Halmai Tamás
Boldog nap
Szabó T. Annának
Hátamban túlvilági árnyak.
Gyanútlanul egy verset olvasok.
A falból kilépnek, hadrendbe állnak
és őriznek bronz lovasok.
Egymás
(Aliz verse)
A másik élet félig még enyém.
Kiegészít és része vagyok.
Őt is átjárja a szél, a remény;
s mit ő lát, én is, a belső napot.
Ha buszra szállok, ketten szállunk buszra;
ha sírok, sírunk mind a ketten
közös szemünkkel, mely homályosulva
néz az ősz óta tartó szürkületben.
Ha színeket keresek, keres ő is,
ha nem találok, ő éppoly csalódott.
Velem veszíti el és velem őrzi
a hitet: rendbe jönnek majd a dolgok.
Mióta van, vagyok én is azóta.
Élete lett, hogy attól fogva éljek.
Egymást készítjük fel a szebb napokra,
mikor majd ujjaink egymáshoz érnek.
Költözködés
Először csak a limlomok.
Valamikori lét kacatja.
Ha egyik is megimbolyog,
a perspektíva kiragadja.
Könyvek laponként. Majd egészben.
Süvít egy polcnyi lexikon.
Évek kincséből észrevétlen
mennyi semmi lett, mennyi lom.
Ajándék vázák. Hamutartók.
A Bachok mind. A Schubert-kvintett.
Purcell, Ligeti, Kurtág, Bartók.
Értük talán kár. Mindegy.
Muszáj menniük, itt az óra,
hogy aki marad, se maradjon.
A ruhát is letépte róla
az az erő. Most ő szakadjon.
Tagonként ki az ablakon,
a belső tenger is kizúdul,
időtlenül az alkalom.
Már se hiány, se túlsúly.
Fellélegzik a ház. Üres.
Nincs, akit szánjon, aki nincs.
Gazdátlanul, gyönyörüen
forog körbe az utolsó kilincs.