A Mozgó Világ internetes változata

„Az Életművésznők szerzője új regénye" - olvassuk Ljudmilla Ulickaja Vidám temetésének a borítóján. Új regény, de csupán a magyar olvasónak: a szöveg végéhez illesztett megjegyzésből az derül ki, hogy a kisregény 1992 és 1997 között íródott, a magyar változat copyright-bejegyzése egy 2002-es orosz nyelvű gyűjteményes kiadást jelöl meg Goretity József fordítása eredetijeként, a Hetényi Zsuzsa szerkesztette áttekintés, Az orosz irodalom története 1941-től napjainkig (2002) pedig 1999-re teszi a mű első megjelenését. Azaz valójában az eredetileg 2003-ban, magyarul 2004-ben megjelent Életművésznők a későbbi regény, a Vidám temetés szerzőjének újabb regénye.

Ennek persze csupán akkor van jelentősége, ha Ulickaja műveinek a, mondjuk így, fejlődésrendjére is kíváncsiak vagyunk - és természetesen kíváncsiak vagyunk rá, hiszen a felületes ismerkedésből is nyilvánvaló, hogy a Vidám temetés mindenképp az Életművésznők irodalmi „előttje", és nem fordítva; az előbbi az „idegenség" regénye, Amerikában játszódik, az utóbbi az „otthonlété", Oroszország helyszínnel. De Médea és gyermekei című 1996-os elbeszélése is megjelent magyarul, mint ahogy sokat vitatott, vegyes fogadtatású filozofikus regénye, a Kukockij esetei is. A kortárs orosz irodalom eme jelentős alakjának művei tehát, szinte észrevétlenül, meghonosodtak nálunk is, a nemzetközileg ismert és elismert írónő - tizenhét nyelvre fordították le írásait - egy ideje Magyarországon is otthon van.

Életútjának és írói munkásságának is éppen a meghonosodás és az otthonlét problematikus volta adja hajtóerejét. Mintha az azonosulás és a szembenállás, a József Attila-i elvegyülés és kiválás ellentétes vonzása, idegenség és otthonosság kettősségének paradox állapota adná pályája dinamikáját. 1943-ban született, kulturális peremvidéken, a baskíriai Davlekanovóban. Képzettségére nézve genetikus - de a tudományos kutatómunka mellett szépírói ambíciók fűtik. Szamizdatban, illetve külföldön publikál, mire elbocsátják állásából. Egy ideig a Zsidó Színház irodalmi vezetője, forgatókönyveiből két filmet készítenek. Irodalmi „berobbanása" végül 1992-ben történik meg, amikor a Novij Mir közli Szonyecska című kisregényét. A kritika lelkesen fogadja, komoly hazai és külföldi - francia és olasz - elismerésekben részesül.

Otthon és otthontalanság, sőt hontalanság: ez a témája és - realisztikus értelemben vett - terepe az idegenben játszódó Vidám temetésnek. Íródni is idegenben íródott; a szöveg végén a megírás évszámai (1992-1997) mellett szerepelnek a megírás helyszínei is: New York - Moszkva - Mont-Noire.

Idegenben élnek (és halnak) a kisregény szereplői. New Yorkban vagyunk a kilencvenes évek legelején, egészen pontosan 1991 augusztusában. A helyszín - egyben a kisregény cselekményének mintegy a tárgyi szervezője - egy New York-i úgynevezett loft, tágas tetőtéri raktárhelyiség, amelyet a földszinttel és a külvilággal ajtó és lépcsőház helyett teherlift köt össze. A műteremlakássá átalakított alacsony bérű padlástérben orosz emigránsok élnek. Hivatalosan Alik, a festő bérli a lakást, vagy húsz évvel ezelőtt költözött be, s most feleségével, Nyinával lakik itt. De igazából itt senkit sem érdekelnek az ilyen hivatalos ostobaságok. A lakás tiszta átjáróház volt. Reggeltől estig emberek tolongtak náluk, és éjszakára is feltétlenül maradt ott valaki. ... A kései vendégek és a váratlanul érkezők a sarokban, egy szőnyegen éjszakáztak. Néha öten is.

Mindez a szovjetkorszak moszkvai-leningrádi értelmiségi életformájának a meghosszabbítása Amerikában, benne az ősorosz kollektív nyájmeleggel és a modern európai bohémélettel. Örök baktyini karnevál, a freudi realitätprinzip kedélyesen életteli tagadása: a holnapra senki sem gondol, nincs itt világos határvonal az enyém és a tied között, ha kifogy a vodka vagy a kenyér, mindig akad valaki, aki lemegy és hoz mindkettőből, ha sokáig hever a kifizetetlen számla a számlásdobozban, előbb-utóbb akad valaki, aki magával viszi és kifizeti. Minden össze van keveredve: a lakók - pontosabban a lakás rendszeres vendégei - oroszok, zsidók vagy nem zsidók, kikeresztelkedettek és betértek, azonkívül mindenféle divatos pszeudovallás hívei. Nemzedékileg is sokfélék: van közöttük olyan, például maga Alik, aki még valamikor a Brezsnyev-korszakban szabadult ki - nem minden nehézség híján - a Szovjetunióból, van, aki már a gorbacsovi időkben „jött ki", s van, aki már itt nőtt fel, nagyjából amerikainak, például Majka, aki Irina (korábban cirkuszi akrobata, most jól menő ügyvéd) lánya, és „T-shirt" a beceneve. De itt tölti idejét és itt éli életét Joyka, az olasz szomszédasszony is, aki, úgymond, oroszul tanul: az ő fejét a nagy orosz irodalom csavarta el, afféle kulturális asszimiláns. Viszonyaik zavarosak: otthonról hozott csalódások és neheztelések és újabban, már Amerikában beszerzett féltékenykedések és irigységek kuszálják kapcsolatukat. Többnyire asszonyok: a kisregény nyitánya ötöt számol össze belőlük, ők stabilnak mondható lakók vagy állandó vendégek (nemigen lehet tudni, mi a helyzet velük). Egyetlen dolog tartja össze őket: Alik.

Pontosabban Alik haldoklása. A tehetséges és korábban sikeres festő - képei valamikor nagyon jól szerepeltek az amerikai művészeti piacon - ugyanis valamiféle gyógyíthatatlan izomsorvadásban szenved, s fulladásos halál vár rá, mégpedig hamarosan. Az őt körülvevő orosz karnevál így voltaképpen egy másfajta ünnep is: megelőlegezett és a szokásosnál hosszabbra nyúló halotti tor folyik a tetőlakásban. Mindenki úgy próbál segíteni, ahogy tud: ki vajákos kenetekkel, ki lelki vigasszal.

Alik egyébként hitetlen és vallástalan. Halála közeledtén felesége megpróbálja rábeszélni, hogy keresztelkedjen meg. A festő beleegyezik, hogy pópát hozzanak, de ragaszkodik hozzá, hogy az ügyben egy rabbi tanácsát is kikérje. A két egyházi férfiú lényegében egy időben érkezik, a hit és megváltás esélyeiről, a vallás megválasztásának erkölcsi súlyáról folytatott beszélgetésből vodkázás lesz, a végén a pópa és a rabbi részegen bóklászva keresi az utcán a rabbi kocsiját.

Ez Ulickaja elbeszélésének az egyik hangja, az irónia és a - gogoli-dosztojevszkiji gyökerekig visszamenő - bulgakovi groteszk. Amely utóbbiból viszont az írónő határozott mozdulattal kivonta a fantasztikumot: a Vidám temetés - legalábbis talapzatát tekintve - kisrealista írás, áttételesebb jelentésszintjei a köznapi tények aprólékos megfigyeléséből szőtt burokban mutatkoznak meg. (Ebben érdekes módon inkább amerikai szerzőkre emlékeztet - Bernard Malamud vagy - még inkább - Saul Bellow kisprózájában találkozik evvel a módszerrel az olvasó.)

Más írástechnikai összefüggéseiben is ilyen „amerikaias" az elbeszélés. Következetesen tartja magát a választott zárt kerethez: a cselekvés egységét a helyszín egysége szavatolja mindvégig. A loftból majd csak a végén, Alik temetésekor lépünk ki fizikailag - közben azonban Ulickaja segítségével az egyes szereplők tudatába helyezkedünk, s az ő emlékeikből és gondolataikból áll öszsze, pontosabban épül fel Alik különös alakja. A festő - mint lassan ráébredünk - valamiféle e világi szent, a szeretet, a szerelem és az emberek közötti béke szentje. Varázslatos fluidum árad belőle az asszonyokra: belészeretnek és megbékélnek önmagukkal. Valentyina, a volt szerető emlékeiben megjelennek egy bűvös éjszaka képei: az éjszakai halpiac látomása Manhattanben, különös lírai betét, melynek varázsló-főhőse Alik.

Ez viszont már a másik hangja Ulickaja kisregényének. Ez is ismerős hang, az orosz pátoszé, a megigazulás és a megváltás utáni sóvárgás zenéje. Alik valamiféle transzcendens érték volt a mi itteni világunkban: művész volt, szent volt és szabad ember. A rabbit hallgatva brutális iróniával fogalmazta meg élete alapkérdését: Milyen érdekes, hogy ennek sem volt választása... És akkor nekem miért volt mindig annyi választásom, hogy a seggem is tele volt vele? Üzenete és értelme is ez az őt körülvevők szemében: meghal, és egy groteszk temetői jelenet keretében elföldelik, de béke és megértés támad utána. És nem is hal meg igazából: a halotti toron T-shirt betesz egy kazettát a magnetofonba, és mintegy a síron túlról, megszólal Alik. Megköszön mindent a „lányoknak", és ráparancsol a gyásznépre: igyatok, vigadjatok. Aztán megjelenik, hazajáró lélekként, Nyinának, aki innentől fogva kettős tudattal él tovább: Alik meghalt, de Alik nem halt meg.

De megszólal egy harmadik, publikus és nemzeti hang is az elbeszélésben. 1991 augusztusában vagyunk, Moszkvában Gorbacsov-ellenes puccsot indítanak a kemény vonalas erők. A New York-i loftban megáll az élet, a lakók jószerivel a képernyőre tapadva követik a CNN híreit. Tankok, tüntetők, általános bizonytalanság. Mi lesz, háború, katonai diktatúra, végpusztulás - találgatják a lakók. Ulickaja pedig hangot vált, az esszé nyelvén fordul az olvasóhoz, és mintegy összefoglalja mindazt, amit az orosz emigránstudatról maguk az orosz emigránsok is csak most, a történtek hatására tudtak meg. Ezek az emberek mindannyian elhagyták Oroszországot, írja a szerző, ezeknek az embereknek a számára mindaz, ami Oroszországban történt a távozásuk után, a távozásuk utólagos igazolása, döntésük megerősítése volt, ám ezek közül az emberek közül - s innentől szó szerint idézném - egyikük sem feltételezte, hogy mindaz, ami most abban a távoli, hajdani, az életükből kitörölt országban - hogy pusztulna el örökre! - zajlott, ilyen fájdalmasan fog visszhangozni a lelkükben... Kiderült, hogy ez az ország belefészkelte magát a zsigereikbe, a lelkükbe, és akármit is gondoltak felőle - márpedig sokfélét gondoltak -, a vele való kapcsolat megbonthatatlan maradt. A vérben zajló folyamattá vált: hányingerkeltővé, savanyúvá, rettenetessé...

A harmadik misztérium ez, a művészet és a szentség után a nemzet, az oroszság és Oroszország misztériuma. Ulickaja egy pillanatra félredobja márkásan amerikai módra szerkesztett és a legjobb orosz minták nyomán hangolt kisregényét, hogy a késői Tolsztoj hangján szólaljon meg: nem az irodalom a lényeg, hanem az élet, nem mi vagyunk fontosak, külön-külön, hanem az, ami eggyé tesz bennünket. Akárcsak Alik, Oroszország is meghalhat számunkra, de Oroszország mégsem hal meg soha; akárcsak a művész és a szent, Oroszország is elhagyhat bennünket, de mégis velünk marad, otthonunk lesz mindenhol, még az otthontalanságban is.

Nehéz evvel az üzenettel mit kezdeni. Talán orosznak kellene lenni hozzá, ha még csak annyira is, amennyire Ljudmilla Ulickaja orosz: felemásan és otthonos-otthontalanként.

 

 

Ljudmilla Ulickaja: Vidám temetés. Goretity József fordítása. Budapest, 2005, Magvető. 168 oldal, 1990 forint.