A Mozgó Világ internetes változata

„Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől" - hangzik el Jesája (Ézsaiás, másként Trito-Ézsaiás) könyvében (58,7), abban a szövegkörnyezetben, ahol a próféta a visszájára fordult s velejéig igazságtalan társadalmi-jogi viszonyokkal (57,1 skk.), a tehetetlen és cselekvőképtelen kormányzattal (56,9 skk.), valamint a kiüresedett és formálissá vált kultuszgyakorlattal szemben lép fel kemény kritikai attitűddel, s mintegy ezek ellenében fogalmazza meg a mások iránti elkötelezettség és könyörületesség „civil" programját. Az eredeti héber szöveg possessiv suffixumából is világosan kiderül, hogy a próféta a „kenyered" (lachmecha) megosztásáról beszél, s kontextuálisan nem is lehet másként értelmezni a szöveget, mint a „házad" felajánlását.

Az adakozás éppen attól válik erénynyé, hogy a rászorulónak adjuk azt, ami törvény szerint ugyan nem illeti meg őt, ám ami mégis valamilyen módon jár neki: ami nem az övé, nem is másé, hanem kizárólag az enyém. Az állam az adott politikai hatalom doktrínájából és programjából következően a saját, de valamennyiünk által fenntartott, hiszen közpénzekből finanszírozott szociális programján, az úgynevezett „szociális hálón" keresztül végzi a feladatát: azt, amire a választóktól felhatalmazást kapott, s amiről, ha előbb nem, hát négyévenként pontos elszámolással tartozik az ország lakóinak. Az államigazgatás a képviseleti elvnek megfelelően ellenőrizhető és átlátható módon gondoskodik a végrehajtás folyamatáról és maradéktalan megvalósításáról, s mindezek végső garanciáját a törvényhozás megalkotta törvények, jogszabályok és rendeletek biztosítják és teszik kiszámíthatóvá, egyúttal limitálttá: sem fölfelé, sem lefelé nem írható fölül a rendszer. Az állam nem adakozik, s nem folytat karitatikus tevékenységet: a hatalmon lévő politikai pártok a választói akarat által jóváhagyott és legitimált programjukkal összhangban törvényekbe foglalt kötelezettségeiknek tesznek eleget, a közösség - tehát valamennyiünk - pénzét és javait újra elosztva. Az állam nem morális instancia, hanem átfogó politikai szervezet, amely a közösségi elvárásoknak megfelelően épít a szolidaritás eszméjére. A szolidaritás az „in solido" (egészében) elvét jelenti, az „egészhez való tartozás" tudatát, amely a kölcsönös függés, vagyis az érdek- és sorsközösség élményében a közös történelem és a közös jelen narratívájából szólítja meg az adott közösség minden egyes tagját. Végső soron - éppen a közösségre való reflektáltságából fakadóan - a kölcsönös érdekek (beleértve természetesen az önérdek fogalmát is: ma veled, de ki tudja, holnap tán velem) bonyolult, ám mindenképpen utilitaristának nevezhető rendszerét.

Az emberi jogokat chartába lehet foglalni, az adományozást nem, minthogy ez utóbbi alapvetően a morális irányultságból következően - Descartes kifejezését kölcsönvéve - „az erény tökéletes követése".¹ Az adományozás egyetlen törvénynek felelhet meg: az „erkölcsi törvénynek", amely - ahogy Kant mondja - „kétségbevonhatatlan morális mozgatórugó", melynek „az akarat szabadon veti alá magát", s amely „az összes véges eszes lény akarata számára... a kötelesség, a morális késztetés törvénye."²

A nagylelkűségen nyugvó adományozást kizárólag abban az esetben tekinthetjük morálisan értelmezhető cselekedetnek, ha a cselekedet irányultsága minden közös érdeken és érdekeltségen, végső soron magán a szolidaritás eszméjén is képes túllépni. Ha kizárólag a szabad akaratból fakadóan, minden közvetlen érdektől mentesen történik, ha tőlünk függ és belőlünk fakad, s a szeretethez hasonlóan ez sem foglalható parancsolatokba, szabályok által „kötelességszerű cselekedetekben" nem köthető ki, legfeljebb az, „hogy törekedjünk erre".³ Spinoza az Etikában éppen a nagylelkűség tárgyalása során nagyon pontos különbséget tett az egyéni és személyes érdekek, azaz a hasznosság és a hasznosságon túli valóságos etikai irányultság között. Így ír: „Nemeslelkűségen... azt a kívánságot értem, amellyel mindenki törekszik egyedül az ész parancsa szerint a többi emberen segíteni s őket barátsággal magához kapcsolni. ...azokat a cselekedeteket, amelyek csupán a cselekvő hasznát célozzák, az akaraterőhöz, azokat pedig, amelyek másnak a hasznát is célozzák, a nemeslelkűséghez számítom."⁴ A közvetlen egóból kilépő nemeslelkűségnek a szellemes, ám rendkívül mély paradoxonban való láttatását a Példabeszédek könyve azzal fejezi ki, hogy „Aki ad a szegénynek, az nem szenved hiányt." (Példabeszédek 28,27) A bibliai szöveg csak látszólag utal a javak meglétére, amelyek lehetővé teszik az adományozást, valójában arra a személyes, szabad akarati döntésből fakadó erkölcsi-morális többletre gondol, amely a hívő ember szemében az isteni (üdv)rend kiteljesedésének egyik legfőbb fundamentuma, garanciája és biztosítéka egyben.

Az egyházak talán legfontosabb társadalmi, azaz közösségi szerepvállalása a karitatív tevékenység. Ám ez csak önerőből, s nem a közpénzeknek valamely szakrális centrumból levezényelt redisztribúciójával képzelhető el. A közpénzek ilyen jellegű felhasználása legfeljebb egy-egy intézmény, szervezet vagy éppen egyház stratégiai szempontoknak alárendelt önlegitimációs igényének kétes szándékából fakadhat, semmi egyébből. Ez esetben közpénzek kiközvetítéséről - elnézést a kifejezésért -, „forintkiajánlásról" beszélhetünk csupán, s nem arról, ami a karitatív tevékenység, s az adományozás lényegét s legfontosabb attribútumát jelenti: azt tudniillik, hogy az áldozó önmagától von el azért, hogy adjon. Burkolózzanak akár anonimitásba, de az egyházaknak az egyes hívekkel szembeni erkölcsi kötelességük, hogy az egész társadalom számára tudatosítsák, hogy karitatív célú adományaikat nem az intézmények maguk termelik meg vagy állítják elő. Valójában az egyes hívek személyes (akár tárgyi, akár pénzbeli) adományainak összegyűjtéséről és újraelosztásának kétségtelenül fontos és szervezettséget igénylő mechanizmusáról gondoskodnak, ami végső soron nem adakozás (tehát erkölcsi értelemben másodlagos), inkább logisztikai értelemben vett, s amúgy rendkívül fontos szolgáltatás, amelynek morális tartalmát azonban alapvetően és meghatározóan az egyes hívek garantálják. (Természetesen ide értem a híveknek a különböző alkalmakkor és a legkülönbözőbb feladatok elvégzésekor önkéntesen felajánlott munkavégzését is.) Mindenesetre aligha véletlen, ám rendkívül árulkodó, hogy az adomány vagy alamizsna héber terminus technicusa a cedakah kifejezés, amely eredeti jelentését tekintve (cedek - igazság, méltányosság) magában hordozza az Örökkévaló által meghatározott isteni jogrendet, illetve az ennek megfelelő emberi magatartást, azaz az Isten akaratával harmonizáló kegyes életvitelt. Végső soron tehát a cedakah az igazság helyreállításának, az Isten adta „természeti rend" rekonstrukciójának aktusa. Maimonidész éppen a cedakah fogalmát tárgyalva hangsúlyozza, hogy a napszámosnak megfizetett bér vagy az adósság törlesztése nem tekinthető cedakahnak, ám ami erkölcsi szempontból történik, például egy szenvedő fájdalmának gyógyítása, azt joggal nevezik cedakahnak: „Ez oknál fogva neveztetik minden jó erkölcs »cedakah«-nak."⁵

S ugyanígy a szó görög (újszövetségi) jelentése, az eleémoszüné sem csupán az alamizsnára utal, hanem tartalmazza az irgalom, a könyörület s a jóság etikailag releváns, s morálisan értelmezhető jelentését is. Az evangéliumokból nemcsak arról értesülhetünk, hogy Jézus maga is gyakorolta a szegényeken való segítés zsidóságon belüli kötelező hagyományát (János 13,29), hanem arról is, hogy az isteni szándékkal és akarattal a rászorulókon való segítés áll összhangban, s nem a tartalmatlan, csupán formálissá üresedett kultikus praxis: „a pohár és a tál külsejét tisztogatjátok, de belül tele vagytok kapzsisággal és gonoszsággal. ...Adjátok oda inkább, ami benne van, a rászorulóknak, és akkor tiszták lesztek egészen." (Lukács 11,39-41)

Aligha szükséges figyelmeztetni rá, hogy az igazság fogalma a fönti értelemben és jelentésében nem kognitív, hanem morális-etikai eszme és idea, amely a szociális rend igazságtartalmát az ember teremtésének „egalitárius" összefüggéséből eredezteti. Az igazságosság erény, amely - minden ellenkező híresztelés ellenére - a zsidó-keresztény tradícióban részben transzcendens megalapozású, azaz a természeti törvény fogalmából következően „egyszerre működteti a társadalmat és a lelkiismeretet",⁶ ám részben az ember teremtettségének egyenlőségéből s szabad akarattal való ellátottságának teológiai értelemben is meghatározó fundamentumából levezetett politikai elv. A politikai kérdések tehát egyszerre jelennek meg vallási köntösben, s - főként Hobbes nyomán, aki épp azt hangsúlyozza, hogy „a természet egyenlő testi és szellemi képességekkel ruházott fel minket"⁷ - egyszerre válik a modern politikai filozófia egyik alaptételévé, amely számára az igazságosság elosztási dilemma, minthogy „a jól berendezett társadalmat az igazságosság közös felfogása is szabályozza".⁸

A zsidó-keresztény hagyomány önfelfogásából következően az ember mindent az Istentől kapott. Dávid a héber Biblia beszámolója szerint a következőképpen fogalmaz: „mi vagyok én és mi az én népem, hogy megfelelő adományt adhatnánk neked? Minden tőled jön, s azt is a te kezedből kaptuk, amit felajánlottunk neked." (I Krónikák 29,14) A jogi értelemben vett legfőbb - fiktív - adakozó az Örökkévaló, s az ember kötelessége, hogy e javakból visszafizessen, legfőképpen az arra rászoruló embertársainak. Amikor Mózes törvényei között annak parancsát olvashatjuk, hogy „Ne szedd össze aratás után az ott maradt kalászokat, ne böngészd át szőlőtőkéidet, és ne szedegess föl a fürtről lehullott szemeket. Hagyd ott a szegényeknek és az idegeneknek" (III Mózes 19,9), s amikor ennek nyomán arról értesülhetünk, hogy az idegen (tudniillik moábita) és a nagy éhínség idején nélkülöző Rúth Boász földjén az aratók mögött szedte a kalászt (Rúth könyve 2,1-10), nem felejthetjük el, hogy Boász és a betakarítást végzők a magukéból adtak, a magukét osztották meg a jövevénnyel, anélkül, hogy Boász ezt megelőzően valamilyenfajta vissza nem térítendő állami támogatásban részesült volna. Az adomány önkéntes, s az áldozó önmagától von el azért, hogy adjon a másiknak. A perzsa Kürosz türelmi rendeletét követően a Szentföldre hazatérő zsidók szomszédaiktól minden segítséget megkaptak, „mindenféle önkéntes adományt". (Ezra 1,6)

A hangsúly újra és újra az „önkéntes" jellegen van. Az adományozás gesztusának a maga fogalmi tisztaságában őriznie kell a civil karaktert: az önkéntesség mellett a személyes, a szabad akaratból fakadó, s a kizárólagos célként egyedül a rászoruló(ka)t szem előtt tartó jelleget. Minden szándéknak és minden akaratnak alulról kell építkeznie, s meg kell maradnia szigorú magánügynek. A legközösségibb magánügynek. Annak, ahol az erkölcsi tettet semmiképpen sem a külső látszatok, hanem a belső parancs és késztetés motiválja. Jézus figyelmeztetését aligha lehetséges félreérteni: „Ügyeljetek, hogy a jót ne az emberek szeme láttára tegyétek, azért, hogy lássanak benneteket... Amikor alamizsnát adsz, ne kürtöltess magad előtt... úgy adj alamizsnát, hogy ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb. Így alamizsnád titokban marad, és Atyád, aki rejtekben is lát, megjutalmaz." (Máté 6,1-4)

Valóban: a két kéz az adakozásra szolgál, s legkevésbé arra, hogy önmagunkra mutogassunk velük.

¹ René Descartes: A lélek szenvedélyei. III, 153. cikkely. Fordította Dékány András. Szeged, 1994, Ictus Kiadó, 134. o. A tágabb szövegkörnyezet így hangzik: „Azt hiszem, hogy az igazi Nagylelkűség, mely ahhoz vezet, hogy egy ember a legnagyobb mértékben becsüli önmagát, amennyire csak jogosan becsülheti, részben csupán abban áll, hogy felismeri, nincsen semmi, ami valóban hozzá tartozna, csak ez a szabad rendelkezés az akarásaival, és nincs más, amiért dicsérni vagy gáncsolni kellene, csak az, hogy jól vagy rosszul él-e vele; részben pedig abban áll, hogy szilárd és állandó elhatározást érez magában arra, hogy jól éljen vele, azaz, hogy soha ne mulassza el akarni mindazoknak a dolgoknak a vállalását és végrehajtását, amelyeket a legjobbaknak ítél. Ez pedig az erény tökéletes követése."

² Immanuel Kant: A gyakorlati ész kritikája. Fordította Berényi Gábor. Budapest, 1991, Gondolat, 194., 196., 198. o.

³ Uo. 199. o.

⁴ Spinoza: Etika. III, megjegyzés az 59. tételhez. Fordította Szemere Samu. Budapest, 1952, Akadémiai, 238. o.

⁵ Maimonidész: A tévelygők útmutatója. III. 53. Fordította Klein Mór. Budapest, 1997, Logos Kiadó.

⁶ Russell Kirk: The Conservative Mind: From Burke to Eliot. Washington D.C., 1986, Regnery Publications, 8. o.

⁷ Thomas Hobbes: Leviatán. Fordította Vámosi Pál. Budapest, 1970, Magyar Helikon, 106. o.

⁸ John Rawls: Az igazságosság elmélete. Fordította Krokovay Zsolt. Budapest, 1997, Osiris, 529. o.

A Fővárosi Közgyűlés Kisebbségi, Emberi Jogi és Vallásügyi Bizottsága által 2006. május 12-én rendezett Az egyházak karitatív tevékenysége Budapesten című konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.