A Mozgó Világ internetes változata

„Talán nincs más történelmi esemény, amelyről ennyit írtak volna, és nemcsak történészek" - írja a Holokauszt: történelem és emlékezet című tanulmánykötet bevezetőjében a szerkesztő, Kovács Mónika szociálpszichológus. Valóban, ez az irodalom a történetitől a szépirodalomig, a lélektantól a bölcseletig, a művészettörténettől az emlékírásig felölel minden elképzelhető műfajt és beszédmódot, terjedelme szinte befogadhatatlan, határai felmérhetetlenek. És akkor csak az írott szóról készítettünk számvetést, persze reménytelenül.

Mit adhat ebben az esetben egy tanulmánykötet, mint Kovács Mónikáé, amely magyar nyelven látott napvilágot, a hatvanadik évforduló után nem sokkal? Olyan évben, amelyben a holokausztról igen sok szó esett - több, mint 1995-ben, az amúgy kerekebb ötvenediken - nemcsak külföldön, hanem Magyarországon is. Amikor itt is kötetek tucatjai jelentek meg, emlékmúzeum és dokumentációs központ kezdte meg működését, amikor - ellentétben, mondjuk, 1995-tel - a holokausztnak már van emléknapja nálunk is. A könyvbe pillantva nyomban láthatjuk, mit nem adhat: természetesen nem adhatja a holokauszt nagy nemzetközi vagy éppen magyarországi történetét. Az más könyvek feladata. Áttekintést ad viszont egy jó tízéves periódus, a kilencvenes évek elejétől a kétezres évek elejéig tartó időszak holokauszttal kapcsolatos, jobbára Amerikában és Németországban folyó vitáiról. A vitathatatlanról szóló vitáról, a jószerével elmondhatatlanról szóló beszédről, a megközelíthetetlen megközelítéseiről. Birkózásról, ahol a felek nem is annyira egymással, mint inkább szinte megfoghatatlan tárgyukkal küzdenek.

Kovács Mónika nem egyszerűen nehéz tárgyat, hanem nehéz műfajt is választott. Szövegei maguk is tanulmánykötetekben jelentek meg többnyire, szigorú szakszerűség keretei között mozgó, belső nyelvet használó közegekben. Nehezen elmondható voltaképpeni tárgyuk - hogy mi történt az európai zsidósággal az 1940-es évek első felében, az a tömeges népirtás történeti szempontból páratlan esete - a szerzők között evidenciának számít. Hivatkozási pontjaik, az állítások, az azokat képviselő személyek és műveik közös hálót alkotnak. A könyvet egyvégtében olvasni ezért igencsak nehéznek tűnik. Kivált a nem szakemberek népes táborának, akikhez e sorok szerzője is tartozik. Márpedig a szerkesztő és a kiadó szándéka bizonnyal nem az volt, hogy a szakembereket tájékoztassa (bár ekkora terjedelmű irodalomban eligazodni hovatovább nekik is nehéz), hanem a tárgyról szóló szakmai beszélgetés egy stációjának bemutatása. Azoknak szól a könyv, gondolom, akik a tárggyal valamely professzionális viszonyban rendszeresen találkoznak: elsősorban tanároknak, újságíróknak, a köz és a történetek iránt különlegesen elfogult embereknek.

Mi az most már, amit ez a feltételezett célközönség a könyvből megtudhat? Alapismeretekkel felvértezve nagyon sokat egy talán ezentúl örök vita érveiről. De tán fontosabb, hogy a szövegek nyomán sok minden továbbgondolhatónak tűnik, összehasonlítások és képzettársítások következhetnek belőlük. Ha így van, a szerkesztő alighanem a legfontosabbat tette, amit itt, most tehetett. Kontextust, beszélgetési keretet kínált a jelenkori történelem egy kiemelkedően fontos eseménye kapcsán egy olyan közönségnek, amely éppen ezeket a kereteket nélkülözi leginkább saját jelenkori története kapcsán. Amelynek, nem mellesleg, a magyarországi holokauszt szerves, megkerülhetetlen része.

A kötet három tematikai fejezetre tagolódik. Az első címe a holokauszt historiográfiáját ígéri - főleg a kilencvenes években újraértékelt nagy elméletek historiográfiáját. A második azt a szociálpszichológiai magyarázatkeresést érzékelteti, amely elsősorban az elkövetők, a tettesek és a passzív, sokszor részvétlen szemlélők magatartását kívánja megérteni - anélkül persze, hogy ezzel felmentést kínálna. Az utolsó az emlékezet reprezentációival és tudati folyamataival foglalkozik - múzeumokkal, emlékművekkel, a visszaemlékezés kollektív és egyéni pályáival és konstrukcióival. A tanulmányok szerzőiről nem ártott volna rövid életrajzot közölni. Hogy a szakma nagyágyúi is jelen vannak - Christopher R. Browning, Hans Mommsen, Yehuda Bauer, Saul Friedländer, csak a historiográfiai fejezet szerzői közül említve néhányat -, így csak a szakma tudja.

A szokástól eltérően most nem emelek ki egyetlen vagy egynéhány tanulmányt a huszonkettőből. Jóllehet mindegyik fejezetnek volt számomra csúcspontja. Az elsőnek vitathatatlanul a holokauszt és más népirtások összevetésére vállalkozó Yehuda Bauer szövege, világosságáért és szenvedélyéért. A másodiknak Roy F. Baumeister írása a gonoszság négy gyökeréről. A harmadikból kettő is: James A. Young töprengése a holokauszt-túlélő apjáról és történetéről Maus (Egér) címmel képregényt készítő Art Spiegelmanról, illetve Harald Welzer, Sabine Moller és Karoline Tschuggnall írása arról, hogy a generációk között hogyan változik meg az emlékezet s konstituálódik megnyugtató távlatból egy teljesen új.

Azt hiszem ugyanis, hogy a könyv egésze nyomán is lehetőség nyílik néhány következtetésre, illetve további gondolatok megfogalmazására, ami - ismétlem - nyilván Kovács Mónika szándéka is lehetett. Az első mindjárt, hogy a tárgy különleges és egyedi mivolta feltehetően alapvetően és csaknem véglegesen határolja be a diskurzus természetét. A holokauszt kételyekkel áthatott posztmodern tárgyalásmódja például a jelek szerint nemigen lehetséges. A nézőpont persze változhat, a parancsnoki pozíciók helyett már hosszabb ideje az egyszerű végrehajtók és a hétköznapi tettesek magatartása, motivációi állnak az érdeklődés középpontjában. A holokauszthistoriográfia nagy törése az úgynevezett intencionalista-funkcionalista vita. Az első szerint a történtek magyarázata a náci ideológia eredendő és mindent átható antiszemitizmusa, az ebből kialakuló terv és elhatározás a zsidók kiirtására. A második szerint a végrehajtó náci-német bürokratikus gépezet működésében látja a magyarázatot. Ez a vita a kilencvenes években új tápot nyert Daniel J. Goldhagen Hitler's Willing Executioners című könyvétől, amely a sajátságos német történeti út részeként és a holokauszt kizárólagos okaként ábrázolta a németek (így; nem a nácik) megsemmisítésre törekvő (eliminacionista) antiszemitizmusát. Goldhagen az intencionalizmus egészen szélsőséges változatát fogalmazta meg (könyvéről Karsai László írt emlékezetesen alapos és kemény kritikát 1997-ben a Beszélő hasábjain), szokatlan arrogáns magabiztossággal - talán nem véletlen, hogy a könyv óriási kereskedelmi és médiasiker lett. A történészszakma persze ebben a könyvben (is) bírálja, teljes joggal, hiszen Goldhagen tüntetően mellőzte a szakirodalommal való vitát, s nem vett tudomást a vele ellenkező nézetekről. Másokat a hétköznapi tettesek eseteinek tanulmányozása inkább a nagy irányzatok valaminő szintézisének szükségessége felé hajt. Karsai említett bírálatában helytállóan jegyezte meg azt a szinte történészi közhelynek számító összefüggést, hogy ha valaminek csak egy oka van, az aligha történik meg.

Túlságosan nagy merészség lenne egy kívülálló részéről a társadalom-lélektani tanulmányokból bármilyen kézenfekvő következtetést levonni. Normális ember mindig hajlik arra, hogy a népirtás tettesei torz személyiségek, abnormális emberek. A kötet e fejezetének szerzői inkább amellett érvelnek figyelemre méltó egyöntetűséggel, hogy inkább a rendkívüli, szélsőséges körülmények eredményeznek szélsőséges reakciókat és szélsőséges magatartásokat, mintsem a megmagyarázhatatlan torzulások. A gyilkos, sőt a tömeggyilkos veszélyesen közel áll a hétköznapi emberhez, szinte úgy tűnik, néha közelebb, mint a szélsőséges körülményekkel szembeszegülő s ezért embermentővé váló. Ez ugyancsak a szintézis keresésére ösztönző megállapítás, amely a nácizmus komplex vizsgálatában lát lehetőséget bármiféle magyarázatra.

Az emlékezésről szóló fejezet természetes módon nyújtja a legtöbb lehetőséget a továbbgondolásra. A hazai emlékezeti kultúra állapotáról szóló, többnyire nem túlságosan derűlátó eszmefuttatások előszeretettel mutatnak Németország példájára, ami a náci múlt (e tekintetben a holokausztban való tettesség) úgynevezett feldolgozását illeti. Ezeknek az írásoknak a tükrében azonban a múltját feldolgozó Németország és a német társadalom mintha eltérő képet mutatna. Az egyik becsületbeli ügynek tartja a múlttal való nyílt, sőt demonstratív szembenézést, az elhatárolódást. Egyetlen emlékmű egyetlen mozzanata, egy tudományos vita valamely mellékszála elegendő lehet a gyanúhoz - valaki nemhogy tagadni, hanem csupán kis részletében valamelyest bagatellizálni akarja a múltbéli bűn eme epicentrumát. Akkor nyomban anatéma alá esik. A kollektív emlékezet eme hivatásos karbantartói és formálói valóban mélyreható változást értek el. Tényleg bevésték, hogy a német nacionalizmus mit tett a világgal, ami tényleg megkérdőjelezhetetlen - még a saját bűnösségét a németnél némiképp kevésbé egyértelműen tudatosító Ausztriában is be lehet börtönözni történészt, aki tagadja a holokausztot. A bűn emléke Berlinben valóban felszabadított egy csomó teremtő energiát. Ma a németekről nem annyira a porosz nyárspolgárra, mint inkább a környezettudatos toleranciára asszociálunk. S ha ugyanakkor egy német értelmiségi - saját tapasztalatom - még ma sem nagyon tud jóízűen drukkolni a Nationalelf-nek, s ha kikap, némiképp megkönnyebbül? Édes istenem.

Az viszont erősen elgondolkodtató, amit a fentebb említett három szerző, Welzer és társai írnak. Ők azt vizsgálták, hogy a náci korszakban élt, a háborúban harcolt, esetenként a holokausztban is részes, de mindenesetre tökéletesen részvétlen emberek hogyan konstruálják meg ennek emlékét ötven-hatvan évvel később. Hogy mentegetik, hogyan homályosítják, s mégis hogyan tör át mindezen a bűnösség motoszkáló, kínzó érzülete. Eddig semmi rendkívüli, mondhatnánk. A szerzők azonban megkérdezték a gyermekeket, az unokákat, sőt esetenként a dédunokákat is. Akik már mind a feldolgozott múltat tanulták, ebben, a német bűntudatban és annak reprezentációiban éltek és élnek. Ismerik a leckét és eszükbe sem jutna revízió alá venni. Ám saját családjuk áthagyományozott történetét szinte kivétel nélkül nemhogy a bűn, a bűnpártolás, hanem épp ellenkezőleg, a bűn egykori felismerése, az azzal való szembeszegülés történeteként ismerik. Egész egyszerűen nem azt hallják, amit a nagypapa elmond (na ja, akkor én nem jelentettem fel azt a zsidót, ami alaposan feltehetően többé-kevésbé szépített változata annak, ami valójában történhetett), hanem úgy hallják, hogy a nagypapa megmentett egy vagy két zsidót. Amikor 1945 után a nyugati szövetséges csapatokkal érkező kutatók a németeket a nácizmusról faggatták, azok némiképp természetesen festették le a helyzetet úgy, hogy csak Hitler volt, meg egy-két náci, a többi német szívből utálta őket. De hogy a hárítás és a személyes múlt átépítése ilyen zavartalanul folyik két-három generáción keresztül, ötven-hatvan évnyi abszolút következetes emlékezetpolitika és a valóban átélt absztrakt bűnösség közegében, az több mint elgondolkodtató. Emlékezetpolitikusoknak, történetíróknak különösen van min tűnődniük.

 

 

Kovács Mónika (szerk.): Holokauszt: történelem és emlékezet. Budapest, 2005, Hannah Arendt Egyesület-Jaffa Kiadó, 386 oldal, 1990 forint.