A Mozgó Világ internetes változata

Felejtsd el a „lapos föld" metaforát - jobb híján ezzel játszik a szerző. Valójában azt akarja mondani, hogy a globális piacon, hála a webnek, internetnek, egymás nyakában ülnek a résztvevők, és ez a kölcsönös összefonódás a szegény országokat is felemeli. Mondja a szerző - a New York Times sztárpublicistája - a globalizáció legújabb fejleményeiről. Könyve tavaly sokáig vezette a bestseller listát - olvasmányos, felszínes és amerikai. (Ami nem sértés akar lenni: Friedman onnan, és csak onnan látja a dolgokat; hogy van más nézet is, azt majd valaki más írja meg...) Tehát: kaliforniai cég indiai laborral dolgoztat, japán IT művek kínaiakkal íratja be (digitalizáltatja) irdatlan adattömegét - egy éjszaka alatt elkészül, jól jár a japán megrendelő (bagóért), és jól jár a kínai kuli (neki a bagó jelentős fizetésemelés). Hasonló sztorikkal bilincsel le másutt is. A chicagói radiológus prof egész délután vizsgálja betegeit, este az elkészült röntgenfelvételeket elektronikus formában elküldi Indiába, ahol Amerikában végzett kitűnő szakemberek kiértékelik a felvételeket, megállapítják a pontos diagnózist, reggelre a prof asztalán a kész anyag. Hasonló a személyi asszisztensi szolgáltatás: a főnöknek előadást kell tartania, temérdek adat, táblázat, prezentáció, PowerPoint formátum - nyűgös, időrabló meló, idő viszont nincs. Ismét India: speciális értelmiségi szolgáltatócég készíti el az anyagot, amíg a főnök alszik, a röntgenképeket elemzik, és az eredmény reggel már repül e-mailen.

Kiszervezés (outsourcing), gyárak kiköltözése (offshoring) ma már közkeletű fogalmak. De a könyv azt mutatja be, hogy ezen a hátsó lépcsőházon lép be az egykori harmadik világ (India és Kína) az első világ globális üzletébe. Amióta van világháló, nagy sebességű optikai kábel, komputer, tökmindegy, hol végzik el a munkát. Illetve: ott kell csinálni, ahol olcsóbb a munkaerő, feltéve, hogy ugyanazon a színvonalon dolgoznak, mintha otthon csináltatnák. Friedman példái mutatják: jobb színvonalon ötvenszer, százszor olcsóbban. És akik keccsölnek ebben a modern rabszolgaságban, boldogok, részint mert nem kell elutazniuk hazájukból, részint meg kimászhatnak a nyomorból, akár azzal a pár száz dollárral, amit magas színvonalú - műegyetemi, biológiai vagy orvosi diplomával - csinálnak. Ami itt pár száz dollár, az odahaza (Amerikában) jó pár ezer. A versenyképesség pedig költségcsökkentést ír elő, aki erre nem képes, csődbe megy. Marad a kiszervezés. Az indiai értelmiségi meg boldog. Legalábbis Friedman szerint. Vagy egyébként is... (Hogy e viszony némileg a rabszolgamunkára hajaz, azt csak én morgom magam elé. A piac nem így működik...) Persze ez csak az új helyzet kuriózuma. Talán fontosabb e kompetitív előnyöknél, hogy India a személyre, feladatra szabott szoftvertermelésben, a programozásban beküzdötte magát a világelsők közé. Mit mondjak, saját erőből.

A globális világ azonos szintre hoz - mondja a „lapos Föld" metafora. A csóró Távol-Kelet lassan vagy gyorsan felzárkózik (jobban él), de a kiszerelés, FDI (külföldi beruházás), gyárak kiköltözése révén magasabb (a nyugatihoz közeledő) életszínvonalhoz jut, részese lehet a globális és happy világnak.

Ez a globális tőkejátéktér egyik hatása, amit - lehet - korábban nem vettünk kellőképp figyelembe. Ami azért lenyűgöző, mert hihetetlen gyorsan ment végbe a világban. Lásd Dél-Ázsia felhőkarcolóit. Harminc éve elképzelhetetlen lett volna, hogy Kuala Lumpurban lesz a világ legmagasabb építménye (a Petronas Tower), mert még tehenek sétáltak a poros utakon. Friedman büszkén mutat körül Lahoréban, ahol olyan irigylésre méltó laborok, IT-centrumok épülnek egy rakáson, mintha valahol a Silicon Valleyben sétálva nézegetne körbe az ember. Minden valamirevaló nagy világcég idehozta ilyen-olyan munkafázisát, gyártáselemét, kísérleti központját. Itt van Cisco, a HP, a Dell - nem sorolom. Hozzátenném, hogy ugyanezt találná ma már Kínában is, hiszen megvásárolták az IBM komputerszektorát, és ugyanolyan megbízható gépekkel árasztják el a világot, ahogy annak idején az amerikai anyavállalat. Így leírva már ez is közhely.

A globális tőkejáték másik tulajdonsága, hogy a távol-keleti „olcsóvilágba" kiszervezett (kiköltözött) gyárak, szolgáltatások odahaza munkahelyek leértékelődését, olykor megszűnését jelentik. Friedman azt mondja ugyan, hogy hál' istennek, sikerült megszabadulni a kulimunkától - ugyanis ennek végzését adták el Indiának -, ezért otthon (Amerikában) kreatív és fejlesztő munkával lehet kitölteni a tehetségek munkaidejét. Biztos van ebben igazság. Sőt az is lehet, hogy a kiköltözés munkanélküliséget gerjesztő hatása jóval kisebb, mint ahogy a globalizációellenzők feltételezik. De van itt más. A Financial Times számítása szerint a Távol-Keletre költöző munkahelyek, valamint az ott érvényes bagómunkabérek legalább tizenöt százalékkal fogják csökkenteni a fejlett világ munkabérszintjét. Mert a nyugati magas és keleti alacsony bérek kiegyenlítődnek a globális piacon, igaz, temérdek tiltakozás, sztrájk és munkanélküliség árán. Ami jó az indiai IT-munkásnak, az kenyeret vesz el Amerikában vagy Európában. És épp az indiai példa mutatja, hogy nem áll meg az az érv, hogy a fejlett országokban magasabb számban található a gazdaság számára létfontosságú képzett munkaerő, hogy tehát a fejlettek munkaerőpiacán nem lesz semmi hatása a távol-keleti olcsómunkának.

Friedman is külön kezeli Kínát, ezt a milliárdos országot, amely elképesztő lendülettel állt rá a globális jelenlétre és a modern tőkegazdaságra. Ma már nemcsak munkaerő-kínálatával vagy befektetési lehetőségeivel vesz részt a globális munkamegosztásban. Az utóbbi öt-tíz évben elárasztotta Európát és Amerikát olcsó árukkal, amiből hatalmas valutatartalékokat halmozott fel. Ezenkívül Kína lett Amerika legnagyobb hitelezője: az amerikai államkötvények tetemes hányada van a Mennyei Birodalom trezorjában. Ami azt jelenti, hogy Amerika költségvetési hiányát Kína finanszírozza. Még gorombábban fogalmazva: az amerikai fogyasztók lelkes vásárlását is - ami az amerikai gazdaság motorjának legfontosabb tényezője. Ha leáll a vásárlási láz, pangás, receszszió következhet be. Vagyis a tengi fordulat után a nyugati tőkebefektetési verseny, azaz a globalizációs trend segített felhozni Kínát, de akkora nagyságrendű birodalmat teremtett, amitől ma már Amerika jóléte is függ. Mi lenne, ha a kínaiak meggondolnák magukat, és kivonnák tőkéjüket az amerikai állampapírokból (gazdaságból?). Rágondolni is rémes - egy ilyen lépés nemcsak Amerikát sújtaná, de Európát és Magyarországot is. De ma mégiscsak ez a helyzet. Friedman egyoldalúan a fejlettek - és elsősorban Amerika - felől nézi a globális tőke új fejezetének csodáit. Kevesebb figyelmet fordít az ezzel ellentétes tendenciára, nevezetesen, hogy ugyanaz a globalizáció, aminek a fejlettek örvendeznek, ma már fenyegetés is: a tőkepiacon elkezdődött a trend visszafordítása, Kína (és nemsokára India is) nyomást képes gyakorolni a centrumországokra. A globalizáció megszűnt egyirányú folyamat lenni: ma már nem centrum-periféria irányba gyűrűzik hatása, hanem a „periféria" visszavághat, és a fejlett országok trendjei között ott szerepel a függés a korábbi „gyarmatoktól". Sőt: előbb-utóbb a „gyarmatok" kerülnek követelő-diktáló pozícióba.

Persze túlzom a dolgokat, de a veszély fennáll és erősödik. Friedman könyvének legérdekesebb része az a kritikai elemzés, amelyben a fejlettek - elsősorban Amerika - tudástőkéjének relatív csökkenését vizsgálja. Ma még Amerika vezeti a világ tudományos közösségeit, neki vannak a legjobb egyetemei, laboratóriumai, ott születik a legtöbb Nobel-díjas vívmány. S mégis Friedman szerint fokozatosan csökken az előny, a tudományos alapkutatásokra szánt költségvetési hányad drasztikusan esik vissza, kiöregszik az a tudós- és mérnökgeneráció, amely a Szputnyik-sokk után Amerikát felrázta, és megteremtette a nagy ugrást előre. Ma egyre gyengül az iskolák matematikai és természettudományos képzési szintje, sőt nemegyszer külföldről importálnak mérnököket. „Ha Amerika vezető technológiai cégeinek egyike mérnökszükségletét kénytelen a lerobbant korábbi Szovjetunióból kielégíteni, ahol úgy tűnik, az egyetlen dolog, ami jól működik, az a matematika és természettudományos képzés, akkor elég nagy slamasztikában lehetünk." És nemcsak Amerika baja ez, Európa nagyobbik hányadán is - leszámítva a skandináv országokat - ez a tendencia.

Sokféle veszély fenyegeti azt a díszmenetet, amiről a könyv nagyobbik hányada szól. A globalizáció második vagy harmadik hulláma az egykori szegényházakat bekapcsolta a fejlettek véráramába - de ugyanez a tendencia veszélyezteti is a centrumországok pozícióit. Friedman is céloz erre - de elhessegeti a gáncsoló tendenciákat. Háború nem lehet, mert pl. azok az országok, ahol van McDonald's-hálózat, nem fognak egymással háborúzni(?), de azok sem, melyek valamilyen beszállítói lánc révén kapcsolódnak egymásba és a centrumországokhoz.

Gyenge érvek, hagyom is őket. Viszont már látszik a következő éles konfliktus körvonala: a nyersanyaghiány. Kína és India iparának éhsége gyorsabban szívhatja le az olajtartalékokat, korábban robbanthatja a fekete arany árait, mint korábban bármikor vélhettük, de a többi nyersanyagért folyó verseny is robbanással fenyeget, mert a milliárdos országok gyors iparfejlődése kiszívja az olajon túl a legfontosabb fémeket (urán, arany). Érzékelhetjük: 2000 óta - amióta igazán beindult Kína és India fejlődése - duplájára, olykor triplájára emelkedtek a nyersanyagárak. Ez is konfliktustényező, de legalábbis a globalizálódás további menetét gátló tényező. Vigasztald magad: homok - kvarc, azaz szilícium, amiből a chipek lapkája készül - van bőven... Ja, és még ott van a globális terrorizmus is, ami ugyanazokat a high-tech eszközöket (internet) használja, mint a világcégek. De ez már csak egy apró kitekintés a könyvben.

 

 

Thomas L. Friedman: És mégis lapos a Föld. A XXI. század rövid története. Fordította Bozai Ágota. Budapest, 2006, HVG könyvek. 390 oldal, 4190 forint.