A Mozgó Világ internetes változata

2006 Sigmund Freud éve. A pszichoanalízis megalapítója százötven éve, 1856. május 6-án született egy morvaországi kisvárosban, Freibergben, a mai Přiborban, Jakob Freud textilkereskedő harmadik gyermekeként. Sigmund hároméves volt, amikor a család a bécsi zsidónegyedbe, a Leopoldstadtba költözött, s Freud csaknem nyolc évtizeden át, 1938-ig ennek a városnak maradt lakója. Felnőtt életének nagy részét Bécs kilencedik kerületében, a Berggasse 19. számú házban töltötte, amely ma múzeum. Az anschluss után el kellett hagynia a nácik által megszállt Bécset; életének utolsó évét angliai emigrációban töltötte. A második világháború kitörésének másnapján, 1939. szeptember 2-án halt meg Londonban. Legendás díványa, könyvtára, híres régiséggyűjteménye sohasem került vissza Bécsbe; ezek a tárgyak ma is egykori londoni lakóhelyén, az ottani Freud-múzeumban láthatók.

A Freud-évforduló alkalmából a világ számos országában - így Magyarországon is - megemlékezéseket, konferenciákat tartanak. A rendezvények szervezésében és támogatásában igen nagy szerepe van a hivatalos Ausztriának. Budapesten az Osztrák Kulturális Fórum kiállításból, installációból, koncertekből, tudományos szimpóziumból, filmhétből és más eseményekből álló, őszig tartó rendezvénysorozattal emlékezik meg Freudról. Az osztrák kormány nagy gondot fordít a Freud-évforduló méltó megünneplésére. Freudot a mai Ausztria nem csupán a pszichoanalízis atyjaként tartja számon, hanem nemzeti és kulturális szimbólumként is. A második világháború utáni osztrák nemzeti identitásnak egyik lényeges összetevőjévé vált Freud, aki azonban aligha tekintette magát „osztráknak", és még kevésbé lelkesedett Bécs városa iránt, ahonnan végül elűzték. Freud osztrák nemzeti szimbólummá való emelése tehát nem nélkülözi a restitúciós, jóvátételi szempontokat. Az ausztriai zsidósággal együtt a holokausztban elpusztult az a kultúra is, amelynek egyik legnagyobb képviselője és kifejezője éppen Freud volt. Az e pusztulás nyomán támadt hiány mind a mai napig érezteti hatását, sőt a pusztulás mértékét és dimenzióit csak napjainkban kezdik igazán feltárni és megérteni.

A Freud-évforduló jó alkalom az ünneplésre. Freud személyének és életművének sorsa azonban - egy másik nagy „osztrákéval", a 2006-ban 250 éves Mozartéval ellentétben - nemcsak az ünneplés, hanem a felejtés, a kizárás és a temetés is. Freudot szinte a pszichoanalízis megszületésétől kezdve ünnepelték, és egyszersmind „temették". A pszichoanalízis Freud életében és halála után is lelkes hívekre és ádáz ellenfelekre osztotta a szakmai közvéleményt és szélesebb nyilvánosságot. Mozart zenéjéről, Shakespeare drámáiról vagy Goethe verseiről „nem illik" rosszat állítani, hiszen e kultikus szerzők diszkreditálása súlyos tabukat sértene. Mozart nagysága aligha kérdőjelezhető meg, még akkor sem, ha utólag kiderülne róla, hogy tolvaj, gyilkos, pedofil vagy éppen titkosügynök lett volna. Ezzel szemben Freud személyének „leleplezése" és ennek alapján életművének diszkreditálása legitim vállalkozásnak tűnik. E tevékenység számos hívet és követőt tud maga mögé állítani, a legkülönfélébb háttérrel és indítékokkal. Más irányzatokat követő, komolynak mondott tudósok, történészek, pszichológusok és pszichiáterek mellett csalódott páciensek, hozzátartozók, hitehagyott freudisták, szenzációs leleplezésekre éhes publicisták támadták és támadják Freudot, nem is szólva a különféle nyílt és rejtett politikai, ideológiai vagy vallási motívumokról.

Ennek a támadásnak egyik legújabb jeleként egy több mint nyolcszáz oldalas kiadvány jelent meg 2005 szeptemberében Franciaországban A pszichoanalízis fekete könyve (Le livre noir de psychanalyse) címmel, Catherine Meyer szerkesztésében, Mikkel Borch-Jacobsen, Jean Cottraux, Didier Pleux és Jacques van Rillaer közreműködésével, a Les Arenes Kiadónál. „Jobban élni, gondolkodni, és jobban érezni magunkat Freud nélkül" (Vivre, penser et aller mieux sans Freud) - így szól a könyv alcíme, amely jól kifejezi a szerkesztők törekvését: megszabadulni attól az örökségtől, amelyet Freud életműve ránk hagyott. „Van élet Freud után - jelenti ki Catherine Meyer, a kötet szerkesztője a bevezetőben -, a terápiában dolgozni lehet egy nem freudi tudattalannal, érdeklődhet a kutató a gyermekkor, a szexualitás, a történelem és az érzelmek iránt anélkül, hogy ragaszkodna a freudi fogalmakhoz."

A Fekete könyv szerzőinek jelentős része olyan pszichológus, illetve pszichiáter, aki nem a pszichoanalízisnek, hanem más pszichoterápiás irányzatoknak, elsősorban az úgynevezett TCC-nek híve. Ez Franciaországban bevett rövidítése a kognitív és viselkedésterápiáknak (thérapies cognitives et comportemantales), amelyek más országokban, így Magyarországon is jól ismertek. Az irányzathoz tartozó pszichoterapeuták a páciensek viselkedésének módosítását, a világról és önmagukról alkotott felfogásuk átstrukturálását tartják fő céljuknak, s nem törekszenek a kliensek „mélylelkének" feltárására és értelmezésére. Hogy mikor melyik eljárás eredményesebb, és a különféle terápiás módszerek miként kombinálhatók egymással, az természetesen szakmai, és nem politikai kérdés. A Fekete könyv azonban a különféle terápiás irányzatok közötti vitát politikai síkra emeli, mégpedig többszörösen: egyrészt szakmai-politikai, másrészt ideológiai-politikai síkra.

Szakmai-politikai szinten a Fekete könyv mindenekelőtt éles támadás a „pszichoanalitikus lobbi" ellen, amelynek erős pozíciói vannak Franciaországban, vagyis - ahogy a kötetben olvashatjuk - Franciaország „pszichoanalitikus nagyhatalom", a pszichoanalitikusoknak a lakosság számához viszonyított arányszáma tekintetében állítólag csak Argentína előzi meg. Ez a „nagyhatalmi státus" a Fekete könyv szerint az „elmaradottságot" jelzi: miközben más országokban, így az Egyesült Államokban és a legtöbb nyugat-európai országban a pszichoanalízis marginalizálódott, Franciaországban zavartalanul él és virul, még mindig dominálja a pszichoterápiát, sőt a szellemi élet jelentős szegmenseit is. A könyv adatai szerint a Franciaországban működő 13 ezer pszichiáter hetven százaléka analitikus orientációjú, és igen nagy számban vannak nem orvosi diplomával rendelkező pszichoanalitikusok is.

Való igaz: Franciaországban a pszichoanalízis fejlődése sajátos utat járt be. A „nagyhatalmi státus" e tekintetben viszonylag későn, a második világháború után alakult ki (szemben például Magyarországgal, ahol Ferenczi Sándor már 1913-ban megalapította a pszichoanalitikus egyesületet). A francia egyesületet 1926-ban alapította Marie Bonaparte hercegnő, a híres „Princesse", Freud páciense, majd bizalmas barátja és kollégája, de a pszichoanalízis igazából csak a kelet- és közép-európai emigránsok (köztük számos magyar, köztük Török Mária, Ábrahám Miklós, Grünberger Béla) beáramlása, majd Jacques Lacan fellépése révén terjedt el Franciaországban. Lacan a szürrealista inspiráció nyomán a maga Freud-olvasatát Hegeltől, az egzisztencialista fenomenológiából és a strukturalizmusból származó gondolatokkal ötvözte, és létrehozta a „lacanizmusnak" nevezett irányzatot, amely a hatvanas-hetvenes évekre a francia pszichoanalízis legerősebb áramlatává, és egyben intellektuális divattá vált. Lacan nonkonformista pszichoanalízisének, a „francia Freudnak" nagy szerepe volt az 1968-as diákmozgalmak ideológiájában és azt követő vitákban is. A lacani mozgalom az alapító 1980-ban bekövetkezett halála után felbomlott, számos kisebb - egymással is szemben álló - csoportra hullott szét, de Lacan öröksége mindmáig megőrizte alapvető befolyását a francia pszichoanalízisben és tágabban a mentális egészségügy területén.

A TCC szerzői szerint éppen a zömében ma is lacani indíttatású pszichoterapeuták azok, akik útját állják az egészségügy elkerülhetetlen modernizálásának. A vita lényegében akörül forog, hogy milyen mértékben támogassa a társadalombiztosítás a pszichoanalitikus terápiákat, amelyek költségesek, hosszan tartóak, hatásuk pedig nem pontosan előre jelezhető, szemben a kognitív és viselkedésterápiákkal, amelyek rövidebbek, gazdaságosabbak, eredményei pedig - híveik szerint - jól mérhetők és ellenőrizhetők. A Fekete könyv alapja egy 2004-ben készült jelentés, amelyet a francia egészségügyi kutatóintézet (INSERM) tárt a kormány elé, és amely kétségbe vonta a pszichoanalitikus orientációjú terápiák hatékonyságát. Az INSERM-jelentés elfogadását a Fekete könyv szerint a kormánykörökben is befolyásos pszichoanalitikus lobbi akadályozta meg. A csatározás persze tovább folytatódik, nyilván nem függetlenül azoktól a problémáktól, amelyek nemcsak Franciaországban, hanem az Európai Unió valamennyi országában felvetődnek a szociális ellátó rendszerek és az egészségügy hatékonyságával, illetve finanszírozásával kapcsolatban.

A Fekete könyv azonban a szakmai és gyakorlati érvek racionális kifejtése helyett ideológiai és politikai nehéztüzérséggel támad a pszichoanalízis ellen. Már a könyv címe is ezt jelzi, hiszen félreérthetetlenül A kommunizmus fekete könyve (Le livre noir de communisme) című, ugyancsak terjedelmes kiadványra utal, amely 1999-ben jelent meg először (2000-ben magyarul) is. Ez a korábbi Fekete könyv a kommunista rendszerek történetét tekinti át az 1917-es orosz forradalomtól az 1989-es berlini falomlásig, elsősorban a rendszerek diktatórikus és terrorisztikus vonásait kiemelve. A „fekete" jelző a francia olvasók egy része számára tehát sötét bűnök, rémtettek sorát idézi fel, amelyeket valamilyen eszme és ideológia nevében követtek el; míg más részükben az ilyen fajta „befeketítő" antológiák eleve visszatetszést, elutasítást váltanak ki. A pszichoanalízis fekete könyvének egyik kritikusa, a francia pszichoanalízis történetét nagyszabású monográfiában (La bataille de cent ans) feldolgozó történész, Élisabeth Roudinesco a L'Express című lapban megjelent interjújában úgy fogalmazott, hogy a könyv szerzői „egy képzeletbeli gulágot" festenek le, egy hatalmas összeesküvés-elméletet, amely korokon és országhatárokon átívelve az emberiség megrontására törekszik. Ez a „gulág" a Fekete könyv egyes szerzőinél nem is annyira képzeletbeli. A könyvben és a könyvet népszerűsítő propagandakampányban is többször elhangzik például az a képtelen kijelentés, hogy az analitikusok volnának felelősek tízezer francia szenvedélybeteg haláláért, mivel állítólag ők akadályozták meg, hogy ezek a páciensek megfelelő droghelyettesítő kezelésekben részesüljenek.

Miért ez a sok gyűlölet? - teszi fel a kérdést Roudinesco említett interjújában és az azóta megjelent könyvében (Pourquoi tant de haine? Anatomie du Livre noir de la psychanalyse). „Azt mondhatjuk, hogy ez a tan valami nagyon lényeges dolgot érint - az emberi szubjektivitást, a tudattalant, mindazt, amit elfelejtettünk -, s már csak ezért is hallatlanul éles reakciókat vált ki. Mindenekelőtt a katolikus egyház és a puritánok nyilvánították obszcenitásnak, mivel a gyermekkori szexualitásról van szó benne. A különféle nacionalista diskurzusokban először a franciák mondták róla, hogy »germán tudomány«, mivel állítólag nem érvényes a latin karakterre. Azután a skandinávok állították róla, hogy »latin tudomány«, amelyet Bécsben, Freud dekadens városában találtak ki, és ennélfogva degenerált. Azután pedig a nácik kiáltották ki »zsidó tudománynak« vagy »zsidó-bolsevik tudománynak«. Még később, 1949 után, a sztálinisták nevezték »burzsoá tudománynak«, a hidegháború kontextusában pedig »amerikai ideológiának«, noha sok baloldali freudista volt ebben az időben. Végül 1956-ban, Hruscsov beszéde után a kommunista párt pszichiáterei megváltoztatták álláspontjukat. A katolikus egyház véleménye 1950-től kezdve szintén kedvezőre fordult. (...) Az 1960-as évektől kezdve a Freud elleni gyűlölet stafétabotját felvették azok a tudósok, akik a pszichoanalízist már nem azzal vádolták, hogy burzsoá vagy zsidó tudomány, hanem azzal, hogy áltudomány, vallási illúzió, amelynek Freud lenne a messiása."

A Fekete könyv ugyancsak tudományos alapon igyekszik legitimálni a pszichoanalízis elleni támadást. Ezt azonban a kötet szerkesztői nem a tudományos kritika eszközeivel, hanem manipulatív, megtévesztő módon teszik. A pszichoanalízis történetével foglalkozó komoly - és kritikus szellemű - tudósok, tudomány- és eszmetörténészek (például Frank J. Sulloway, Edward Shorter, Peter Swales, Patrick Mahony) korábban megjelent műveiből vagy a velük készült interjúkból vett, eredeti kontextusukból kiszakított részleteket ugyanis különféle színvonalú, de alaptalan, túlzó általánosításokkal és torz kijelentésekkel terhes, szenzációhajhász publicisztikai írásokkal keverik, amelyek Freudot vagy követőit személyükben is denunciálják - erkölcsi, szakmai vagy politikai szempontból. Az ilyenféle szövegekben felbukkanó állandó jelzők, hangulatkeltő kifejezések is jól mutatják szerzőik intencióit: „a hazudós Freud", „a képzelt orvos", „a zéró elmélet" stb.

Mint Roudinesco is hangsúlyozza interjújában, Freudot nemcsak lehet, hanem szükséges is kritizálni. A mai tudomány- és eszmetörténet-írás (többek között Michel Foucault, Paul Ricoeur, Carl Schorske, Adolf Grünbaum vagy a már említett Frank J. Sulloway nyomán) már régóta túllépett azon a naiv episztemológián és azokon a „heroizáló" narratívumokon, amelyek a pszichoanalízis megszületését és történetét egyetlen ember zseniális intuíciójával, minden akadályt és ellenállást merészen legyőző akaratával magyarázzák (mint ahogyan ezt tette Ernest Jones híres Freud-életrajzában). Ám abból, hogy Freud nem egyedül, pusztán saját önanalízise révén „találta fel" a pszichoanalízist, a Fekete könyv szerzői (és előfutáraik) arra jutnak, hogy nem volt önálló, eredeti gondolkodó, csupán egy becstelen „tudományos szélhámos", aki folyton plagizált, hazudott, letagadta korábbi nézeteit. Abból pedig, hogy a pszichoanalízis egy sajátos innovatív mozgalomként indult, amely az akadémikus tudomány sáncain kívül szerveződött, arra következtetnek, hogy az analitikusok elsősorban egy különös szekta tagjai, nem pedig az emberi lélek vagy személyiség korábban nem ismert fejlődési törvényszerűségeinek feltárásán dolgozó kutatók, illetve a személyiséget ért traumákat gyógyítani próbáló terapeuták voltak. Freud tudományfelfogása nyilvánvalóan nem felel meg a tudomány mai, dominánsan szcientista felfogásának, ennélfogva, vélik a Fekete könyv korifeusai, a pszichoanalízis a tenyérjósláshoz és az asztrológiához volna hasonlítható. Nem folytatom ezeknek az érveknek a felsorolását; az ilyen és hasonló típusú argumentumoknak bőséges tárházát találhatja meg a magyar olvasó is Richard Webster Miben tévedett Freud? című, igencsak tendenciózus könyvében.

A pszichoanalízis fekete könyve csupán folytatása annak a Freud-ellenes „boszorkányüldöző" hadjáratnak, amely Amerikában a hetvenes-nyolcvanas években volt divatban, de mára teljes mértékben elveszítette hitelét (ami nem jelenti azt, hogy ne jelennének meg Freudot és a pszichoanalízist élesen kritizáló pszichológiai, történeti vagy filozófiai munkák). A kötet újdonsága csupán az, hogy - torzító tükörként - francia közegben mutatja be a Freud és a pszichoanalízis körüli, vagy éppenséggel a Freudot csak ürügyül használó vitákat. A pszichoanalízisről szóló „fekete könyv" éppúgy megosztja a közvéleményt, mint a kommunizmusról szóló. A „fekete könyvek" elsősorban olyan emberekhez szólnak, akik a világot csak feketén-fehéren tudják látni. Ez az ideálja a „TCC-módszereknek" is, amelyek Roudinesco szerint „azt állítják, hogy el lehet érni a gyógyulást olyan dresszúramódszerekkel, amelyek az alanyt viselkedésére redukálják. De az emberiségnek mindig lesz olyan része, amely elkerüli ezt a normalizációt. Soha sem fog megvalósulni a tökéletes ember, aki nem dohányzik, nem használ drogot, aki szigorúan csak az előírt normák szerint szeretkezik, és maradéktalanul aláveti magát a társadalmi konvencióknak. Napjainkban olyan társadalomban élünk, amelyet megzavart a globalizáció, az erkölcsi normák átalakulása, a vallási és identitásbeli támpontok elvesztése. Ez olyan társadalom, amely egyre inkább puritánná válik, s amely semmit sem akar kockáztatni; amely üldözi a pedofilokat, de megengedi, sőt támogatja a pornográfiát. Mindez mögött egy filozófiai harc rejlik: olyan egyéneket akarunk-e, akik alávetik magukat a gazdasági hatékonyságnak és a test kérdésére redukált hedonizmusnak, vagy pedig felvilágosult és autonóm szubjektumokat, akik ugyanakkor talán kevésbé kontrollálhatók?"