint egyszer már,
valami mással is. Talán a vonattal, amit
csak az a kis rossz érzés vitt előre,
hogy nem volt előző, és lehet, hogy
következő élet se lesz. Egy egészen más
kocsiból ültem át mégis abba a fülkébe,
mert legalább igazi neve volt, már ki
is mondhatnám. De nem ebben a versben.
Mint Konstancánál a tenger
Csak ezekkel a délelőttökkel ne
kelljen elszámolnod, a félelemmel,
hogy nyitott szemmel alszol és
még így sem lehetsz valaki más.
Pedig nem ébreszt fel semmi, a folyosón
lakók ehhez nem elég boldogok,
a kopogtatóknak az ajtók túl puhák, és az
áramlás is, mintha megállt volna a testben.
Saját elhagyott dokkod vagy, egy
teherkikötőnyi rozsdás emlék, kavarogsz
egy helyben, mint Konstancánál a tenger,
és hiába akarod, a parttól nem válsz el.
Például a lábnyomok
I.
Ahogy például a lábnyomok, úgy
válik lassan követhetetlenné minden.
Előbb kinyitod az ajtót és örülsz a friss hónak,
aztán, mint valami fenyegetést, észreveszed.
Pedig egyedül vagy, és ma még nem is
jártál a kertben. Vagy mondjuk, hogy
az a nyári este van, mindennek pont az
ellenkezője, a fal nem segít aludni,
hiába simulsz hozzá, mert tudod, hogy
ez most sokkal nehezebb. Megállsz az
építkezésnél és nézed a darut, az mozdulatlan,
de valami lassan körbe fordul veled.
II.
Mint amikor rájössz, hogy ez nem az
otthonod, és kaparászod az idegen tapétát,
körmöd mindig újabb réteget talál, de
akárhogy erőlködsz, a falig nem jutsz el.
Szike vagy, ami nem vág át a bőrön,
hiába rángatod, feszíted magad. Mert a
vége aztán megint ugyanaz, így válik lassan
követhetetlenné minden. Nincsen másik
élet, csak új szoba van, ismeretlen utca,
idegen város, és az a kellemes érzés,
hogy nem maradsz le semmiről, mert
nincs is semmi fontos, amiről lemaradhatnál.
III.
Gyalog indulsz tovább, és csak nézed
a buszokat, ahogy mennek, ugyanoda,
gyorsabban, mint te. A lassúságnak így
még igazán tudsz örülni, elkésni akarsz,
mindenhonnan el. Mert nem kell, hogy
szeressen, csak fogadjon be a város,
ez a test téged, az idegen szervet,
hagyja, hogy lüktess, működj egy kicsit,
úgy is kilök végül, és keres valaki mást,
de ebből a félelemből még öröm is lehet.
Lassan követhetetlenné válik minden,
mint kertedben az idegen lábnyomok.