l 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 200 21 22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
Hogyan készül a történelem című könyvében Marosán György nem kevesebbre vállalkozik, mint annak bizonyítására, hogy a nem is olyan távoli jövőben esély kínálkozik egy kommunisztikus közösségi modell kibontakozására. Ez azonban, állítja, nem felülről diktált, a közösségre ráerőszakolt, hanem alulról építkező, a kulturális evolúció termékeként formálódó kommunisztikus közösségi forma, a gazdag országok már nem napi kényszerek által mozgatott közösségeinek kiváltsága lesz. Mégpedig nem kizárólagos, sőt a belátható időben valószínűleg nem is többségi társadalmi forma - teszi hozzá. Körülbelül ebben foglalható össze az állítás, amelyet a szerző bizonyítani kíván. Az írásnak ezt a bizonyára sokakat meglepő következtetését persze lehet szeretni vagy nem szeretni. Ami a könyvet izgalmassá és vonzóvá teszi, az az út - történelemfelfogás, egymástól távol eső tudományok eltérő vonatkozású állításainak sajátos összekapcsolása, a szerző univerzális, a biológiai evolúciótól egészen a játékelméletig és pszichológiáig terjedő ismeretanyaga -, amelyen keresztül a végállomásig eljut.
Nem fölösleges hangsúlyozni, „az itt kirajzolódó kommunisztikus modell egészen más, mint az 1917-ben kezdett és másfél évtizeddel ezelőtt megbukott diktatórikus társadalmi kísérlet". Nem erőszakos hittérítés - ha kell, inkvizíció - által terjed. Ennélfogva nem is az ideológia által megfogalmazott harcos, mozgósító követelmények révén fanatizálható és szervezhető tömegek kirobbanó fellépésén alapul. Történelmi előzményeit sem a hatalmat megdöntő véres forradalmak között keresi, hanem valahol a kisközösségek kialakulása táján, az alternatív életforma-kísérletek környékén, az amerikai Amane kommuna és az izraeli kibucok történetében. Eltekintve a francia utópista szocialisták „lombikban kialakított" modelljeitől és néhány más szórványos kísérlettől, ez a két autonóm közösségi formáció bizonyult viszonylag hosszú időn keresztül leginkább fejlődőképesnek, és mutatott fel erős kommunisztikus értékeket (gazdasági, illetve vagyonközösség, a fogyasztási javak zömének szükségletek szerinti elosztása, közösségi élet, a külön nem javadalmazott vezetők rotálása stb.). A közösségekbe való be- és kilépés önkéntes volt. Ellentétben a felülről kiinduló nagy forradalmi mozgalmakkal ezek a közösségek evolutív módon jöttek létre.
Kifejlődésükhöz sajátos történelmi, kulturális, vallási feltételek katalizátorhatására volt szükség. Sohasem váltak kizárólagossá, és előbb-utóbb megszűntek, vagy legalábbis veszítettek jelentőségükből (és persze népszerűségükből is). A magyarázat logikus: a befelé forduló, jórészt önellátásra berendezkedő közösségek az őket körülvevő rohamosan fejlődő piacgazdaság körülményei, a fogyasztói társadalom szinte korlátlan lehetőségei között mai kifejezéssel nem bizonyulnak versenyképesnek. Ezzel gyengülnek az ilyen típusú közösségekben való részvételre késztető motivációk is. Ahogy gyengülnek azoknak a sajátos körülményeknek a hatásai, amelyek e közösségek létrejöttét ösztönözték, fejlődésük megáll, majd csendben elhalnak. Körülbelül ennyi az alulról építkező közösségek történetéből levonható, nem túl biztató tanulság. „Ebben az értelemben tehát nem igazolódtak azok a remények, hogy valamikor a maguk képére formálják az egész társadalmat" - kommentálja a kibucok történetét a könyv írója. E tapasztalatok birtokában „inkább az a különös: miért próbálkoznak az emberek újra és újra kommunák létrehozásával, ha a legtöbbjük néhány éven belül felbomlik" - teszi hozzá.
Szó se róla, az alulról építkező kommunisztikus modell - ellentétben a hatalom megkaparintásából kiinduló forradalmi kísérlettel - vonzónak látszik. (Persze annak idején nem kevesek számára vonzó volt a másik, forradalmi kommunizmus-modell is.) Főleg azért, mert afféle szolid kommunizmus: nem ismeri sem a kényszert, sem a kizárólagosságot, nem állítja durván szembe a közösség (többségi) érdekét az egyén választási szabadságával, a kísérlet bukása nem okoz társadalmi tragédiákat. (Létezik - állítja - békés forradalom is, Tocqueville híres könyvére hivatkozva, amikor ugyanaz a minőségi változás szinte észrevétlenül az evolúció szabályai szerint megy végbe: „a régi és az új hosszabb időn át látszólag békésen - ha nem is konfliktusok nélkül - együtt él és intenzíven hat egymásra. A változás folyamatosan teszi próbára az egyén alkalmazkodóképességét, rendre válaszút elé állítva a társadalom tagjait: az újat követik-e, vagy a régit folytatják.") Bár a kommunisztikus közösségek eddig nem bizonyultak tartósan életképesnek - a könyvben előszeretettel használt kifejezéssel evolúciósan életképes stratégiának -, az ilyen evolúciós forradalmak jó néhány esetben sikeresnek bizonyultak, legalábbis az élet egy-egy fontos részterületén.
A legizgalmasabb kérdés (és egyben ez teszi nagyon élvezetessé a könyvet az olyan olvasók szemében is, akik esetleg egyáltalán nem vonzódnak a kommunisztikus közösségekhez, de legalábbis nem hisznek a jövőjükben) az evolúció szerepe a történelmi eseménysorokban vagy inkább a történelem logikájában. A könyvben megmutatkozó asszociációs fantázia, a biológiai és kulturális evolúció lehetséges párhuzamainak bemutatása frappáns példák tömegén keresztül és a több lehetséges döntéssel és válaszreakciókkal operáló játékelmélet bekapcsolása a tudatosan cselekvő emberekből álló közösségek evolúciójának illusztrálásaként egyszerre meggyőző és nagyon szórakoztató olvasmány.
Különösen meglepőnek tartom a szerző hallgatókkal végzett kísérletét, amely négyféle lehetséges játékstratégia (a szerző elnevezésével elnéző, kölcsönkenyér visszajár, bizalmatlan és önző versengő) alapján 30 alkalommal megismételt játékban arra az eredményre vezetett, hogy a kezdetben választott stratégiákhoz képest az ismétlések során fokozatosan visszaszorult a két szélsőség. Tehát sem a mértéktelen önzés, sem az önérdek figyelmen kívül hagyása nem bizonyult igazán eredményesnek. Ez inkább népmesei, mint meglepő következtetés, az azonban már érdekes, hogy a résztvevők, akik kezdetben saját attitűdjüknek megfelelően választanak stratégiát, a továbbiakban az ismétlődő választási szituációkban kénytelenek tanulni.
Amennyire elbizonytalanító a könyv végkövetkeztetése szempontjából az alulról építkező kommunisztikus modellek eddigi (ráadásul logikusnak mutatkozó) kudarca, annyira meggyőző a könyv központi fogalma, a kulturális evolúció. Ez a könyv elején szereplő, Hayektől származó idézet szerint pontosan ugyanazt a funkciót tölti be, mint a gyakran emlegetett biológiai evolúció, amely „az előre nem látható eseményekhez való folyamatos adaptáció". Legfontosabb jellemzői a csoportszelekció, mutációk létrehozásának képessége, esetlegességük és ebből fakadó előrejelezhetetlenségük semmiben sem különböznek a biológiai evolúciótól. (Egyetlen különbség van, az viszont nagyon lényeges. A kulturális evolúció tanuláson alapul, ezért sokkal gyorsabb a biológiainál, amiből adódóan gyakoribb törésekkel, ugrópontokkal és kitérőkkel társul.)
A biológiai és társadalmi evolúció lényegi azonosságát illusztrálja számtalan érdekes, olykor egyenesen meghökkentő párhuzam az evolúció szemlátomást végtelenül gazdag történetéből. Ezek a példák az evolúció természetéről, az általa az alkalmazkodás során kreált változatosságról, a szinte észrevétlen átalakulási folyamatok jellegzetességéről, a hosszú, látszólag stagnáló periódusokat felváltó hirtelen, robbanásszerű változásokról szólnak. Ezek a példák arról is szólnak, hogy az evolúció számtalan sikertelen kísérlet után hozza végül is létre a stabilan életképesnek bizonyuló adaptív variánsait. A menetközi kudarcokat nem lehet megspórolni sem a biológiai evolúcióban, sem a társadalmi fejlődésben.
A kulturális evolúció - a konformitást és az adaptivitást egyaránt elősegítő konstrukcióival - adja a kulcsot a történelem logikájának megértéséhez, amely - ebben az olvasatban - (nem nagy számú) választható lehetőségekből, a körülmények olykor csak késve, vagy tévesen felismert változásához való alkalmazkodásból áll, és bizony nemritkán zsákutcába torkollik, és amely során a „megáll az idő" jellegű periódusokat váratlan paradigmaváltással járó fordulatok követik.
Visszatérve a kiindulóponthoz, marad a kérdés: milyen jelenbeli erős tendenciákban látja a szerző a folytatás előjeleit? A legjellemzőbb trendet sokak (pl. a nálunk is jól ismert Scitovsky Tibor nyomán) a csökkenő „határboldogságban" látják, abban, hogy nemcsak egy-egy termék esetében, de a fogyasztási javak teljes palettáján a többlet révén elsajátítható elégedettségnövekmény egyre kisebb lesz. Ez alól a nagyon kemény szabály alól egyetlen kivétel mutatkozik, az önmegvalósító cselekedetek ismétlődése nem vezet csökkenő elégedettségre, írja. Ez (lenne) a kiindulópont a jövő felé: „egyre jobban előtérbe kerül az önmegvalósítás, és - egy ma még szűk, de egyre gyarapodó rétegnél - fokozatosan háttérbe szorul az anyagi és presztízsfogyasztás. Változik majd az életstratégia, legalábbis a fejlett országok tehetősebb polgárai körében az önmegvalósítás élménye mellett előtérbe kerül az életminőség, a stressz elkerülése, relativizálódik a növekedés hajszolása. Az új típusú motívumok lassú terjedését követő váltást a súlyosbodó és ma már tudatosuló veszélyek (ökológiai egyensúly felborulása, a szegény és gazdag országok, illetve különböző kultúrák szervezett terrorizmustól sem idegenkedő egyre kíméletlenebb ütközése) kényszerítik ki előbb-utóbb. „Ez a változás nem fogja elsöpörni a piaci alapú munkamegosztást, de egy merőben más konstrukció ugrásszerű elterjedésével, mondhatni paradigmaváltással jár" - írja Marosán György könyve végén.
Jómagam nem vagyok meggyőzve arról, hogy így lesz. A fogyasztás hajszolása biztosan lassulni fog, a kényszer a meg nem újuló erőforrások kimerülése (egyelőre inkább drágulása) és az ökológiai egyensúlyzavarok sokasodása miatt biztosan bekövetkezik. (Bár a Ricardótól egészen a Római Klubig fel-fel bukkanó csökkenőhozadék-modellek eddig nem igazán jöttek be, főleg az előrejelezhetetlenül felgyorsuló technikai fejlődés jóvoltából.) A fogyasztás korlátaitól azonban még a legmódosabb országok is messze vannak. Persze nem többet eszünk, de sokkal többet költünk informatikára, ami jellemzően nem közösségi, hanem egyénileg végezhető tevékenységek terjedését segíti, ha tetszik, véd a magányosodás romboló hatásai ellen. Nyilván nő a turizmusra fordított idő is.
Az önmegvalósítás lehetőségei a tehetős országokban valóban tágulnak, miközben az önmegvalósító életstratégiák sejtésem szerint sokkal lassabban terjednek. A szabad idő növekedése egészen más, ráadásul történelmi hagyományokkal rendelkező életstratégia-lehetőségeket kínál (lásd például szabad idejüket döntően szórakozásra fordító aranyifjak számának látványos szaporodása). De azt még nehezebben tudom elképzelni, hogy az önmegvalósító tevékenységek jellemzően közösségszervező erővé válnak. Lehetséges, hogy az én fantáziám túl kicsi, de az is, hogy a könyv írójáé túl nagy. Így készséggel elfogadom a könyvben idézett mondást: „ha megéljük, meglátjuk".
Kételyeim azonban nem változtatnak azon, hogy a könyv izgalmas, élvezetes olvasmány, amely észrevétlenül hat az olvasó gondolkodásmódjára, történelemfelfogására. Mint olvasó magam is egy kulturális evolúciós tréning akaratlan részvevője lettem.
Antal 2M. lev. 04. 17.
Antal László
Mit kínál a történelem?