A Mozgó Világ internetes változata

Van egy szerző, akinek a zsenialitásához nem férhet sok kétség, és erről mégis nagyon nehéz meggyőzni a hazai közvéleményt. Mondhatnánk azt is: annyi baj legyen, legyen ő a kevesek boldogsága, valami kis szektát is alapíthatnánk, a Steven Sondheim Kedvelők Társaságát, összegyűlhetnénk minden hónap első csütörtökén este nyolckor, és beszélgetnénk a különböző darabokról, kéthavonta videóest, amikor megnéznénk egy Sondheim-darabot, tartanánk a kapcsolatot a hasonló külföldi társaságokkal, és nagy néha szervezhetnénk is valami kirándulást Londonba, megnézni a West Enden valamit, de ez kevés. Sondheim mégis musicalszerző, ha nem lett volna Bernstein, könnyen mondhatnánk, hogy a valaha élt legjobb, így azonban nem árt az óvatosság. Bár Sondheim maga is közreműködött a West Side Story sikerében, igaz, csak szövegíróként, majd egy könnyelmű gesztussal le is mondott a neki járó jogdíjakról. Utóbb meg is bánta, hogy akkor kinyitotta a száját.

Talán azért is érdemes a felsőfokot óvatosabban osztogatni, mert a műfaj maga enyhén szólva is bizonytalan. Lehet-e rossznak nevezni egy olyan musicalt, amelyre éveken át tódul a közönség, amikor hivatalosan ezeknek az előadásoknak nincs más céljuk, mint hogy tóduljon rá a közönség? Ha viszont ezt vesszük alapul, akkor a Grease igen tehetséges munka, pedig, ugye, mindanynyian tudjuk, hogy éppen ellenkezőleg, a Grease maga a válság, hülye történet, hülye zenével, mondanivaló nélkül. És akkor nem is szóltunk még az új, és vélhetően a válságnál is válságosabb jelenségről, amikor nem történetet és zenét írnak, hanem a meglévő slágereket írják körbe valami hevenyészett ostobasággal, ezzel a csibész közönséggel pedig nem lehet bírni, örül ennek is, örül, hogy újra hallgathatja régi kedvenc számait, nem bánja, hogy megfordult a világ, és nem a darab szüli a slágert, hanem éppen fordítva. Ilyen a Mama Mia Abba-alapokon, ilyen a We Will Rock You Queen-számokra fölhúzva, és már nem is kell külföldi példákat keresni: pontosan ilyen a Hotel Menthol, Fenyő Miklós tollából.

A Sondheim-válság tehát nem is új keletű, és nem is elszigetelt jelenség. Eljutottunk odáig, hogy amikor hoszszabb szünet után elkészült a legújabb Sondheim-darab, a Bounce, akkor a próbaelőadások után világossá vált, a közönség egyáltalán nem kíváncsi a műre, csak megbukni lehet vele, a producerek inkább visszavették a pénzüket, és a Broadway-bemutató elmaradt. A világ túlszaladt a musicalen, mondanánk, ha tényleg erről lenne szó. De túl nem szaladtunk semmin, inkább megálltunk, nem hisszük, hogy érvényes dolgokat lehet elmondani ezen a félkönnyű-félkomoly zenei nyelven, vagy ha el lehet mondani, a fenét sem érdekli, jó számokat akarunk hallani, és kész, hagyjanak békét nekünk.

Ehhez képest nekünk annyi előnyünk van, hogy Sondheimen nem túl, hanem innen álltunk meg. Persze játszották nálunk is a darabokat, de szinte észrevétlenül. A Little Night Music nem nagyon régen volt a Színművészeti Egyetem vizsgadarabja, az Orgyilkosokat a Rock Színház játszotta, a Sweeney Todd, az imádott Sweeney Todd, mert arról szeretnék beszélni, Budapesten csúfosat bukott, Kaposváron elvtelenül lett sikeres.

A második eset az egyszerűbb. Nem volt rossz előadás, bár Eörsi István újrafordította a dalszövegeket, és persze nem akarom kihasználni a lehetőséget, hogy most már nem tud szegény visszavágni, de mégis bámulatos, hogy valaki úgy tudjon lefordítani egy kétfelvonásos darabot, hogy utána egyetlen sor nem marad meg az ember emlékezetében. Bámulatos, bár nem példátlan. Sőt ha utánagondolok - de inkább nem gondolok utána. Az viszont kétségtelen, hogy a G. Dénes György - Miklós Tibor készítette Sweeney-fordítás soraiból viszonylag sokat tudnék idézni - lásd a címet. Kaposváron persze nem a szöveg volt a legnagyobb baj, hanem hogy mintha megfeledkeztek volna a lényegről: a Sweeney Todd zenés darab, énekelni kell benne, sőt énekkel és zenével kell elmondani a lényeget. Továbbmegyek: a Sweeney Toddban a zene a lényeg. A történettel nehéz önmagában mit kezdeni, semmi közünk hozzá, kicsit Sherlock Holmes világa, kicsit meg Engelsé, a munkásosztály helyzete Angliában. Nincs benne igazi meglepetés, hiszen amit úgyis lehet sejteni, azt már a tizedik percben elárulják: Sweeney Todd igaziból Benjamin Barker, aki azért tér vissza Londonba, hogy bosszút álljon Turpin bírón, aki aljas okból száműzte őt Ausztráliába. Az aljas ok az asszony, akit Turpin bíró megkívánt, és lássuk be, ízlésében következetes volt az öregfiú, hiszen a cselekményben éppen Barker lányát, Johannát venné perverz módon és többé-kevésbé erőszakkal feleségül. Sweeney a darab során eszeveszett ámokfutásba kezd, kihasználva, hogy borotvával matathat más emberek nyakánál, szinte minden szereplőt megöl, és ügyesen kitalálja Mrs. Lovett-tel a hullák eltüntetésének módozatát: a húst fölhasználják Mrs. Lovett kifőzdéjében. A kannibalizmus valóban szokatlan jelenség a zenés színpadon, de egyébként sablonokból áll a történet, szerelmes természetű gyámból, bosszúból és tébolyból, vérből és jajgatásból.

Kaposváron azonban nem törődtek ezzel az egyszerűnek látszó helyzettel, és többnyire hangtalan vagy kevéssé muzikális színészekkel próbálták meg diadalra futtatni a darabot. Viszont az is igaz, hogy a fenti alapigazságnak, amely szerint a Sweeney Todd lényege a zene, ellene mond a darab budapesti bukása, hiszen az Erkel Színházban szinte semmi sem volt rendben - leszámítva a zenét. A címszerepen Miller Lajos és Koós János osztozott, ami így meglepően hangzik, de azért mégsem akkora képtelenség, mint hinnénk, Koós ha komikusra vette is a figurát, tisztességgel énekelt. A zenekar operához szokott, amire egyébként szükség is van. A Sweeney Toddban igazán örömét lelheti a zenekarmániás hallgató, dolgozik a vonóskar, jókat ütögetnek az ütősök, a rézfúvósok számára kifejezetten élvezetes a munka, sokat kell trombitálni és kürtölni, de még az olyan megbúvó szólamok, mint, mondjuk, a fagotté is feltűnő Turpin önkorbácsolási jelenetében.

Ehhez képest a darab akkorát bukott, hogy máig sem tudott fölállni. Hogy pontosan ki buktatta meg, a szervezés, a viszonylag fantáziátlan rendezés vagy a lehetőségtől megittasuló díszlettervező, aki akkora monstrumot helyezett el a színpad közepén, hogy azzal már nem lehetett mit kezdeni, csak nyögve, keservesen tologatni, kerülgetni és elfogadni, azon lehet vitatkozni, bár nyilván most már igazán mindegy. Főleg a darab szempontjából, hiszen a Sweeney Todd huszonhat évvel a bemutató után rendületlenül sikeres, és egyre elegánsabb helyeken éri el sikereit, nemrég a Covent Garden Operában játszották, és Miller Lajos mellett egyre több igazi operaénekes veszi föl a szerepet repertoárjába, hogy csak igazi nagyvadakat mondjak: Thomas Allen és Bryn Terfel. Nagyobb baj, hogy szépen kidolgozott, bár talán túlságosan is kézenfekvő elméletünket, amely szerint Sweeney egyenlő zene, újra és újra megtámadják. Legutóbb egy lemezzel. Pontosabban: számunkra sajnos csak lemez, a londoniaknak és New York-iaknak azonban igazi színház, amiről a lemez legfeljebb csak emlékeztető.

Él ugyanis Londonban egy John Doyle nevű rendező, akinek három éve eszébe jutott, hogy talán a Sweeney Toddot is színre lehetne vinni valami furcsa, de mégis klasszikusnak tűnő színházi elv alapján, amelyben a szereplők egyben a zenészek is. Ránézésre őrület, nem lehet a teljes szimfonikus zenekart fölzavarni a színpadra, de nem is kell, elég átdolgozni a partitúrát. Így is képtelenség, tíz hangszeres a minimum, és folyton veszítünk, például a csodálatos fagottokat egyszerűen ki kell hagyni. És akkor is, hol lehet találni olyan énekest, aki tud fuvolázni és magas C-t énekelni?

Pont ilyet nem is találtak, de találtak egy nőt, aki fuvolázik, zongorázik és tangóharmonikán játszik. Akkor pedig nem szabad kicsinyeskedni, játssza ez a nő, Donna Lynne Champin Pirellit, a fodrászt. Elveszünk ugyan valamit a szerep bájából, az olasz stílusparódiából, de a darab él. Nem teljes életet, de azért valamennyit.

Nyilván látni kellett volna. A rendezés csak annyit tett hozzá, hogy az egész történetet az elmegyógyintézetbe helyezte át, az ápoltak játsszák el a démoni borbély kalandjait, ami így meglehetősen közhelyesen hangzik. De ha ránézünk a kísérőfüzeten a nagy, árnyékos szemű, kopaszra borotvált, gitárra támaszkodó címszereplőre, Michael Cerverisre, akkor ott szaladgál a hátunkon az a finom borzongás, ami nélkül valószínűleg nincs értelme belekezdeni sem a darabba.

A színrevitel bevált, az előadást átvitték New Yorkba is, és Patti LuPone-t kérték föl Mrs. Lovett szerepére - valamint tubázásra. Sajnos LuPone sem ismerős név errefelé, pedig valaha Evitát játszott az amerikai premieren, és egyáltalán: intézmény, musicaldíva, elképesztően sokszínű hang, aki a sok színt mind hozza Lovett asszonyként. Az eredeti Mrs. Lovett, az egyébként fantasztikus Angela Lansbury, nem áll meg mellette kedves, cockneyban beszélő öregasszonyként. LuPone buja, veszedelmes, okos, majdnem hogy ő az irányító, ami egyébként nem mond ellen a cselekménynek. Tényleg nem szívesen panaszkodom, és nagy tisztelője vagyok Lehoczky Zsuzsának, de amikor Patti LuPone-t hallgatom a szerepben, kétségbeesek. Miért van az, hogy minden jóról lemaradunk?

Steven Sondheimnek meg nem kellett sokat mérlegelnie. Nyilván fontosabb volt, hogy egyáltalán játsszák a művét, mint az olyan finom meggondolások, hogy áthangszerelve vajon mennyit veszít a darab az erejéből. Mert veszít. Amit a virtuozitás okozta meglepetés hoz, az elismerő kalaplevétel, el is vész a szerényebb hangzással, nagy mű helyett okos kis zenés játék lesz Sweeneyből. Éveken át hajlamos voltam a Sweeney Toddot a legjelentősebb 20. századi operák közé sorolni, de így nyilván más műfaj. Úgy értem, a Kékszakállú herceg várát egyelőre nem lehet vonósnégyessel előadni. Ha majd mégis megpróbálják, talán újra kell tárgyalni a kérdést.

 

Sondheim: Sweeney Todd

Sweeney Todd - Michael Cerveris; Mrs. Lovett - Patti LuPone

Nonesuch Records 2006