A Mozgó Világ internetes változata

rajzai olyasféle naplót képeznek, amelyben a naplóíró nem a vele történt eseményeket, hanem a teremtményeivel elképzelhető történéseket rögzíti. Magyarán ötleteit, az itáliai művészetelmélet terminusával: invencióit. A napló minőséget támasztja alá az is, hogy a művész a rajzok egy csoportját utólag kalendáriummá szerkesztette össze. A napló mindig dokumentum: jelen esetben leginkább a műalkotás keletkezéstörténetének dokumentuma, hiszen a sok rajz mindössze három-négy nagyszabású, „életnagyságú" térbeli kompozíció előkészületi fázisainak, az invenció lepárlódásának krónikája. A rajzok alkotta burjánzó asszociációs televényben fokról fokra konkretizálódik az idea, ami igazán csak az eredeti méretben, „testet öltött" formában lép majd működésbe. Miközben a rajzokat tanulmányozzuk (mintha valami Petri-csészébe tekintenénk, ahol a születés genetikai titkait tárja fel a nagyítólencse), megérteni véljük a romantika korának vázlatkultuszát. Ebben a Kicsiny Balázs számára oly meghatározó fontosságú korszakban a vázlatot, a töredéket gyakorta többre becsülték a befejezett műnél, mert a késztermék szükségképpen nélkülözte a vázlatok szabadságát, gazdagságát, a megannyi próbálkozás izgalmát. A Kicsiny-rajzok tehát a szoborterv irányába mutatnak, ha egyáltalán megengedhetjük magunknak azt a pongyolaságot, hogy a nagyméretű munkákat a szobrászat körébe soroljuk. A rajzok önmagukban is megingatják ezt a feltevést. Inkább tűnnek egy képben látó rendező vízióinak, mint egy plasztikai tömegek rendjében gondolkodó szobrász terveinek. Festett és faragott kép analógiája nem alkalmazható rájuk. „Ne csinálj magadnak faragott képet!" - ezt a bálványokra vonatkozó bibliai tilalmat Kicsiny Balázs úgy szegi meg, hogy jeleneteket rendez. Nem posztamensre, hanem színpadra, változó díszletek közé állítja kosztümös figuráit, akiknek talán csak annyi közük van a hildebrandi szoboreszményhez, mint a népi vallásosság hagyományából ismert öltöztetős Madonnáknak, a régi betlehemeknek vagy a színjátszás szélsőséges gesztusaival operáló rokokó theatrum sacrumoknak. De hiába a tipológiai vagy műfaji párhuzamok, amiket egyetlen művész sem tud megkerülni, Kicsiny Balázsról mégis elmondható, hogy nem idéz, és nem reflektál. Nem átírja, újraírja az európai művészettörténet nagy narratíváját (mint ahogy korábban tette a Gainsborough- és Daumier-parafrázisokkal), hanem egyszerűen kiiratkozik belőle. Pedig új mítoszának és új ikonográfiájának kulcsa a tradíció és a kötelék. Az elvágyódás és a szabadulás motívumát egy különös Houdini-szerep rekvizitumai öntik jelképes formába. Lakatok, láncok és egy szinte egyetemessé tágított értelmű szimbólum: a horgony. A helyváltoztatás, az utazás (Winterreise), az egyre távolodó otthon (Otthon, édes otthon) keresése, az útközbeni lét (hétmérföldes csizmák helyett talpalt cipők) állapota egyrészt, a valahova tartozás menthetetlen anakronizmusa másrészt. Az egyenruha akkor is köteléket jelent, ha egy utazó mesterség megkülönböztető jegye. A tengerész szabadsága rabság is, akárcsak Odüsszeusz bolyongása. A „hivatásrendek" (búvárok, papok, bányászok, tűzoltók, sportolók) egyen- és munkaruhái, melyek önmagukban is konzerválják az időt, s melyeket Kicsiny Balázs megátalkodottan kontaminál, az identitás dilemmáit vetik föl újra meg újra. Ettől elválaszthatatlan az útonjáró ember tájékozódási kényszere, a tájékozódás aktusa pedig mindannyiszor egy-egy dilemma megoldásának kísérlete. Önmagunk meghatározása elképzelhetetlen helyzetünk meghatározása nélkül. Bár Kicsiny Balázst a művészettörténeti hagyomány éppúgy hidegen hagyja, mint az „esztétikai" minőség (ezeken kívül próbálja újabban konstituálni magát), a múlt és a szimbólumok nem eresztik. A horgony, a repülő, a széttárt karú matróz, a szextáns előtti navigációs eszköz, a rőfösrúdként, síbotként, vívótőrként alkalmazott „Jákob-pálca" mind-mind a kereszt metamorfózisai. A kiüresedett helyébe új mítoszt kereső nagy utazás előképe meg a ruháktól és kötelmektől szabadulni igyekvő Gauguiné, aki Tahitin festett egy nagy képet ezzel a címmel: Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk?

Várkonyi György