A Mozgó Világ internetes változata

A cianotípia, amint utánanéztem, a fotografálás egyik pozitív eljárása, amely a vassók fényérzékenységén alapul. A képet egy bizonyos turnbullkék adja, amely a berlini kék egyik változata, és hordozója lehet selyem, egyéb textil, de leggyakrabban papír. Az ezüst nélküli eljárást korának nagy természettudósa, Sir John Herschel fedezte fel 1842-ben, de szélesebb körben csak az 1890-es évektől használták, egészen az ötvenes évekig, és a szitanyomást leszámítva ez a legmodernebb technika, amelyet a Kor-képek című grafikai kiállítás résztvevői alkalmaznak. A művészszövetség képgrafikai szakosztályának közös tárlatán először a műági hagyománytisztelet ötlik szemébe a látogatónak, aztán az egyenletes minőség. Kőnig Róbert fametszetei - hogy megpróbáljunk időrendben haladni és a vélhetően Európában is legrégibb nyomtatási eljárástól elindulni - olyan nemes kuszasággal, dús vonalszövevénnyel töltik ki a papírlapot, hogy a mesterséget kicsit is ismerő néző óhatatlanul érzi a nem gyötört és izzadságos, de kemény faipari munkát, amellyel a metsző a dúcot megdolgozta, mélyítette. Nagy Csaba még tovább fúrta (inkább: metszette, véste) bele magát a szakmai őskorba, amenynyiben magukat a vésett falapokat állítja ki, enyhén színezett mélyített motívumokkal és igen szépen érvényesülő erezettel. S ha fenséges és szigorú rézmetszet nincs is a Szabad sajtó úti kollekcióban, ide illeszthetjük a laza kronológiai sorban a hidegtűt, végtére esetében is a lemez közvetlen fizikai megdolgozásáról van szó, férfias munkáról, amely lemond a sav, a maratás kémiai segítségéről az erőteljesebb barázdák és a hangulatosabb barázdasarjak reményében. Takáts Márton még borzolással is kiegészíti az eszköztárát (mezzotinto), ezzel a brutálisnak tetsző beavatkozással, amely éppen a lemez teljes felszántása, hántolása révén ad bársonyos felületeket.

Hogy finom, tünékeny rézkarcot, sűrűn maratott vonalszövedéket és titkos, rejtélyes edzések során fejlesztett akvatintát többet is élvezhetünk, az a magyar grafika hagyományainak ismeretében nem meglepő. Mellőzve is a további technikatörténetet, arra érdemes figyelnünk, miként viszonyulnak ezek a nemesen tradicionális eljárások a hagyományhoz. Egyáltalán nem konzervatív módon. Annak ellenére, hogy ebből a testületi kiállításból valamilyen ok miatt kimaradtak a printek, digitális nyomatok, a káprázatos, harsány és trendeket követő tintasugaras, lézeres, fénymásolt munkák, a kínálat eleven, ahogyan a cím sejteti és a kísérőszöveg sugallja, a megélt század lenyomata. Kőnig Frigyes bizonyára hasonlóképpen készíti a rézkarcait, mint ahogy készítették négy-öt évszázada, Rembrandt technikájától nem nagyon térhet el, de az a törmelékeken, oszloptöredékeken elmélkedő állapot, az a nagyon finoman ködös borongás, amely a lapokat meghatározza, valóban csak a jelenkoré. A téma közkeletű, vájatolt oszloptörzsek, sérült ciklopsz-kövek és hasadt párkánylemezek egymásra zuhanva, ám az antik tökéletességen és pusztító utókorokon való elmélkedésnek semmi kapcsolata a klasszika tekintélyimádatával, a romantika szemrehányó fájdalmával, netán avantgárd türelmetlenségekkel, amelyek a nyomasztó klasszikus örökség ellen lázadtak. De ott van a lapok titkolt enerváltságában, óvatos rajzosságában mindennek a tudása: klasszicizmus, romantika, avantgárd tapasztalása.

Orosz István régóta kettős játékot folytat hagyománytisztelet örve alatt, amennyiben a technikája is klasszikus - aggályosan minuciózus rézkarc, vagy olyasmi, ami annak látszik -, és maga a műfaj is rezzenéstelenül archaizál, amelyet alkalmaz. Biztos, hogy fél évezredes, legalább a manierizmus óta használatos elképesztésnek, megtévesztésnek, álarchitektúrának és abszurd perspektívának az a leleményözöne, amelyet felhasznál, amelybe belebújik, de az is bizonyos, hogy minden bizarrsághoz hasonlóan ezzel is a rafinált, élvezkedő és dekadens 19. század élt és élt vissza a leggyakrabban. Orosz pedig sokatmondóan hallgat, mint a szürrealizmus. Semmire akasztott épületelemeinek, amelyek együtt egy nem létező épület illúzióját adják, (neo?)gótikus könyvtárának, amelyet hol kívül, hol bent fut be a vadszőlő, padozatának, amely lehet kockamintás, de lehet egymásra tornyozott kockák barikádja, tehát közlekedési akadály is - egyszóval képelemeinek eredete mind ismert, csak az együttható értelme nem. Az a titokzatos, kaján és nyomasztó némaság, amelyet a mozdulatlan és arcát nem mutató könyvtáros (?) testesít meg a befelé és kifelé nyíló ablakon befelé-kifelé nézve, és ettől az abszurd helyzettől láthatóan nem feszélyezve. Ne tévesszen meg bennünket könyvespolcon heverő koponya és titokzatos poliéder, ezek csak régieskedő sallangok, külsődleges rekvizitumok ahhoz az Orosz István-i lényeghez képest, amely a nagyon hagyományhű megjelenítés meg a felettébb mai indolencia között feszül.

Hogy a klasszikus, nemes technikát miként érdemes - mondjuk így - posztmodern gesztusokkal feszültségbe állítani, arra meggyőző példák Germán Fatime lapjai. Már amennyiben lapoknak nevezhetők a hetven centiméteres kerek fólialemezek, amelyekre nyomtat. Germán dús, vörös asszonytesteket komponál, hatalmas mellbimbókkal a telt kebleken, amelyeken, az egész feszes akton, sötétvörös vonalak feszülnek, mint a kötelek, s mindehhez, a fekete harisnyás combokat-lábakat sejtető kitárulkozáshoz, virágmintás sárga hátteret használ. Ez utóbbit, ha jól értem, gumihengerrel, a festők és mázolók szerszámával alkotta meg, olyanok is, banálisak, áporodottak, kispolgáriak, mint külső kerületi régi családi házak falai. Légy te is lány! - szólít fel a sorozatcímmel a fiatal grafikus, s nem tudni, hogy a felkiáltójeles mondattal lázad, lázít vagy erotikát hirdet. Alighanem mindhármat. S ha már életkor: a sok érett grafikus mellett megnyugtatóan sok a fiatal, a harmincéves, akik máris autonóm mesterei a technikáknak, és ezt szuverén, fontos lapokon bizonyítják. Az előbbiről, az utánpótlás igényességéről, egy nemes magyar grafikai iskola körvonalairól hasonlóan kellemes benyomásokkal szolgált egy párhuzamos bemutató, amely jelen tárlat megnyitása után zárt a Budapest Galéria másik kiállítóhelyén, és amely az egyetemi oktatás eredményeit demonstrálta mai és minap végzett hallgatók munkáival. Az utóbbira, a szellemi eredetiségre most olyan művek figyelmeztetnek, mint Horváth Kinga bársonyos, mély, komoly akvatintái és az ugyancsak harmincas éveinek közepén járó Takáts Márton komplikált technikájú és képvilágú nyomatai.

Takáts úgy játszik Casanova figurájával, mint a manieristák elrejtett, mellékalakká kicsinyített főhőseikkel. Utaztatja Párizsban, talán metrón, de a porköpenyes, korhű utazótáskát hordó férfi szinte elvész a városképben, amelyet nemcsak Takáts építészeti fantáziája, hanem dús, változatos grafikatechnikája - akvatinta, hidegtű, borzolás - tesz zsúfoltan ironikussá és zsúfoltan izgalmassá. Nem meglepetés ez az élmény, amint nem meglepetés maga a kiállítás sem a meggyőző, megalapozott korszerűségével. Hasonló teljesítményekkel és élményekkel bizonyára lépten-nyomon találkozhatunk más termekben is, csak a mai általános harsányságban nem biztos, hogy találkozunk is velük. A formabontások és formarombolások, a hatalmas méretek, a szín-, hang- és mozgásorgiák közegében elvész, értelemszerűen kerül hátrányba az elmélyült halkság. Ki figyel ott igazán azokra a kamaraméretben kiteljesedő mesterbravúrokra, amelyeket Kocsis Imre és Somorjai Kiss Tibor laponként megvalósít? Kocsis mostanában ismét annak a bizonyos cianotípiának a művelője, portugáliai emlékeit különös távolságba helyezi ennek a technikának a nem kötelező, de itt következetesen felhasznált kéksége, kék napsütések, kék emlékek és kékséges azulejos-csempeköltemények felidézője. Somorjai Kiss pedig olyan avatott művelője a litográfiának, hogy talányos lapjaival egyszerre képes impresszionista festészetnek, rembrandti lélekábrázolásnak, filmszerűségnek és mindezek fölötti - megint csak - tépelődésnek az egységét megalkotni. Nem varázslója ennek a művészetnek, mert a szóban lehet valami irracionális, esetleg szemfényvesztő is, az ő nőportréja pedig olyan szívszorítóan valóságos, megfoghatatlan tekintetével is ismerős, amilyen figurák nem varázslat útján születnek meg.

Erősek és magabiztosak. Nemcsak ez a kiállítás tanúsítja, de ez is megerősíti, hogy a mai magyar grafika szemlélődő és mély. Nem társadalmi feszültségektől pattanó, mint volt a hatvanas-hetvenes években - mára ezt a terhet levették róla, ma nyíltabb médiumok beszélnek, nem a képgrafikának kell szólnia, sejtetnie, célba találnia. Következésképp nincs egyenes ági kapcsolata legrégibb elődjével, a forradalomcsináló, forradalmat előkészítő egykori harcos avantgárddal. De nincs köze ahhoz a két világháború közötti, Rembrandtra méltó felkészültséggel emlékező rézkarcművészethez sem, amelyet Szőnyi nevével jellemezhetnénk a legrövidebben, és ahhoz az érzelmesen népre-nemzetre hivatkozó fametszetművészethez sem, amelynek a technikába való belegyürkőzés volt az igazi lényege. Szolid, mély, de korszerű. És jó tudni, hogy miközben a kivilágított előtérben tartalmas és talmi, de mindenképpen figyelemért versengő tendenciák, műfajok és magatartások próbálják egymást túlharsogni, mögöttük, a művészet műhelyének hátsó traktusában alapos, egyenletes és komoly munka folyik.

 

Kor-képek. Budapest Kiállítóterem, 2006. április 6. - május 14.