A Mozgó Világ internetes változata

MENEKÜLTEK, BEVÁNDORLÓK

 

Farid, a szőnyegkereskedő:

Az a legfontosabb, hogy nem szabad semmire se rábeszélni a vevőt. Az eladásnak is megvan a művészete, hagyni kell, hogy a vevő válasszon, az legyen, amit ő akar, ha például bordót, akkor persze bordót, válogasson csak, és még az is lehet, hogy a kicsi bordó helyett a végén egy ilyen nagy világosat vesz meg. De ha nem vásárol, az se baj, nem szabad erőszakolni, hanem csak irányítani, és akkor vissza fog jönni, biztos, hogy visszajön.

Amikor bejönnek hozzám ide, az üzletbe, először azt látják rajtam, hogy ni, milyen fura az alakom, és milyen rafináltnak látszom a kopasz fejemmel, ez így van, nem vagyok valami szimpatikus első ránézésre, és az emberek egy kicsit tartanak tőlem. Aztán amikor kezdek beszélni velük magyarul, és látják, hogy akcentussal beszélek, praktikusan beszélek, akkor még bizalmatlanabbak lesznek. Aztán néhány mozdulat meg ilyen gesztus után egy kicsit már megváltoznak irántam, és ha valakivel három percig vagy négy percig tudok beszélgetni, akkor rájön, hogy talán rosszul ítélt, és létrejön köztünk a kontaktus. Nekem rettenetesen pereg a nyelvem, gyorsan beszélek, de hallgatni is jól tudok, és ezt szeretik az emberek. És nagyon szeretem a magyar nyelvet, sokan nem tudják értékelni, de szerintem nagyon szép nyelv, sokkal jobb, mint az angol vagy bármelyik másik.

Afgán vagyok, a nemzetiségem tádzsik, 1972-ben születtem Kohisztánban, Kabultól úgy negyven kilométernyire. Ahol mi születtünk, az hegyvidék, a Pamír és a Hindukus között van, nagyon szép vidék, nagyon zöld minden, szép a levegő. Apám befolyásos ember volt, olyan polgármesterféle, de nem egy városi, hanem egy nagyobb területé, több falu meg város tartozott hozzá. Akkoriban más rezsim volt, nagyon normális életet éltünk. Emlékszem, amikor elkezdtem iskolába járni, néztem a lányokat, és láttam, hogy rövid szoknyában járnak, akkoriban úgy neveztük: minizsup. Annyira szabad volt minden! Mert különben külön-külön jártak a fiúk és a lányok iskolába, csak az egyetem volt koedukálva. Annyira jó helyzet volt, hogy mi, fiúk a lányiskolába mentünk, akkora szabadság volt. És soha nem találkoztunk szegény emberrel, aki nem tudott kenyeret venni magának, vagy nem volt lakása. Ilyen szép élet volt Zahir sah után a hetvenes évek végéig. Annyira szép élet, annyira nyugalom, míg nem kevertek bele bennünket a szarba, a politikába! Ezek az angolok meg ezek az amerikaiak. Na és kivel? A pakisztániak meg az irániak segítségével. A fenébe!

Annyi afgán ember halt meg! Nincs olyan család, amelyiknek ne hiányozna legalább egy valakije a szeretteiből.

Amikor hatéves voltam, kaptam egy gyűrűt egy európai embertől. Én is, meg a bátyám is kapott. És olyan furcsa volt, mert nem tudtuk, hogy miért kaptuk azt a gyűrűt. Drága aranygyűrű. Az az ember egy német srác volt, német ember, aki gyakran arra járt, de különben minden külföldi eljött apámhoz, aki befolyásos ember volt, nagyon elegáns életet élt, saját kocsija volt, amerikai autó... hogy is mondják? Sunlight. Volt sofőrje. Hatalmas házban laktunk, gyönyörű házban. Olyan fura volt, azon a környéken ritka az olyan ház, amilyen a mienk volt, a főút mellett és nagyon különös stílusú. Kétemeletes ház, az első emeleten a hatalmas-hatalmas nappali: csupa-csupa üveg. Sok szép régi bútor volt és mindenféle szép dolgok. És mondom, sok befolyásos ember jött látogatóba, és akkoriban más volt az élet. Kemény élet is volt, az embereket kényszerítették, hogy adózzanak minél többet, de előtte, régen sokkal jobb élet volt, azelőtt, hogy jött volna az a barom Zahir sah, aki uralkodott vagy negyven évet, egészen 1973-ig. Ő csak szórakozott, mindig másokra hallgatott, és azok a seggfejek vezették az országot, és aztán 79-ben az ellenzék összefogott, pastunok, tádzsikok, üzbégek, hazarák, mindenki, és az amerikaiak meg Pakisztán segítségével puccsot csináltak, mert a kormány akkor már csak az orosz katonák segítségével tudta tartani magát, másként lecsúszott volna a kezéről a hatalom. Nem is tudom, de húsz éven belül vagy tíz-tizenkét vezető jött és ment, mindegyik a maga módján barom.

A mi időszámításunk szerint 1357-ben mentünk be Kabulba, mert muszáj volt otthagyni a mi vidékünket. Először mindenki örült, mi is, a forradalomnak, a kommunistáknak vagy olyasféléknek, mert nem is tudtuk, hogy mi fog következni. Az következett, hogy az amerikaiak meg a pakisztániak fizettek egyes embereknek meg csoportoknak, hogy tüntessék el, gyilkolják meg azokat, akik magas pozícióban voltak, és hatással tudnak lenni a népre, és nekünk menekülnünk kellett, csak néhány szőnyeget tudtunk magunkkal vinni, és apám nagyon nem szeretett Kabulban lenni, mert otthon volt lova, mindig lovagozott. Stílusos ember volt, nagyon magas, nagyon elegáns. Három felesége volt, nem egyszerre, úgy is lehetett volna, de nem. Az elsőtől meg a másodiktól két-két gyereke született, anyámtól kilencen vagyunk testvérek. Anyukám tizennégy éves volt, amikor hozzáment. Itt él velünk Budapesten, a mi panellakásunk mellett egy kicsike lakásban.

Apámat, akkor úgy egy éve éltünk Kabulban, egy este elvitték börtönbe. Akkoriban úgy volt, hogy hetente három-négy alkalommal két-háromszáz embert este, éjszaka elvittek a börtönből, nem volt bírósági tárgyalás, hanem csináltak egy nagy gödöröt, beledobálták őket, és rájuk tették az egész homokot, földet. Ezer helyen van ilyen tömegsír. A forradalom után aki jött, kommunisták meg mások, minden barom ezt csinálta a maga módján...

Á, nem akarok ebbe belemenni, ne haragudj, nem akarok belemenni a politikába, mert annyira utálom ezeket az embereket, nagyon nem szeretem a politikát. Újságolvasó vagyok, érdeklődöm a világ dolgai iránt, tudok ezekről a dolgokról, de nem is akarok rájuk gondolni. Baromság az egész...................................................

 

- Anyukám ott maradt velünk Kabulban. Mi eléggé művelt család voltunk, azt hiszem, nyugodtan mondhatom így, soha senki nem hagyta abba a tanulást, mindenki diplomás, szóval így neveltek minket. Pontosan: anyukám így nevelt minket. Voltak nehézségek, nagyon nehéz volt élni meg minden, de az egyik nővérem akkor már tanár volt, földrajztanár, ő tartott el minket meg a gyerekeit is. Nekem olyan nehéz életem volt világéletemben, én annyit dolgoztam már, hogy csuda. Tizennégy éves voltam, még kisfiú, és már vittem fel a cementet az ötödik emeletre, két felnőttel én hordtam fel a lépcsőn. És az iskolai szünetben jártam hegeszteni, így megdagadt a szemem, ilyen volt, ni, és este raktam rá a krumpliszeleteket, hogy szívják magukba a füstöt, borogattam, és mindennap így éltem, teljes három hónapon át az iskolai szünetben. Jártam a suliba meg aztán az egyetemre, de közben folyton dolgoztam, fizikait, szellemit, mindent. Szorgalmas gyerek voltam, és főleg nagyon kíváncsi, minden érdekelt.

Jártam az egyetemre, éjszaka meg dolgoztam, benzinkútnál voltam biztonsági őr, nem magán, hanem állami, hat óra hosszat, amíg tartott a kijárási tilalom. Volt egy Kalasnyikovom, kemény világ volt.

92-ben kaptam meg az újságíró-diplomámat, abban az évben, amikor vége lett a kommunista Nadzsibullah-rezsimnek, jöttek a mudzsaheddinek, Oroszország tönkrement, Amerikát nem érdekelte. Többségükben jót akartak, de mindenki cserben hagyta őket, jöttek semmi pénzből, anyagilag nem tudták fenntartani az országot, és aztán mit csináltak, fenébe, bocsánat, mit csináltak az amerikaiak? A CIA, Pakisztánon keresztül létrehozta 94-ben a tálibokat. És miért? Azért, mert az OPEC, az olajtársaságok azt tervezték, hogy áthozzák a vezetéket 1400 kilométeren keresztül Pakisztánból Európa felé! Sokkal olcsóbb nekik, és nem kell könyörögni Iránnak...

Irán! Hú! Most már elismerték a nyolcadik power... atomhatalomnak. És Amerika már tudja, hogy van neki mindene. És Amerika jobb, ha csendben marad, mert Amerika nemcsak George Bush meg a többi seggfej, hanem ott is emberek élnek, és most az a lényeg, hogy Bush semmi módon nem tud jól támadni, mert Iránnak is ott az atom, most már nagyon diplomatikusan kell bánni Iránnal. Irán az egyetlen ország a világon, amelyik védi az iszlámot. Ez így van! Az a barom! Abban a dán újságban! Milyen balhét csináltak Mohamed prófétával? Minek? Kinek jó az, ha sérti a másik vallást? A nemzetközi jog azt mondja, hogy ne bántsd senkinek a vallását, tartsd tiszteletben! Akkor tartsák is, a fenébe! Amikor az a barom újság előidézte azt az egészet, az volt a furcsa, hogy az államok csöndben maradtak egy darabig. Tudod, miért maradtak csöndben? Én úgy vélem, hogy azért, hogy lássák, hogy mi folyik, milyen a reagálás. Hú! Két hónapig nem volt semmi, és állandóan figyelem a híreket, az Info Rádión keresztül tulajdonképpen. Két hónap múlva aztán kezdődtek a bocsánatkérdések.

Én nem vagyok egy vallásos ember, de nagyon tiszteletben tartom a vallást. Én tudom... én nagyon úgy vélem, hogy a vallás egyenesíti az embert. Ha vallásos vagy, akkor bizonyos dolgokat jobban figyelembe veszel, és nem teszel rossz dolgokat. A vallás tisztítja a lelket valahol. Én csak azért nem vagyok vallásos, mert nincs rá szükségem, de tiszteletben tartom. Az anyukám például nagyon vallásos...

Tudom, tudom, mindenkinek joga, hogy szabadon mondja a dolgokat. De van efölött egy másik törvény, az, hogy tartsd tiszteletben a mások vallását. Elég lett volna, ha a dán állam megbünteti azt az újságírót, akkor mindenki csendben maradt volna. Miért nem tették meg ezt a lépést? Olyan egyszerű! Mert élvezni akarják, hogy na, mi lesz. A sok gazdagnak folyton csak a szex meg ilyesmi jár a fejében. És ha minden megvan, akkor még többet akarnak. Hát nem? Szerintem baromság az egész............................................................................................................................

 

- Nincsen semmi érdekes az életemben. Ugyanaz az élet, mint sok szegénynek, aki fogja magát, és elmegy külföldre szerencsét próbálni vagy új életet kezdeni, és van, aki beilleszkedik hamar, és van, aki nem tud beilleszkedni, és van, aki sokat szenved, és van, aki nem szenved, kinek milyen szerencséje van, kinek milyen lehetőségei vannak, ki hogyan ragadja meg a lehetőségeket. Ez nemcsak egy külföldire vonatkozik, ez bármilyen átlagos emberre.

Na jó! Szóval 92-ben egy újsághoz kerültem, akkor tulajdonképpen már csak két párt volt, de igazában már csak egy, mindenhol ugyanazok a seggfejek voltak. Ez egy ilyen kényszerdolog volt. Olyan fura volt az egész! Én mindig is újságíró akartam lenni, de már az egyetemen is mi volt? Amikor szakmai gyakorlat volt, soha nem lehetett egy önálló cikkünk. Amikor meg befejeztem az egyetemet, hatvan napig a pártújság gazdasági rovatában voltam, és első feladatom egy riport volt, és ugye, tudtam, hogy egy riportot hogy kell előkészíteni, anyaggyűjtés meg minden, na és volt egy... hogy is mondják?... egy fuvarozási cég, egy állami vállalat, amelyik egy csomó hosszú konténerrel szállított árut. Na és akkoriban hetente volt robbantás meg ilyesmi, plusz, ugye, ahogy az ilyenkor az ilyen államokban szokás, volt a nagy korrupció, és tömegesen tűntek el kocsik meg rakományok; el tudod képzelni, hogy micsoda lehetőségek voltak. A minisztériumban is egész biztos tudták, hogy mi folyik a hozzájuk tartozó vállalatnál, de persze hallani se akartak semmiről, biztosan ők is benne voltak a buliban. Énnekem mint újságírónak nem az volt a feladatom, hogy kiderítsem és leleplezzem az egészet, legfeljebb azt csinálhattam, hogy célozok rá, hogy mi minden történhetett a cégnél, de csak nagyon... nagyon tapintatosan. Egy teljes hónapig dolgoztam az anyagon, és amikor aztán bevittem a főnökömhöz, az nagyon örült neki, dicsért engem meg minden. Tényeket írtam, igyekeztem minél tömörebb lenni, de még így is legalább két oldal lett volna, mert nagyon nagy téma volt, és végül az egészből megjelent ennyi, egy ekkora kis cikk, és abban csupa jó a cégről, hogy minden a legnagyobb rendben, meg ilyen baromság. Én nemcsak rosszat írtam, ez igaz, írtam jókat is a cégről meg a dolgairól, de a sorok között el lehetett volna olvasni az igazságot. A fenébe!

Az iskolában volt egy tanárom, nagyon jó tanár, filozófiát tanított, nagyon szerettem, sok mindent tőle tanultunk tulajdonképpen. Nagyon okos ember volt, és azt mondta: „Farid! Tudom, hogy te mit akarsz, de jegyezd meg, hogy nem úgy van az egész dolog: a mai rendszerben nem írhatod meg az igazságot, úgyhogy jobb, ha el is felejted az egész szakmát, tanulj és csinálj valami használhatót az életben, mert ez nem használható." És mi tényleg olyan rendszerben, olyan rezsimekben éltünk, hogy nem lehetett kimondani a dolgokat. És az nagyon fáj, ha nem tudod kimondani, amire gondolsz, de azért megpróbáltam... Van egy afgán közmondás: „Ne csinálj rosszat, és nem kell félned a sahtól."

Na mindegy! Nem újságírásból élek, de mondhatom neked, hogy ebben a számítógépben ötezer jellegű téma van. Ötezer téma, az nem kevés. Van egy, a legszomorúbb, az az, hogy amikor jönnek az afgánok ide, Magyarországra, az élet nem megfelelő itt nekik... 2001 előtt, amikor jöttek, akkor kénytelenek voltak átmenni másik országba, valamelyik szomszédos országba, és azok a barom embercsempészek a Dunán keresztül vitték át őket Szlovákiába. És bizonyos helyeken vannak olyan kis szigetek, amik jó búvóhelyek a rendőrök, a határőrök elől, és általában onnan vitték át azok a barmok az embereket. És volt egy család, a szülők meg két gyerek, és amikor azok a barom embercsempészek átvitték őket a folyón, akkor is magas volt a vízszint tulajdonképpen, és egyszerű kis csónakkal mentek, a csónak elvesztette az egyensúlyát, és azok az emberek nem tudtak úszni, meghalt az egész család. A fenébe, borzalom! Szentendrén van egy temető, oda temették azokat, akik név nélküliek alapvetően. Elég sokan vannak, és azok mint menekültek. Húsz-harminc halott.

Folytassuk még?.................................................................................................

 

- Na szóval két hónapig voltam az újságnál, és aztán fordult az egész kocka, és nekem menekülnöm kellett. Rettenetesen zavaros volt a helyzet, volt vagy hét különböző csoport, mind más akart, mindegyiket más ország támogatta, az egyiket Pakisztán, a másikat Anglia, a harmadikat mit tudom én, melyik, és én nem tartoztam egyikhez sem, mi a testvéreimmel másmilyen emberek vagyunk, egyszerű emberek, máshogy gondolkozunk, csak védjük magunkat, de saját életünk van, soha nem bántunk senkit... Hogy is mondják? Élni és élni hagyni.

92-ben idejöttem Magyarországra, a testvérem akkor már itt volt, itt telepedett le, ide hozta a családját... Nem akarok részletekbe menni, nincs benne semmi különös, de nem is akarok belemenni a részletekbe, kapcsold ki, légy szíves!..............

 

- 92-ben idejöttem Magyarországra. Továbbtanulni szerettem volna, fél évig jártam is a nyelvi előkészítőre, de aztán muszáj volt dolgoznom. A bátyámnak már megvolt a családja, az anyukám pedig és a testvéreim Kabulban voltak, ahol javában mentek a rakétatámadások. A Gulbuddin csinálta, aki a CIA embere volt, évekig fizettek neki, akkor is lőtte Kabult, csak az amerikaiak támogatásával, most meg ugyanúgy keresik, mint a Bin Ladent, de őt se találják.

Dolgoztam, mindenfélét csináltam, próbáltam, de főleg kereskedtem evvel meg avval, és a bátyámmal együtt aztán idehozattuk az anyukámat meg a családot.

Öt-hat éve foglalkozom intenzíven szőnyeggel. Vonzott az utazás, legalább Afganisztán határáig eljutni Pakisztánba. Szóval szőnyegkereskedő lettem. Korábban egyáltalán nem értettem hozzá, azt se tudtam, hogy készül a szőnyeg, nem is lett volna rá lehetőségem, hiszen háború volt, ki se tudtam mozdulni Kabulból. Tudod, mi fáj nekem a fenébe, a rohadt életbe! Azt az ötvenkét méter magas és tizenkét méter széles Buddha-szobrot, tudod, a bámiáni völgyben, amit a tálibok felrobbantottak, soha nem tudtam odamenni, soha nem láttam. És mennyi várost, menni más szépséget nem láttam! Borzalmas volt az egész életünk. De az is igaz, hogy akinek kemény élete volt, az tudja értékelni mindazt, ami jó. Volt egy időszak, amikor csináltam baromságokat, próbáltam átvenni ezt az európai életstílust, és rengeteget szórakoztam meg minden, de aztán rájöttem, még az se kellett, hogy seggbe rúgjon az élet, rájöttem, hogy én magam szűkítem be a saját lehetőségeimet, és az nem jó. Én soha nem fáradok bele a munkába, soha nem unom, soha nem szégyellem, bármilyen is az a munka... Ilyenek a keleti emberek általában... Hát nem mindegyik... De akik itt vannak Magyarországon, azoknak a többsége ilyen.

Tudom, hogy sok menekülő meg bevándorló nem érzi jól magát itt, Magyarországon, de szerintem jó itt, nehézségek mindenhol a világon vannak. Nekem sose volt probléma, ha mondtak rám valami csúnyát: én nagyon melegvérű vagyok, nagyon szókimondó, és visszaadtam a kölcsönt, szép elegánsan, ennyi az egész. De általában itt jók az emberek. Persze az én szememben az európai emberek általában nagyon furák, de elég érdekes és elég szép életük van. Nagyjából. Én elég jó szemmel látom az életstílusukat, sokáig élnek, nagyon tudják élvezni az életet, és nagyon kíváncsiak és a kíváncsiság csinál mindent az életben tulajdonképpen, az jó dolog, le a kalappal. Persze mindenhol mindenféle ember van, és ha az ember megismeri az ellenfelét... nem, nem az ellenfelét, hanem szóval azt, akivel szemben van, a partnerét, ha be tud illeszkedni, akkor nincs baj. Az a lényeg, hogy be tudsz-e illeszkedni, hogy milyen az ember lelke, a hozzáállásod az alapvető, és tökmindegy, hogy máskülönben mi van. Én a magyar konyhát is szeretem. Például a marhapörköltet nagyon. De az olasz ételeket is. Meg a kínait. Minden dologban van jó. Ha az ember rájön. Az ételnek is rá kell jönni az ízére.

A magyarok különben rengeteget változtak 92 óta. Én nagyon sok magyarral találkozom, nemcsak itt, az üzletben, hanem mindenhol, én ugyanúgy élek, mint te vagy bárki más, ugyanúgy utálom a sárga papírt... nem érted?... hát a számlákat! Van sok magyar üzleti partnerem, és vannak jó barátaim, még az egyetemről is.

Három gyerekem van, ők itt születtek, és nagyon szeretem őket, szépek, okosak, a négyéves fiam úgy játszik a számítógépes játékokon, hogy még én is csak csodálkozom. Jól beszélnek mind a két nyelven, a feleségem is ügyesen beszél magyarul, pedig ő soha nem tanulta a nyelvtant. Nyolc éve vagyunk házasok. Úgy kerültünk össze, hogy anyukám megnézte a családot, hogy milyen család, küldözgettük, cserélgettük a fényképeinket, és elfogadtuk egymást. Nagyon szeretem, egyre jobban szeretem a feleségemet, és nagyon jó barátom. Hogy is mondjam... tökmindegy, hogy afgán vagy, magyar vagy olasz, vagy esetleg fekete srác: élni tudni kell.

 

Szőnyeg- és ajándéktárgymustra

 

(avagy a globális piac mindent legyőz)

Farid „első kézből" szerzi be az árut a pakisztáni Pesavarban, maguktól a gyártóktól veszi az afgán, beludzs, perzsa, nomád szőnyegeket, kelimeket. A nagykereskedőknél se kerülne többe, de azok napi két dollárért vagy még kevesebbért dolgoztatnak, és Farid inkább a szegény családoknál vásárol.

Pesavar - Farid elmondása és a lexikon szerint egyaránt - 1947 előtt Afganisztánhoz tartozott, de a britek az újonnan létrehozott Pakisztánnak adták. Az emberek túlnyomó többsége ma is pastu nyelven beszél (mint Afganisztánban). Veszélyes város, de Faridot soha nem próbálták kirabolni, se váltságdíjért elrabolni („ügyes fiú vagyok nagyon - mondja -, és nagyon bátor"). Rokonai is élnek a városban, de inkább hotelben száll meg, hogy őrizze önállóságát.

Farid bekapcsolja a számítógépet; bemutatja saját készítésű pesavari útifilmjét. Az első képsoron férfiak fa dobogóra feszítenek egy nagy szőnyeget; ez már a finomítás munkafázisához tartozik: egyenesítés. Látjuk aztán, ahogy Farid emberei rojtoznak majd pedig azt, hogy pakisztániak ecsettel kenegetnek egy szőnyeget. (Kommentár: „Ezeknek a barmoknak van valami festékük, azzal csinálják, hogy szép egyforma legyen a színe, de ez mégiscsak hamisítás, én mindig vitatkozom velük, hogy nekem soha ne csinálják a festést, én elfogadom, ha csík van benne, nekem így is jó, így is bejön, nem szeretem, ha nem becsületes az üzlet.") Egyszerű felmosófával ketten mosnak egy szőnyeget („mondom nekik, hogy csinálják samponnal, úgy szép fényes lesz, megfizetem a különbséget, de hiába beszélek, drága nekik a sampon, inkább szappanoznak"). Szőnyegnyírás géppel („régen persze kézzel csinálták. Jó emberek ezek az emberek, egyszerű emberek, szeretem őket. Látod, egy egész család dolgozik... Azt is szeretem, ha egy kicsit becsapnak.") Szőnyegek, szőnyegek, szőnyegek. („Ezek türkmén szőnyegek... Ezek beludzsok... Én legjobban persze az afgánt szeretem.")

Miközben pereg a film, kérdezem Faridot, hogyan lett szőnyegszakértő, hol tanulta ki ezt a tudományt.

- A valóságtól tanultam, nem a könyvekből. Amit én tudok, azt nem lehet könyvből megtanulni... Látod azt az embert? Az az én emberem, ő szedi össze a dolgaimat. Nagyon szeretem Pesavart, imádom. Úgy érzem magam ott, mintha otthon volnék. Nézd, milyen elegáns üzlet! Milyen szép ruhák! Itt vásárolom az ajándékot a családnak.

Ajándéktárgy - szép ruha is - Farid üzletében is van, persze csak nagyon mellékesen, a rengeteg szép szőnyeg mellett, vagyis inkább kívülük. És van (többségében Budapesten beszerzett) török, indonéz, indiai, egyiptomi és sok más eredetű áru: Buddha és víziló és kutyuscsoport plasztika, ilyen-olyan művirág, antik stílusú telefon, kerámia griffmadár, porcelán bonbonniere, ébenfautánzat núbiai táncosnő és high tech núbiai amazon, nargile minden méretben, angyalarcú angol kollegista leánykák meghatározhatatlan anyagból, vastagon befestve, üvegasztal, hajkefe, kis buksza és nagy bugyelláris, díszkard, lámpás, mágneses térdvédő és még annyi-annyi minden, hogy nézni is tereh.

És van egy óezüst- meg egy bronzutánzatú feszület; anyaguk gipsz, magasságuk 45 centiméter. Az arcot hosszú hajzuhatag takarja, az elernyedő korpusz derekán duplán hajtogatott, fürdőlepedő méretű lepel. A kereszt fölső szára rövid, kehelyben végződik, a kehelyben benettonzöld (illetve püspöklila) gömbgyertya. A kereszt tövébe kisded, máglya vagyis inkább tábortűzkezdemény van odaszoborva. Származási ország: IRÁN.

 

 

R., a táborlakó:

Idestova hat éve vagyok itt, Magyarországon, ebből két hónapot börtönben töltöttem. Utána megkaptam a tartózkodási engedélyt, hála Istennek, de munka nélkül vagyok, hat hosszú éve nincs melóm. Nagyon kemény élet ez, nagyon kemény.

Fekete Afrikából jöttem, de szeretném, ha nem lenne benne az interjúban, hogy melyik országból, és egyáltalán: nem akarom, hogy azonosítani lehessen. [Az interjúalany kérésének megfelelően az életrajzi adatokat „elrajzoltam", az időpontokat elmozdítottam. A beszélgetés idegen nyelven folyt. - B. R.] Harmincnyolc éves vagyok, hazám fővárosában éltem, hatan vagyunk testvérek, szétszóródva az egész világon, nem is tudom, hogy mi van velük, és azt se, hogy mi lett a szüleimmel. Apám tisztviselő volt, mondjuk, olyan közepes rangban, anyám is dolgozott, az egyik hivatalban. Azt mondhatom, hogy boldog gyerekkorom volt, akkoriban nem voltak etnikai villongások, az iskolában nem is tudtuk egymásról, hogy ki milyen nemzetiségű. Érettségi után egy európai szocialista országba kerültem ösztöndíjjal, és míg én távol voltam, jött a puccs, kitört a polgárháború, azt a kisebbséget, amelyikhez én is tartozom, üldözték, gyilkolták.

A mérnöki diplomámmal a zsebemben ott álltam, nem volt mit csinálnom, még az a szerencsém, hogy egy honfitársam, aki vagy tíz évvel előttem végzett ugyanazon az egyetemen, oda nősült, és beindított egy kis vállalkozást: másológépekhez való alkatrészek javítása, ilyesmi. Őnála dolgoztam, hát... mint segédmunkás tulajdonképpen, havi száz dollárért. A pénzből ötvenöt dollár elment lakbérre, úgyhogy éppen csak eltengődtem valahogy, és még egy kicsit félre is kellett tenni, hátha közbejön valami, betegség, munkanélküliség, tudom is én, és akkor ne legyen meg a baj.

És akkor az történt, hogy összejöttem egy ottani lánnyal, együtt laktunk, és ő is nagyon keveset keresett, még kevesebbet, mint én, és egyszer aztán teherbe esett. Semmi áron nem akarta elvetetni a magzatot, ennek egészségügyi oka is volt meg más oka is, én pedig azt mondtam, hogy jó, de akkor meg kell változtatni az életünket, új egzisztencia kell, mert egy csecsemő, egy kisgyerek, az nem élhet így, a semmibe, a bizonytalanba, annak kell pelenka, meg ruha is, és ha csokoládét kér majd, én nem akarom azt mondani neki, hogy gyerekem, én nem tudok neked egy darab csokoládét vásárolni.

Hallottam sokfelől, ismerősöktől, honfitársaktól, hogy van lehetőség rá, hogy az ember Nyugat-Európába jusson, és hogy ott befogadják az embert, és biztos megélhetést lehet teremteni, és minden megtakarított pénzemmel, plusz baráti segítséggel befizettem egy ilyen embercsempészes társasutazásra, hogy aztán majd később magam után hozatom őt is meg a gyermekünket is.

Összesen tizenhatan voltunk a csapatban. Két autóval jöttünk, öten-öten az utastérben, hárman-hárman a csomagtartóban, így jutottunk át két határon. Akkor aztán megmondták, hogy Magyarországon vagyunk, végállomás, az is van olyan jó, mint Németország, ha valakinek nem tetszik, jöhet visszafelé. Én hallottam már Magyarországról korombeli diákoktól, és amúgy se volt mit tennem, úgyhogy azt mondtam, rendben van.

Bezártak bennünket egy házba, ma sem tudom, hol volt az a ház, csak azt, hogy nem messze lehetett a határtól, magányos ház, két szoba volt benne. És abban a két szobában majdnem kétszáz ember, mindenféle népből, nemzetiségből, nők, gyerekek együtt. Az ablakok tükrösek voltak, nem lehetett se kilátni, se be, és mosakodni se lehetett, csak hetente, de inkább kéthetente egyszer. Enni, azt adtak napjában egyszer, és hoztak új embereket, a régiekből pedig vittek-vittek el, vitték őket különböző táborokba, és én már két hónapja ott voltam, amikor Istennek hála, jött a rendőrség, az őrök elmenekültek, minket pedig elvittek az egyik táborba. Az maga volt a szabadság, a felszabadulás. Ez 2000 őszén történt, és akik ott voltak már a táborban, mondták, hogy azonnal menedékjogot kell kérni. A hatóság nem segített, nem mondtak semmit, csak ide-oda vittek bennünket egyik táborból a másikba. Legtöbbször Debrecenbe.

Aztán 2001. szeptember 11-e után az összes magyarországi menedékkérőt egy szigorúan zárt deportálótáborba vitték. Aztán két és fél hónapot börtönben is töltöttem mint illegális bevándorló, és végül az lett, hogy alaposan mindennek utánanéztek, és a bevándorlási hivatal közölte, hogy megkapom az egy évre szóló tartózkodási engedélyt. [Amit R. deportálótábornak vagy börtönnek nevez, az hivatalosan a zárt közösségi szállás. - B. R.]

Ti, magyarok azt hiszitek, hogy a menekültek, azok mind egyformák, és mind alacsonyabb rendű népség, függetlenül attól, hogy milyen az iskolai végzettsége vagy az értelmi képessége. Már az is elég, hogy más a bőröm színe. Pedig vegyünk egy másik országot, például Spanyolországot. Milyen volt régen, és milyen most, amikor engedélyezik az immigrálást? Ti azt mondjátok, hogy jogom van hivatalosan dolgozni, de nem adtok munkaengedélyt. Elébb keress munkát, és ha a vállalkozó hajlandó neked munkát adni, akkor megkapod a munkaengedélyt. De hát kisgyereknek néznek bennünket? Ha a vállalkozó felveszi az embert, azzal minden terhet magára vállal: betegbiztosítást és minden egyebet. Miért van az, hogy Európában máshol mindenhol a munkavállalási engedély együtt jár a tartózkodási engedéllyel, nálatok meg nincs?

Hát hol kezdje az ember? Mihez kezdjen? De már eleve ott kezdődik az egész, hogy nem engeditek meg, hogy tanuljuk a nyelveteket. Más országokban hogy van ez? Én tudom, hogy van, mert amikor csak lehet, internetezek, igyekszem tájékozódni. Szóval más országokban azzal kezdik, hogy megpróbálnak integrálni, tanítják az anyanyelvet. Itt meg mi van? A táborban kiplakátozzák: ekkor meg ekkor kezdődnek az angolórák az újonnan jötteknek. Kérdem a szolgálatban lévő szociális munkást: „Hát hogy van ez? Elsőbbséget adtok egy idegen nyelvnek, a sajátotokat meg nem tanítjátok? Miért? Talán nem akarjátok, hogy értsük, mit beszéltek egymás közt?"

Már többször ki akartak tenni a táborból, egy migránsokat támogató egyesület, a Menedék segített, hogy maradhassak. Legutóbb azt mondja egy tábori illetékes: „Ide hallgass! Már túl sok ideig voltál a táborban, most megkaptad a kétéves tartózkodási engedélyt, nyugodtan elmehetsz." Mire én: „Köszönöm szépen. De hová menjek? Nincs munkám, nincs pénzem, nincs lakásom. Mondja meg, hová menjek? Azt hiszi, azért vagyok itt, mert annyira szeretem a tábori életet?"

Ha lenne munkám és fedél a fejem fölött, huszonnégy... mit huszonnégy... négy óra alatt lelépnék a táborból. Először is, sose tudod kipihenni magad. Van, aki éjjel kettőkor, háromkor bekapcsolja a zenét, nagyon hangosra, és ha szól neki az ember, azt mondja: „Azt csinálok, amit akarok, itt vagyok a saját szobámban." Nem mintha olyan sok kipihenni valóm volna. Általában nyolckor kelek, megfürdök. Utána ebéd, fél tizenkettő és fél egy között. Ha éhes vagy, ha nem, abban az egy órában kell enned, azt, amit adnak, és mondhatom, nem valami jó. Ebéd után megyek internetezni, abban meg az a rossz, hogy folyton veszekedés van. Elméletileg ki-ki fél órát használhatja a gépet, de vannak, akik elfoglalják a helyet, és aztán nem hajlandók átadni. Az internetezés után, már ha sikerül, bemegyek a barátomhoz, és nézzük a tévét éjjel egyig, fél kettőig. Zene, sport, filmek, éjszakai Afrika-híradó. Minden nap egyforma. Könyvtár nincs, nem olvasok. Magyar nyelvtanfolyamon részt vettem, de nem gyakorlom a nyelvet, nem ismerek magyarokat, folyamatosan kopik az a kis tudásom. Vacsorázni nem kell menni, konzervet kapunk, vagy egy száznegyvenöt forintosat, vagy egy harminc forintos májpástétomot.

Vagy vegyük például az orvosi ellátást. Két orvos van a táborban, az egyikük mindennap két óra hosszat rendel, legalábbis elméletileg, mert van úgy, hogy egy óra múltán már színét se látjuk. Megyünk a bajunkkal: fejfájás vagy hasfájás vagy nátha, egyremegy, minden betegségre ugyanazt az orvosságot kapjuk, meg se vizsgálják az embert. Nekem a deportálótábor után volt egy olyan betegségem, hogy muszáj volt szakorvoshoz mennem. Az felírt egy orvosságot, megyek vissza a recepttel a táborba, de az a pirula nem volt a házi patikában, ahol csak olyasmi van, amit főleg adományokból szednek össze. Azt mondja a mi orvosunk: „Én ezt nem tudom adni, csak ezt, ha ahhoz ragaszkodsz, amit a szakorvos felírt, menj a gyógyszertárba, és váltsd ki a saját pénzeden!" Saját pénzem: ami nincs. Megyek az igazgatóhoz: ő pontosan ugyanezt mondja. „De hát ti küldtetek szakorvoshoz, nem? - mondom neki én. - Ti azt se bánjátok, ha meghalok, csak ne kelljen pénzt költenetek a gyógyszeremre." Végül az lett, hogy telefonáltak a kórházba, és valahogy kikönyörögték, hogy adják ők oda nekem a szükséges orvosságot. Ami különben pár száz forintba került.

A zsebpénz havi kétezerötszáz forint. Mire elég? Elmegyek a Tescóba, veszek cukrot, teát, szappant, hazamegyek, elfogyott az egész. És nekem még szerencsém, hogy legalább nem cigarettázom. Mert aki cigarettázik, az a zsebpénzéből kifizeti a felhalmozott tartozását, és kezdődik elölről az egész. Eladósodik, és még enni se eszik, mert a vacsorakonzerveit is cigarettára cseréli, a nagy konzervért két cigarettát kap, jó esetben hármat, a kicsiért egyet.

Énnekem probléma, hogy havonta csak egy szappant kapunk, és egy, egyetlenegy rossz minőségű borotvapengét! A nők meg nem kapnak vattát, tampont, pedig hát akik a havi csomagot összeállítják, nők, úgyhogy igazán tudhatják, hogy mi történik a nőknek minden áldott hónapban. Fordulnak az illetékesekhez, nem történik semmi. Fordulnak a szociális szolgálat vezetőjéhez, nem történik semmi. Hát kihez forduljunk? Folyton jönnek delegációk, de hát azokat kísérgeti az igazgató, hát mit csináljak? Nem merek előtte panaszt tenni, megmondani az igazságot, mert ők elmennek, én meg ottmaradok. Nem merem veszélyeztetni a mindennapi betevőt.

A lányom nemsokára hatéves lesz, és én még nem láttam. Én nem utazhatok oda, ők meg nem tudnak ide jönni, mert nincsen pénzük, és különben is hová jönnének? Álmodozom, hogy egyszer majd csak sikerül, de egyelőre csak annyit tehetek, hogy a zsebpénzemből legelőször is veszek egy ezer forintos telefonkártyát. Felhívom, mondom, hogy bízzunk Istenben, majd csak sikerülni fog. Sír. Minden alkalommal sír. Mit csináljak?

Felmerült, hát persze, hogy sokszor felmerült bennem, hogy jó lenne továbbállni. De itt van rendes, hivatalos papírom. Ha sikerülne is kijutnom, legfeljebb feketén dolgozhatnék. Magyarországnak nagy előnye, hogy itt biztonság van. Soha nem ért rasszista agresszió, semmi ilyesmi. Magyarország az Európa Unió tagja. Ha lenne munkám, nem lenne semmi baj itt. Most kezdjem megint nulláról? A németországi ismerősök, honfitársak biztatják az embert: „Gyere nyugodtan, majd segítünk." De tudom, hogy van az ilyen. Kedvesen fogadják az embert, szállást adnak, enni-inni adnak, de aztán egy-két hét múlva kezdesz a terhükre lenni.

Mindennap Istenhez fohászkodom és kérem, hogy mondja meg, mit kell csinálnom, azt fogom csinálni. És reménykedem.

Végül még csak annyit szeretnék mondani: azt kérem tőletek, hogy ne higgyétek, hogy a menekült, az egy tudatlan valaki, aki fölösleges a társadalomban. Nem! Mint az Európai Közösség új tagja vegyetek példát más országokról. És az új kormányotokkal tegyetek erőfeszítést... hogy is mondjam? A választások előtt kitűztétek a programot [magyarul mondja]: haza, család, munka. Ez ne csak a magyarok privilégiuma legyen! Legyen joga hozzá a külföldieknek is. Mert hiszen ha mi is dolgozhatunk, akkor adót is fizetünk, és az növeli az ország bevételét, gazdaságát. Sajnálom, hogy csak itt vagyunk, és töltjük az időt. Tehát ezt mondanám én összefoglalásképpen.

 

 

Dzsamal, a felszabadult rabszolga: - Tegnapelőtt jöttem vissza Párizsból, két hónapot voltam, csak azért, hogy találkozzam a barátokkal ott. Libanonból ismert barátokkal. Nem dolgoztam, csak néztem a várost: Eiffel-torony, Champs-Élysées, metró. Volt pénzem utazásra, Wizzair, húszezer forint oda-vissza, mert dolgozom az M. hotelben, csak sajnos nem ők fizetnek engem, hanem hivatalosan a KM. cég, és ők adnak két hónapra egy hónap pénzt, kétszáz óra munka, száz óra pénz, jó lenne nekem másik munka. Nagyon szeretnék találni. [A beszélgetés franciául folyt. Interjúalanyom szó- és nyelvhasználatát bizonyos mértékig megőriztem a fordítás során. - B. R.]

Születtem 1979., tizedik hó húsz, Mauritánia Sélibaby városnál, délen, közel Szenegál-határhoz. Az én törzsem a szoninke. A szüleim rabszolgák voltak, én is rabszolgának születtem. Mór gazdák dolgoztatták őket, nem fizetésért, csak kis ennivalóért, vízben főtt rizs, az volt minden, és lakhattunk kis házban, amiben nincs semmi, csak egy ilyen [szőnyeg] a földön. Ha kérsz pénzt, börtönbe tesznek, de meg is ölnek, ha olyat csinálsz, ami nem tetszik.

Várjál, mindjárt megmagyarázom neked az egészet! Nyolcan voltunk testvérek. Iskola nem volt nekünk. Amikor tíz- vagy kilencéves voltam, jöttek a mórok, és mondták apámnak: „Kell a fiad, elvisszük." Sok birkájuk volt, nagy nyáj, kellett pásztor. Apám nem akart engedni, de nincs mit tenni neki, én azt hittem, kapok pénzt munkáért, küldök, adok szüleimnek, jó, elmegyek.

Öt évet, hat évet dolgoztam, a mórok vernek, ott eszem, ahol a birkák, nincsen cipőm, egész testemen sebek vannak, nem gyógyítanak. Olyan sebek, hogy nem gyógyultak, már büdösek voltak. Nem adnak enni. Amit ő eszik, és marad, azt adják, azt eszem. Vagy pedig: együtt lakom egy kutyával, érted? [magyarul is megismétli:] ku-tya. Együtt eszem kutyával, én ütöm kutyát, hogy én egyek előbb, mór üt engem, hogy „mi van? Kutya jobb nálad, hülye!"

Vernek. Így megyek, mezítláb a Szaharába. Nézd! Látod? Ez mind seb. [Dzsamal a beszélgetés során többször is mutatja a különböző bántalmazások nyomait. Heg van a koponyáján, a szemöldökén, végig a lábszárán, mély forradás a bal lábfején. Deformáltak a lábujjai, bőrénél sokkal sötétebb elváltozás vall kezeletlen sebre a jobb alkarján; bot- és korbácsnyomok vannak a bordáin a hátán.] Nem ápolják soha. Mondom a mórnak, hogy nagyon fáj és nagyon beteg vagyok, nem tudsz elvinni engem a kórházba? „Kórházba? Menj, dolgozz!"

Végül is az történt, hogy anyám elhunyt. A mór azt mondta: „Te menj apádhoz, anyád elhunyt." Voltak a városomban birkát eladni, és megtudták, hogy anyám elhunyt. „Két hét múlva itt legyél!" Adott háromezer ouguiyát útra, az Magyarországon annyi... várjál... annyi mint [magyarul:] négyezer forint. Hat évet dolgoztam nála. Hazamentem gyalog, harminc-negyven kilométer. Apám meglát azzal a sok sebemmel: sír. Mondom apámnak: „Miért adtál oda azoknak az embereknek? Nem adnak enni, vernek, kutyával adnak enni. Nem szerettél engemet? Miért?" És sírok. Apám mondja: „Nincs nekem választás. - És sír. - Ha nem adlak, jönnek, elveszik tőlünk a házat, elvisznek börtönbe, nem jövök ki onnan. Megkínoznak, meghalok. Nagyon szerettelek, de nincs mit csinálni, oda kellett adjalak." Megkeresett egy ilyen kis papírt: születési bizonylat. Ezzel lehet menni, lehet szerezni... [magyarul:] személyi igazolvány. Azzal lehet Nouakchottban szerezni útlevelet.

Ha ma egy mauritániai személyi igazolványt akar, bemegy a rendőrségre a születési bizonylattal, és tessék, kap igazolványt. Én mentem a papírral, a rendőrfelügyelő rám nézett, azt mondta: „Oké, megkapod az igazolványt, de le kell mosnod ezt az egészet, le kell mosnod az autókat." Aztán jött, és kérdezte, hogy megvan-e. Mondtam, hogy igen. Nézte, és azt mondta: „Oké, látom, te egy nagy rabszolga vagy, mit akarsz dolgozni?" Mondtam, hogy én csak szeretnék elmenni Nouakchottba. Azt mondta, oké, egy hetet dolgoztam nála, és akkor odaadta az igazolványt.

Jöttek a mórok apámhoz, kérdezik, hol vagyok. Apám mondta: „Elment." Keresnek, keresnek, mindenhol az egész faluban, de már nem voltam ott. Dolgoztam, dolgoztam... hegesztés... Nonakchottban, azok is mórok. Nem fizetnek. De nem kérdezhetem meg: „miért nem fizettek?", mert akkor visznek börtönbe. Nem fizettek, csak egy nagyon kicsit. Dolgoztam, dolgoztam. És mondtam: megyek, csináltatok útlevelet. Elmegyek a rendőrségre, ott egy tiszt, egy magas rangú. A felesége tuareg, Maliból jött. Majd később beszélek róla. Nagyon jól beszélt franciául. Berberül nem beszél. Azelőtt én nem tudtam franciául. Tőle tanultam. Csak arabul tudtam. És persze a szüleimmel szoninke nyelven beszéltem. A rendőrségi főfelügyelővel is franciául beszéltem... Most már tudok egy kicsit angolul is, itt tanultam Magyarországon. És mindent értek magyarul, de csak kicsit beszélek.

A rendőrségen azt mondta az a főfelügyelő: „Oké, adok neked útlevelet, de otthon van egy kis munka, szeretnél dolgozni?" Mondtam, hogy jó, persze. Elmegyek vele. De ő nem csinálja meg az útlevelemet. Mosom a ruháit, vasalom a ruháit, csinálom az ételeit, eszik. De nem mondhatom: „De hát mikor csinálod meg az útlevelemet? És mikor adsz egy kis pénzt?" Ha megkérdezem, biztos, hogy megöl. Mosok, vasalok, takarítok, azt eszem, amit hagy a tányéron...

Na most jövök vissza a feleségéhez. Amit csinál, az nem tetszik a feleségének. Hogy teljesen rabszolga vagyok. Például nem ihatok így, abból a pohárból, amelyikből ő iszik. Nem ülhetek így, széken. Csak a földön így [guggolva]. A szobám ekkora kicsi, és van rongy a földön, azon alszom. Nem mehetek ki a házból. Nem engedi, hogy kimenjek: nincs igazolványom, és nem lesz útlevelem. Mint a börtönben.

És akkor tehát a fivére Tunéziában kérdezi, hogy nincs-e egy jó rabszolga, aki menne hozzá dolgozni. És ő válaszolja, hogy de van. Igen, de útlevél nélkül nem mehetek Tunéziába! Tehát megcsinálja az útlevelemet, és azt mondja: „Elmész Tunéziába, a fivéremnél fogsz dolgozni, ott él."

Azt mondtam, rendben van. És ő: „Na, remélem, örülsz, hogy odamész, Tunéziába."

És akkor a felesége azt mondta nekem [suttog]: „Segítek neked. Október 22-én kell indulnod. Nem azt mondjuk, hogy 22-én mész, hanem hogy 23-án." Ez 1998-ban volt. És telefonált a sógorának, és azt mondta neki, hogy 23-án megyek.

De mielőtt Tunéziába mentem, már kimehettem az utcára, és az utcán elfogott négy rendőr, és zsilettel összevagdostak itt, meg itt, meg itt, látod? Csak úgy, hogy lássák, azt mondták, hogy lássák, milyen színű a vérem. Piros vagy fekete? Aztán azt mondták: „Oké, láttuk, mehetsz." És otthon a főfelügyelő azt mondta: „Jól van, nem súlyos, meggyógyul, nem kell orvoshoz menni."

Október 22-én repülővel Tuniszba mentem. A fivér nem várt a repülőtéren, egy nappal korábban volt, nem várt senki, nem tudtak elfogni. Nem volt pénzem, de volt útlevelem, és volt sok cigaretta, Marlboro, ami ott nagyon drága, és amit a fivérének küldött a mór ember, a felügyelő, és taxival elmentem Líbiába, ott dolgoztam sokat, de hallottam, hogy sok mauritániai van Líbiában, és találkoztam is mórokkal Tripoliban, és féltem, hogy elfognak, és a kis pénzből, ami nekem már volt, elmentem Szíriába.

Előtte vissza Tunéziába, taxival és onnan Szíriába. Szíriában nem volt sok munka, egy ember azt mondta: „Te itt hagyod nekem az útleveled, én adok neked pénzt, hogy menj Bejrútba dolgozni, visszajössz, visszaadod a pénzt, visszakapod az útleveled." Otthagytam az útlevelemet, titkosan átmentem Libanonba. Libanonban kerestem egy kis pénzt, visszamentem Szíriába az útlevelemért... Maradt egy kis pénzem, ez már 2001-ben volt, azt hiszem, és találtam egy embert, aki azt mondta: „Adsz nekem pénzt, és én elviszlek Törökországba... nem: Törökországon, Bulgárián, Jugoszlávián át Hungariba, Magyarországra."

Igen, ez 2001-ben volt... Elfelejtek dolgokat, mert nézd! látod ezt a sebhelyet a fejemen? A mór ütötte be, az a mór, akinél szolgáltam, amikor gyerek voltam. Látod? Az a felügyelő, az is vert. A felesége mentette meg az életemet.

Már nem is tudom, mikor tudtam meg, hogy az apám is meghalt... Anyám az éhezésbe halt bele. Volt, hogy egy hétig nem volt mit enni. Akkor is csak rizs. Vízben főtt rizs minden nélkül. Azt ettük... öt évig nem volt cipőm, mezítláb mentem a Szaharában. Nem volt ruhám. Csak rongyok. A szemétből...

Tehát a csempészek idehoztak Budapestre, kitettek, és azt mondták: „Ez itt Magyarország, itt kérhetsz menedéket." Nem volt pénzem, nem volt útlevelem, csak egy fénymásolatom volt, a mauritániai személyi igazolványom... nem, a születési bizonyítványom fénymásolata. Találkoztam az utcán egy feketével, de csak angolul beszélt, én akkor még nem tudtam angolul, csak később tanultam, itt, Magyarországon. Elvitt egy feketéhez, aki tudott franciául, egy szenegálihoz. A szenegáli azt mondta, hogy megmutatja, hogy jutok el egy menekülttáborba. Kértem, hogy kísérjen el. De ő mondta, hogy nagyon messze van. Az egyik Debrecenben, a másik tábor Békéscsabán. „De nekem nincs is pénzem!" „Majd én adok neked kétszáz forintot, ha jön a kalauz a vonaton, add oda neki, nem lesz semmi baj. Békéscsabán kérdezz meg valakit, biztos tudni fogja, hol a tábor." A kalauz azt mondta: „Ülj le ide, nem kell a pénzed, majd szólok, ha megérkezünk Békéscsabára."

Bementem a táborba, és menedéket kértem, és a rendőr azt mondta, hogy sok országon keresztül jöttem, miért nem kértem azokban menedéket, itt most már így nem kapok... De még előtte, amikor nagyon-nagyon éhesen ott álltam a táborban, kaptam egy jegyet, hogy ehessek, és én ettem, csak ettem, és kérdeztem: „kaphatok még?", és egy nő adott még enni és még és még. Nagyon sokat ettem.

A titkárságon azt mondták, hogy jó, ki kell tölteni ezeket a papírokat. De én mondtam, hogy nem tudok írni. Mutatott egy embert Fekete-Afrikából. [R.-ről van szó; lásd ... oldal!], és ő rögtön segített, kitöltötte az összes papírt. Nagyon kedves volt. Ő intézte el, hogy megkaptam a jegyet, amire enni kaptam, és aztán azt mondta, hogy na jó, jöhetsz velem az én szobámba, velem fogsz lakni. Megmutatta, hogy hol lehet zuhanyozni, és mindenben segített. Később én Budapestre jöttem, ő meg Debrecenbe ment.

De nagyon jó volt Békéscsabán. Lehetett sokat enni, jól mosdani, fürdeni, sportolni. De azért féltem, hogy visszavisznek Mauritániába. Mert rögtön az elején volt az interjú, a meghallgatás. És én odaadtam a születési bizonyítványomat, és mindent elmondtam, úgy, ahogy volt. És kérdeztem R.-t: „Nem lehet, hogy visszavisznek Mauritániába?" És ő mondta, hogy ne féljek, nem fognak visszavinni. De valaki más meg azt mondta: „Te hülye, nem kellett volna odaadnod a papírt, és lehet, hogy mégis visszaküldenek." És akkor én azt mondtam: „Nem! Nem küldenek vissza, mert akkor én inkább öngyilkos leszek. Ott engem biztos, hogy megölnek, elvágják a torkom, ez száz százalék. Inkább öngyilkos leszek, meghalok itt."

R. tehát megnyugtatott, és a szociális munkások is segítettek. Például, látod? itt eltörte a kezemen a mór ezt a csontot, és néha fáj. És kaptam rá krémet, és kaptam orvosságot, ha fájt a fejem, vagy más bajom volt, szóval jó volt a táborban Békéscsabán, főleg, ha arra gondolok, hogy milyen volt az életem régen... És nem tudom, mi van a testvéreimmel, nem tudom, mi van velük. [Sír.]

Az én rendőröm, Gábor, aki ott kihallgatott Békéscsabán, azt mondta: „Te nem leszel menekült itt, mert átutaztál Törökországon, Bulgárián, Jugoszlávián." „De hát engem hoztak, ide hoztak Magyarországra! Ez volt az úti cél." Azt mondta: „Ha egyenesen Mauritániából jössz, akkor megkapnád a státust, a menekültstátust." „De hát az nem lehet! Mauritániából csak szökve jöhettem, sok országon át." Végül tehát csak egy év tartózkodási engedélyt adott. Kérdezte, fellebbezek-e. De ott valaki nagyon megijesztett; ha fellebbezek, lehet, hogy az egy év tartózkodást se kapom meg, hanem kiutasítanak. Ezt egy arab mondta. És akkor én gyorsan aláírtam, hogy jó, elfogadom.

De aztán jött Dorka. Beke Dorka, a Menedéknél dolgozott akkor. Mondtam neki, hogy Gábor azt mondta, hogy ha nem fogadom el az egy évet, akkor ha lejár, ki fognak utasítani. Dorka kérdezte, hogy mikor írtam alá. Mondtam, hogy két napja. És akkor ő fellebbezett. És aztán 2004-ben beadtunk egy új menekültkérelmet Budafokon, újra volt interjú, meghallgatás, és az a rendőr megadta nekem a státust. De Gábor rossz volt hozzám.

Azóta, 2004 óta van munkaengedélyem is, de szerződés, az nem volt. Egy étteremben dolgoztam, és annál a barátomnál laktam, aki elküldött Békéscsabára, annál a szenegálinál. A Blaha Lujza tér közelében. Aztán ő máshová költözött, és egyedül nekem drága volt a lakás, és most a barátnőmnél lakom. A szüleivel. Magyar lány, már ötödik éve a barátnőm. Ha találok valami jó munkát, akkor kiveszek egy lakást, és odaköltözünk mi ketten, este nézzük a tévét, jó lesz.

Ahol most dolgozom, az M. hotelben, mindenki szeret, és mondják, hogy nagyon jól dolgozom, [magyarul mondja:] mosogató vagyok. De a KM. cég, amelyik alkalmaz, mert a hotel nem alkalmazhat, az csúnyán viselkedik, rosszul fizet engem.

A barátnőmet egy diszkóban ismertem meg. A barátjával volt, és összevesztek, verekedtek. Én mondtam annak az embernek: „Ez nem szép dolog! Nem szép verekedni egy nővel." És aztán hazakísértem a lányt, és kérdeztem, hogy lehetnénk-e barátok, és ő megadta a telefonszámát, én felhívtam, találkoztunk, beszélgettünk angolul, barátok lettünk. Szeretnénk összeházasodni, szeretnénk gyerekeket... Együtt voltunk most Párizsban, ő nem két hónapot, csak egy hetet, nagyon jó volt.

Párizsban sok mauritániai volt, de nem mondtam meg, hogy én is oda születtem, azt mondtam: „Én magyar vagyok."

1747-ben a lakosság többségét adó pastu törzsek nagygyűlése Ahmad Sah Durránit királlyá választotta, s ezzel létrejött az afgán állam. A 19. században meggyengült a központi hatalom, az uralkodók befolyása a Kabul környéki területekre korlátozódott. A térség, amely ütközőzóna volt a brit és orosz birodalom között, a 20. század elejére brit fennhatóság alá került, bár formálisan nem vált a gyarmatbirodalom részévé.

Az ország 1919-ben függetlenné vált. 1973-ban egy puccs megdöntötte a fokozatosan demokratizálódó és modernizálódó monarchiát, az uralkodó, Zahir sah római emigrációba kényszerült (csak 2002-ben tért haza). A hatalmát 1978-ban megszerző, majd azt gyorsan elveszítő kommunista vezetés támogatására 1979-ben szovjet csapatok szállták meg az országot. A tíz évig tartó harcok során az ország infrastruktúrája majdnem teljesen elpusztult, milliók haltak meg vagy váltak földönfutóvá. A szovjet csapatok kivonulása után keletkezett hatalmi vákuumban az addig egymással szövetséges hadurak és törzsi vezetők egymás ellen fordultak, anarchiába süllyesztve az országot. 1992-ben a tíz legjelentősebb felkelőcsoport egyezséget kötött, a rivalizálás azonban tovább folyt, a fővárost, Kabult szinte a földdel tették egyenlővé a Gulbuddin Hekmatyar csapatai által éveken át a városra kilőtt rakéták. További milliók hagyták el az országot, a történelem egyik legnagyobb menekültválságát előidézve.

Az 1990-es évek közepétől a tálib mozgalom az ország északkeleti részébe szorította vissza a hatalomért versengő hadurakat. 1996-ban elfoglalták Kabult. A tálib kormány működése idején az ország elszigetelődött, egyedül Pakisztán ismerte el az afgán vezetést. A tálibok brutális vallási diktatúrája alatt emberek - különösen nők - ezreit végezték ki, kínozták meg vagy zárták börtönbe az iszlám Saria és a törzsi Pastunvali jogrendje alapján létrehozott törvények megsértése miatt.

Afganisztán a szovjet hadsereg elleni gerillaháború óta kedvelt tartózkodási helye volt a különféle militáns iszlám csoportoknak, köztük az Oszama bin Laden vezette Al-Kaidának. A tálibok több alkalommal is vendégbarátságukról biztosították a terroristavezért, így az ország a 2001. szeptember 11-i merényletek utáni megtorlás első célpontja lett. Az amerikai hadsereg által támogatott Északi Szövetség - a korábban elüldözött rivális hadurak alkalmi szövetsége - néhány hét alatt elfoglalta Kabult, és visszaszorította a tálibokat a pakisztáni határvidék ellenőrizetlen törzsi területeire.

A gazdaság helyreállítása és a fővárostól távoli tartományok politikai stabilizálása lassan halad. A születéskor várható élettartam 43 év, a csecsemő- és gyermekhalandóság olyan magas, mint kevés helyen a világon. A munkanélküliség még a hivatalos adatok szerint is negyvenszázalékos, a lakosság több mint fele él a helyi normák szerinti szegénységi küszöb alatt. A kormányzati és nemzetközi erőfeszítések ellenére a lakosság legfőbb megélhetési forrása az ópiumtermelés, az ebből befolyt jövedelem a GDP egyharmada. Becslések szerint a világ heroinfogyasztásának nyolcvan százalékát Afganisztánból fedezik.

A majdnem harmincmilliós országba az elmúlt években visszatért a több mint 6 millió menekült fele, de az afgánok még így is a világ legnagyobb menekültcsoportját alkotják. A menekültek többsége a szomszédos Pakisztánban és Iránban él, rendkívül mostoha körülmények között. Európában több mint százezer afgán talált menedéket. Az elmúlt öt évben a menedéket kérők száma egytizedére esett vissza.

Magyarországon 400-500 afgán él, egy részük menekültként, más részük bevándorlóként, többen már mint magyar állampolgárok.

Afganisztánról

A nyugat-afrikai ország 1960-ig francia gyarmat volt. A függetlenség elnyerése utáni békés évek 1976-ban értek véget, amikor az ország annektálta a korábbi Spanyol-Szahara (ma Nyugat-Szahara) déli részét. Háromévi gerillaháború után a mauritániai hadsereg kivonult a megszállt területekről. 1984-ben puccsal került hatalomra Maaouya Ould Sid Ahmed Taya elnök. Fokozatos reformokkal demokratizálta az országot; 1991-ben új alkotmánya lett az országnak, legálissá váltak az ellenzéki pártok. A következő másfél évtizedben több - nagyszabású csalásokkal tarkított - elnökválasztás, valamint helyhatósági és országgyűlési választás is lezajlott. 2005-ben egy vértelen katonai puccsal átvette a hatalmat Ely Ould Mohamed Vall tábornok; 2007-re szabad és demokratikus választásokat ígért.

Mauritániában nagy a korrupció, és erős etnikai feszültség van az északi mór és berber és a déli fekete népcsoportok között. A hivatalos kormányzati tilalom ellenére általánosan elterjedt a rabszolgaság intézménye az ország déli részében. A rabszolgatartás évszázados hagyományokra épül, és különösen az elmaradottabb térségekben élő nomád állattartók között dívik mind a mai napig. Az állam nem képes hatékony védelmet adni. Sokszor egész családok válnak rabszolgává, és „státusuk" generációkon át öröklődik.

Az ország nagy részét (egyre terjeszkedő) sivatag borítja, a két és félmilliós lakosság fele még mindig nomád állattartásból él. Az írni-olvasni tudók aránya negyven százalék, világviszonylatban az egyik legalacsonyabb.

Mintegy 30 ezer mauritániai menekültet tartanak nyilván a világon, közülük Magyarországon csak páran fordultak meg.

Mauritániáról

A Magyar Szociológiai Társaság 2006-ban

szociográfia, szociofotó és szociofilm

pályázatot hirdet.

 

A szociográfia kategóriájában beküldhető egy olyan, a jelen és a közelmúlt társadalmi valóságának feltárásával, jellegzetes élethelyzetekkel foglalkozó - folyóiratcikk terjedelmű - eredeti írás, mely a szociográfia, a szocioriport, az esettanulmány, vagy a dokumentumpróza eszközeivel él.

 

A szociofotó műfajában beküldhető szerzőnként legfeljebb öt - még nem publikált - kép, vagy két képsorozat, melyek a mai társadalmi jelenségeket, élethelyzeteket, az életformák sajátosságait mutatják be a dokumentumfotó eszközeivel.

 

A szociofilm kategóriájában beküldhető szerzőnként egy - más pályázatokon még nem szerepelt -, maximum egy órás film, mely dokumentarista eszközökkel mutatja be a társadalmi változások hazai, vagy külföldi sajátosságait.

 

A benyújtott pályaműveket szociológusokból és más szakemberekből álló zsűri értékeli. A díjazott műveket a Magyar Szociológiai Társaság 2006. novemberi konferenciáján bemutatjuk, elismerő oklevélben részesítjük, honlapunkon hozzáférhetővé tesszük, illetve közlésre ajánljuk.

 

A beküldés technikai feltételei:

A pályázatok nem jeligések, a műveket kérjük a szerző nevének, a mű címének feltüntetésével megküldeni, megadva a szerző elérhetőségét is.

Az írásművek beküldhetők postai úton, e-mailen csatolmányként, vagy elektronikus adathordozón, MS-Word formátumban.

A fotók feladhatók postai úton, A4-es nagyításban, vagy CD-n, DVD-n.

A filmeket kérjük postai úton DVD-n küldeni.

 

Határidő: 2006. szeptember 15.

 

Cím: Magyar Szociológiai Társaság Titkársága, Heleszta Éva/Tibori Tímea

1014 Budapest, Országház utca 30.

e-mail: mszt@mtapti.hu