A Mozgó Világ internetes változata

Az őrségváltás első fejezeteit Kádár a XI. pártkongresszus előkészítésével kapcsolta össze. A személyi kérdésekről - rutinszerűen és vázlatosan - 1974. január 29-én tárgyalt először a PB. A kongresszussal kapcsolatos káderkérdések megvizsgálására és a javaslatok kidolgozására háromtagú bizottság (Benke Valéria, Kádár János és Nemes Dezső) kiküldését fogadták el. Nem kétséges, hogy Benke és Nemes e „bizottságban" is a statiszta szerepét játszotta. Az írásos előterjesztésben - az első körben - a következő személyi javaslatok szerepeltek az alábbi rövid indokolással:

„1) A kormány általános és kulturális munkájának megerősítése, a terület párt- és állami irányításának jobb megosztása és megszervezése céljából Aczél György elvtársat a KB mentse fel a titkári megbízatása alól, és javasolja miniszterelnök-helyettesnek... Ajtai Miklós elvtársat felmenteni miniszterelnök-helyettesi megbízatása alól...

2) A hosszú időn át alapvetően pozitív munkájában az utóbbi időben mutatkozó és erősödő negatív vonások miatt javasoljuk Fehér Lajos elvtársat felmenteni PB-tagsága és miniszterelnök-helyettesi megbízatása alól, és nyugdíjazni...

3) Fock Jenő elvtársat egészségi okok miatt felmenteni a miniszterelnöki megbízás alól, nyugdíjazni és mint PB-tagot, az ottani munka megjavítása céljából, megbízni a KB Gazdaságpolitikai Bizottságának vezetésével...

4) Komócsin Zoltán elvtársat egészségi okokból felmenteni a KB titkári megbízatása alól és kinevezni a Népszabadság főszerkesztőjének...

5) Az alapvetően pozitív munkában mutatkozó bizonyos gyakorlati hiányosságok miatt Nyers Rezső elvtársat felmenteni KB titkári megbízatása alól, és megválasztani a SZÖVOSZ elnökének vagy kinevezni a Nemzeti Bank elnökének. PB-tagként maradjon továbbra is tagja a KB Gazdaságpolitikai Bizottságának." [Kiemelés: H. T.]

 

A PB március 5-én folytatta a konzultációt. Kádár szándékait a kádercserék fokozatos végrehajtását illetően megerősítették, akárcsak azt a javaslatát, hogy az indokolásban a gyakorlati munka igényeire való hivatkozás legyen a meghatározó. Komócsin Zoltán felmentése és megbízása kizárólag egészségi állapotával függött össze. Az utódlások vonatkozásában maradtak nyitott kérdések, de az egyértelművé vált, hogy Nyers Rezső szerepkörét Németh Károly, Fehér Lajosét részben Korom Mihály, Aczél Györgyét pedig Óvári Miklós veszi át.

A március 19-20-ra összehívott KB-ülésre tehát az várt, hogy az előzetesen elhatározott káderátcsoportosítást jóváhagyja. A titoktartás ez alkalommal is szigorú volt, a személyi változtatásokkal kapcsolatos írásos előterjesztéseket a KB tagjai között csak közvetlenül a napirendi pont megtárgyalása előtt osztották szét. „Ennél a döntésnél bizonyos velejáróval számolnunk kell, mint minden esetben, amikor a vezető posztokon személyi változás történik. Ez elkerülhetetlen. Bizonyos mendemondákkal, félig-meddig jóhiszemű félreértésekkel és félremagyarázásokkal találkozhatunk. Nem akarok személyeskedni, de kénytelen vagyok. Mindenki tudja, hogy Fehér elvtárs a mezőgazdaságért él, hal. Most ha az ő helyzetében valami változás van, akkor most mi van, beütött az ítéletnap, vége a mezőgazdaságnak, vagy mi? Vagy Nyers elvtárs, akinek nevét összekötötték a gazdaságirányítási reformmal, akkor most vége a reformnak? Azt hiszem, illusztráltam, hogy mire gondolok... jóhiszemű félreértésekkel, meg azt hiszem, félremagyarázásokkal még itthon is kell számolni. Ezért ... ebből a feltételezésből kiindulva szükségesnek tartja a Politikai Bizottság és magam is most e percben, hogy a Központi Bizottságon belül is hangsúlyozzuk, hogy a párt általános politikai vonala, gazdaságpolitikai vonala, kultúrpolitikai vonala, a párt munkastílusa, az irányítási rendszer nem változik... Ezt itt is hangsúlyoznunk kell és nyilvánosan is hangsúlyoznunk kell... a kommünikében..."

Mielőtt a konkrét személyi javaslatokat ismertette volna, Kádár még egy általános, az intézkedések elfogadását megkönnyítőnek vélt megjegyzést bocsátott előre: „A beterjesztett javaslatokról még más értelemben is jelentést kell tennem. Ezt értem globálisan, az összes felmerült névre és külön-külön, kivétel nélkül minden egyes elvtársra: politikai értelemben itt senki kifogás alá nem esett, szubjektív szándékát, a kommunista tisztességét senkinek kétségbe nem vonták, és nem is engedhetjük a jövőben sem. Ez teszi lehetővé, hogy ilyen különösebb vájkálás nélkül tárgyaljunk. Itt nincs politikai ok. Ha volna, elvtársak, akkor a megszokott módon és nyíltsággal felvetnénk." [Kiemelés: H. T.] Nézetbeli különbségek természetesen vannak, de ezek forrása legtöbbször - ismétli meg - a „szakmai elfogultság, az a fajta megszállottság, amely az embereknek egyidejűleg erénye is és hibája is. Ha az erények működnek, működjenek, ha a hibák működnek (!), akkor néha intézkedni kell."

A Szovjetunióban végbemenő resztalinizációt kétségtelenül nem ez a hangütés jellemezte. De Kádár beszéde is többrétegű, az érdesebb felületeket rizspor fedi. Jól tükrözi e többrétegűséget Fehér Lajos jellemzése, illetve pozicionálása. Kádár előadói beszéde a mezőgazdaság fejlődését illetően is tartalmaz pozitív megállapításokat. Azt is megemlíti, hogy Fehér Lajos „gigászi, két merőben különböző területet felügyelt", de már munkaköre felvázolása is tartalmazott megtévesztő mozzanatokat. Egyrészt a miniszterelnök-helyettesi funkció a valóságban inkább reprezentatív volt: alkotmányos jogokkal csak a miniszterelnök, illetve a miniszterek rendelkeztek, a minisztériumok politikai felügyeletét a KB illetékes osztályai látták el. Másrészt Fehér Lajos az utóbbi években a mezőgazdasági kérdésekkel továbbra is foglalkozhatott ugyan, de a fontosabb döntések előkészítésébe kevésbé vonták be, s Kádár arra sem talált időt, hogy e kérdésekről vele konzultáljon.

A Kádár magatartásában meglévő kettősséget hűen tükrözik Nyers Rezső korabeli feljegyzései. Február 26-án, a PB zárt ülését követően - ekkor a javaslatok között még szerepel Fock Jenő azonnali leváltása is - a következőket rögzíti írásban:

„A Kádár-javaslatra kiküldött furcsa összetételű káderbizottság megtette javaslatát. A javaslatok egészükben szintén furcsák, bár egyedenkint mindegyik elképzelhető. Így együtt határozott politikai színezete van, mégpedig olyan, ami nem az eddigi politika folytatására vall. Öt PB-tag kerül felmentésre munkaköréből (egy a PB-tagságból is), ebből egy esetben valóságos és komoly egészségi okok játszanak közre, négy esetben azonban (a ködös fogalmazású »átcsoportosítás« meghatározás mögött) nyilvánvaló a »politikai lóláb«.

Okok, melyek közrejátszhattak:

- Az első titkár és a PB többsége nem meri vállalni a gazdasági reformot, legfeljebb egy ideig még szavakban. Mindhárom PB-tagot, aki gazdaságpolitikával foglalkozott, felmentésre javasolják tisztségéből. A kulturális titkárt is, aki utat engedett egy időben a nagyobb szabadságú »kulturális« életnek, bár később kétségbeesetten próbálta visszacsinálni a dolgokat, és »átállni«. Talán nemsokára mondhatjuk: »Volt egyszer egy reform«.

- A vezető párttestületben mindenki, aki most munkaköréből felmentésre kerül, olyan ember - Komócsin kivételével -, aki a szovjet barátság elvét vallja, de úgy, hogy a magyar párt és a Magyar Népköztársaság sajátos érdekeit képviselni próbálja, és nem egyszerűen alárendelni a szovjet törekvéseknek. A megmaradt PB-tagok döntő többsége most már azokból kerül ki, akik gondolkodás nélkül alárendelik magukat a mindenkori (és néha csak pillanatnyi) szovjet »példának«, »törekvésnek«, néha »követésnek«. Mérhetetlen veszély származik ebből a szovjet-magyar barátság jövőjére, mert ilyen alapokon csak ingatag lehet, és a nacionalizmusnak adhat táplálékot.

- A távozó négy PB-tag (Komócsintól eltérően) 1968-ban kételkedett a csehszlovákiai szovjet beavatkozás indokoltságában és jogosságában. Ezt nem felejtették el a hazai »ultrák« és valószínűleg Moszkvában sem, ahol tudomást kellett erről szerezni a vezető apparátusnak. Sohasem kérdezték senkinek a véleményét, de egyfelől a szovjet hírszerzés révén, másfelől az önkéntes magyar informátoroktól mindent tudtak. Mindent, de mindent hamis beállításban. És persze: elképzelhetetlennek tartják, hogy a szovjet barátság platformján is lehet mélységesen helyteleníteni olyan lépést, mint a (cseh)szlovákiai beavatkozás.

A módszer? Puccsszerű: fél órával az ülés előtt ismerik meg a vezető politikai bizottság tagjai, hogy fel kell menteni a miniszterelnököt, a gazdaságpolitikai titkárt, a mezőgazdaságért és a honvédelemért felelős miniszterelnök-helyettest, a kulturális titkárt, a külügyi titkárt. Éppen hogy elolvastuk, és már menni kellett. Egyénileg a magára vonatkozó javaslatot mindenki elfogadta, és nem vitatta, ez természetes az adott személyek esetében, bár egyáltalán nem megszokott dolog más hasonló esetekben." [Kiemelés: H. T.]

Nyers Rezső következő feljegyzése előtt idézünk Kádár KB-ülésen elhangzott beszámolójából néhány annak tartalmával összefüggő mondatot. „Azt is jelentenem kell, hogy - ahogy az ilyenkor elkerülhetetlen - a személyekre vonatkozó javaslatról minden elvtárssal természetesen külön-külön is beszéltünk. Valamennyi elvtárs, persze nem egyformán, ez az egyénektől is függ, meg a dolog természetétől is, de kivétel nélkül mindenki pártszerűen fogadta... Végül is minden egyes elvtárs, akinek a neve ebben a javaslatban szerepel, egyetértett azzal, hogy a személyére vonatkozó elképzelést ebben a formában, ahogy itt van, beterjesszük a Központi Bizottság elé. Ezt is jelentenem kell."

Nyers Rezső jegyzete:

„Február 27. Rövid beszélgetés Kádárral jövőbeni munkámról. Figyelmességet tanúsít, lehet mondani, szívélyes modorban tárgyal. Érzékelteti, hogy komoly nehézségei vannak, de nem tudni, hogy ténylegesen mi a helyzet, és hogy ő helyesen érzékeli-e a helyzetet. Felhívom figyelmét arra, hogy az általa tervezett lépés politikai jellegű (hiába állítja az ellenkezőjét), és hogy egyoldalúan a reformereket sújtja. Arra is figyelmeztettem, hogy fiatalabb és a mainál tehetségesebb embereket kell maga mellé vennie, különben kátyúba jut a politikai irányvonal szekere. Elfogadja mindkét gondolatot, vagy talán inkább nem utasítja el. Az első felvetésemmel kapcsolatban utal arra, hogy további intézkedéseket tervez, amivel a reformerek és a konzervatívok közötti egyensúly helyreáll majd. Végül azt ajánlja, olyan munkakört vállaljak, ahol a népgazdasági ügyekről rendszeres és átfogó információval rendelkezhetem. Evvel mintegy megcsillogtatja a jövőbeni »visszatérés« esetleges lehetőségét. Egyáltalán, láthatóan meg akar nyugtatni; a politikai irány nem változik, a reformot úgymond »megvédik«, a törvényesség betartását biztosítják. Nem véletlen, hogy e kérdésekben nyugtatgat, mert ezek a mai politikai kérdőjelek a reformpolitika és a konzervatív politika tényleges ütközőpontjai. Mindhárom veszélyben van, és egyik sem érvényesül már teljesen vagy a kellő mértékben. Az utóbbi két évben lyukak keletkeztek rajtuk.

Február 28. A miniszterelnök bizalmas beszélgetés során említi, hogy telefonját minden bizonnyal lehallgatják, mind a hivatalában, mind a lakásán, a tények erre vonatkozóan szinte bizonyító erejűek. Megemlítem, én is tudom, hogy bizonyos ideje megfigyelés alatt tart a Belügyminisztérium, és lehallgatással is operálnak. Szégyenletes állapot. Ugyanakkor a nép pénzének a nyilvánvaló pocsékolása, hogy a vezetés egymás elleni belső küzdelmét így folytatják, hiszen igazában nincs mit lehallgatni, nincs reformfrakció, sajnos van konzervatív frakció.

Március 1. Kádár szétküldötte a PB-tagoknak a módosított javaslatot. Két módosítás: a miniszterelnöki változást a kongresszus utánra javasolja, Fehér PB-tagságát szintén meghagyja a kongresszusig. Evvel kifelé enyhít azon a jellegen, hogy a reformereket mind kidobja a politikájának a hajójából, de furcsa lesz olyan miniszterelnökkel dolgozni még egy évig, akivel szemben már bizalmatlanságot nyilvánítottak." [Kiemelés: H. T.]

A Központi Bizottság ülésén kialakult légkört jól jellemzi, hogy a párt vezető magját alapjaiban érintő előterjesztést követően egyetlen hozzászólás hangzott el. Csáki István volt Szolnok megyei titkár - felkérésre vagy önszántából - azt tartotta szükségesnek elmondani, hogy nyugállományban is szép az élet, semmi utóhatás, semmi probléma nincs, minden munka rendelkezésre áll, „amíg tudjuk csinálni, nem engedünk, részese leszünk minden munkának". Mintha Milo¼ Forman Tűz van, babám! című filmjének egyik szereplője tévedt volna be az ülésterembe.

A következő személycserékre - az ütemtervvel összhangban - a XI. kongresszust követően került sor. A kongresszusi előkészületek során néhány elvi kérdés tisztázása elodázhatatlanná vált. Az új pártprogram szolgált e viták keretéül, tárgyául pedig mindenekelőtt az „egész nép állama" versus proletárdiktatúra, az üzemi demokrácia vagy szocialista demokrácia, a „következetes", illetve „nem következetes" szocialista tulajdon fogalompárja. Ezeket buzgó kváziideológusok szállították, mintegy szimbolikus hátteret biztosítva a további gyakorlati lépésekhez. Kádár maga e vitákat eléggé ironikusan kezelte, időnként szarkasztikus megjegyzéseket téve azokra, akik „szavacskákon" sokszor feleslegesen vitatkoznak. Mindazonáltal pontosan tudta: a szovjet követelések ideológiai elvárásokat is tartalmaznak.

A gazdasági helyzet közben drámaian romlott. Ennek előidéző okai között szerepelt a cserearány további romlása, amely megszorító intézkedések bevezetését, a növekedés és életszint emelésének visszafogását tette szükségessé. A magyar pártvezetés mégis tovább erőltette a növekedést, s ebben Kádár Jánosnak meghatározó szerepe volt. Erről tanúskodnak az 1975. évi népgazdasági terv irányelvei, illetve az ötéves terv előkészítő vitái és a kongresszuson elmondott beszéde, melyben, jóllehet tartósnak minősítette a nyersanyagok és energiahordozók árának emelkedését, a cserearányok romlását, mégis amellett foglalt állást, hogy az elsődleges feladat nem az egyensúlyi helyzet stabilizálása, hanem a nemzeti jövedelemnek az adott lehetőségek közötti maximális növelése, ami csak újabb nyugati hitelek felvétele útján volt lehetséges. „A külső nehézségek ellenére elérhető - mondta referátumában -, hogy népgazdaságunk a következő években is az előző éveket megközelítő ütemben fejlődjék, és az életszínvonal tovább emelkedjék."

A kongresszus megválasztotta a 125 tagú Központi Bizottságot, majd 1975. március 22-én a 13 tagú Politikai Bizottságot. Új tag lett Lázár György, Maróthy László, Óvári Miklós és Sarlós István. A héttagú Titkárságnak Biszku Béla, Gyenes András, Győri Imre, Kádár János, Németh Károly, Óvári Miklós és Pullai Árpád lett a tagja. A balosok térnyerése egyértelmű volt. Jóllehet Fehér Lajos, Kállai Gyula és Nyers Rezső Központi Bizottsági tagsága megőrződött, a PB tagjai közül kimaradtak.

A kádercsere harmadik felvonása még hátra volt. Fock Jenő azonban - aki a kádári politika elkötelezett híveként az elidegenedett vezetői közegben is megőrizte integritását - elébe vágott az eseményeknek. Két hónappal a tervezett változtatások előtt levelet írt a Központi Bizottsághoz, amelyben kérte a hozzájárulást miniszterelnöki funkciójából való felmentéséhez, illetve korengedményes nyugdíjazását.

Kádár a KB 1975. május 15-i ülésén előadói beszédében, más személyi kérdésekkel is foglalkozva, ismertette a levelet, megemlítve, hogy azt március 27-i keltezéssel adta át neki Fock Jenő, kérve, hogy a PB tárgyalja meg. Egyidejűleg egy személyes hangvételű levelében őt külön megszólította. Kádár számára csak az volt a kérdés: hogyan indokolja Fock Jenő kérésének elfogadását. Végül több évtizedes munkásságát emelkedett szavakkal, barátot megillető közvetlenséggel méltatta. A felmentés valódi indítékát nem említette, egészségi állapotára hivatkozott. Kérte, hogy a határozat szövegében is csak erre történjen utalás. Egyidejűleg említette, hogy a Központi Bizottság Lázár Györgyöt javasolja a Minisztertanács elnökének.

A Központi Bizottság ülésén Fock Jenő azonban, egyedül ebben az álságos és manipulált folyamatban, nem vállalta a néma tanú szerepét. Egészségi állapotáról ő is említést tett, hozzátéve: nem ez a döntő ok. Természetesen nem lemondását kívánta visszavonni, s azt sem tagadta, hogy megfáradt; levelében e formulát maga is használta. „Fiatalabb gárda, lehetőleg fiatalabb miniszterelnök kell." De a testületnek tudnia kell: az ügy ennél bonyolultabb. Visszatért a XI. kongresszuson elmondott korreferátumára, ahol maga használt súlyos szavakat a kormányzat felelősségéről. „Ma is ugyanúgy mondanám el; nehezen lehetne róla lebeszélni, hogy ne azt mondjam, amit mondtam, és ne úgy mondjam, ahogy mondtam. Más talán kulturáltabban mondaná el azt a néhány mondatot, amit én a kormány munkájáról, a magam munkájáról beszéltem. Én így mondom el, mert én ez vagyok. És az utódomnak azt mondom, ő ne így mondja! De azt javasolnám, mint PB-tag Lázár elvtársnak, hogy azon, amit mondtam, komolyan gondolkodjon el, mert a mi népgazdaságunknak ez a fő betegsége, hogy az egységes szemlélet, amiről mindig beszélünk, a gazdasági kérdések területén, nincs meg..."

Úgy tűnt, az 1972 februárjában megkezdett történetnek végére értünk: az őrségváltás lezajlott. Kádár azonban, amit addig gondosan titkolt, azt a kongreszszust követően végrehajtotta. A KB 1976. október 26-án Pullai Árpádot - érdemei elismerésével - felmentette KB-titkári megbízása alól, és hozzájárult, hogy közlekedési és postaügyi miniszterré nevezzék ki. Az 1978. április 19-20-i KB-ülésen Biszku Béla kapta meg az elbocsátó szép üzenetet. Érdemei elismerése mellett felmentették KB-titkári funkciójából, és tudomásul vették nyugdíjazását. De hogy az inga ne lengjen ki „jobbra", az első titkár állandó helyettese Németh Károly lett, az ő utódja a KB adminisztratív titkári posztján Korom Mihály.

S a szovjetek? Jóllehet Brezsnyev sokat betegeskedett, kapcsolata Kádárral folyamatos volt. Itt csak az 1974. augusztus 2-5-i krími látogatásról készült emlékeztetőt idézzük. A találkozásra az MSZMP XI. kongresszusát megelőzően került sor. Kádár sorra vette azokat az intézkedéseket, amelyek két évvel korábbi beszélgetésükön felmerültek. Ebben az összefüggésben említette a kongreszszuson elfogadandó programnyilatkozatot, amely elvileg tisztázza: „nem kooperációt építünk, hanem szocializmust".

Brezsnyev szokatlanul élesen reagált. Szavai - ez még a rövid vázlatból is kitűnik - a közelmúltban kézhez kapott ügynöki jelentéseken alapultak; a diplomaták nyelve csiszoltabb, értesüléseik „frissebbek". A magyar helyzettel kapcsolatos legfontosabb tézisei a következők:

„- Magyarország fejlődésében paradox helyzet alakult ki azáltal, hogy a szocializmus építésében bekövetkezett előrehaladással párhuzamosan még mindig nem csekély a magánszektor szerepe, illetve annak hatása. A magánszektor hordozói nagyon életképesek, tevékenységüket és hatásukat nehéz ellenőrizni. Ilyen hírek hallatán felmerül a kérdés, hogy mit akarunk építeni.

- Rossz, hogy az ország vezetésében, az államapparátusban vannak támogatói és hordozói a magán- és szövetkezeti szektor szerepe rossz értelmezésének... A programnyilatkozatot teljes egységben, lelkes taps mellett kell elfogadtatni.

- A személyi változásokról értesültem, az intézkedés helyességével kapcsolatban nem voltak kétségeim... Az érintett elvtársak azonban nem mondtak le elveikről, amelyekről szabadon nyilatkozhatnak. Ez aggaszt engem. Ezt tekintem a legfontosabb kérdésnek."

Jóllehet Kádárral személy szerint udvarias, a monológ zárása figyelemre méltó: „Örülünk a magyar nép sikereinek, tudjuk, hogy Kádár János elvtársat tisztelet és megbecsülés övezi az országban. Ez nem hízelgés, hanem tény kérdése. Nem tudom, sikerü lt-e a kérdésekre válaszolni. Azért beszéltem így, mert a közöttünk lévő jó viszony ezt lehetővé teszi."

Hogy Kádár a „keresetlen" szavak hallatán mit gondolt, az ő titka maradt. Brezsnyev teljesen mumifikálódva még nyolc évig posztján maradt, s ezzel akkor is számolnia kellett, ha a főtitkár cselekvőképessége egyre jobban beszűkült. S különben is: kollektív véleményt tolmácsolt.

 

Adalék a rendszer folklórjához

 

„Az Öreg"

 

Kádár Jánost már idősebb kora előtt is nevezték Öregnek. A megjelölés nem is a korára vonatkozott: munkatársai - egymás között - korábban is használták. Családias-patriarchális felhangja a szónak ezúttal nem egyszerű megszokást fejezett ki: a kapcsolat jellemzőire, lényegére is utal.

Munkatársainak szűk köre mindig vonzódott hozzá. Főnökként, nagy-budapesti titkárként 1947-48-ban nagy volt a megbecsültsége, de Öregnek senki nem nevezte. Ellenkezőleg, Kovács Györgyné visszaemlékezése szerint nemcsak a „siheder lányok", de fiatalasszonyok is szerelmesek voltak belé.

1956-57-ben lassan rendeződtek a viszonyok, ideje sem nagyon jutott az emberekkel való foglalkozásra. Fehér Margit, aki e viharos hónapokban a testületi ülések jegyzőkönyveit vezette, majd tizenkét évig dolgozott mellette a Központi Bizottság Irodáján, azt mondja: fokozatosan oldódott körülötte a levegő, s vált maga is közlékenyebbé, de magához közel kevés embert engedett. Ebből a szempontból jellemző Fehér Margit válasza arra a kérdésére, hogy gyerekeiről, férjéről, családi dolgairól érdeklődött-e. „Megmondom őszintén, soha nem érdeklődött ilyen iránt. Az biztos, hogy lehívni sose hívott. Mindig feljött személyesen megnézni, hogy áll az ülés előkészítése. Vagy hát tudta, hogy férjnél vagyok, mert volt egyszer egy határozat, amit ki kellett küldeni - Szántó Zoltán személyét érintő irat volt -, és nem akarta ő aláírni... És akkor följött, hogy hát azt kérném, hogy maga írja alá. De azt a kimondhatatlan nevét. Tehát azt se tudta, hogy Babcsáknénak hívnak."

Hogy mikor kezdték egymás közt „Öreg"-nek nevezni, nem emlékszik, de arra igen, hogy erős munkatempót diktált, de nem „főnökösködött", s a hangsúlyozottan személytelen viszony ellenére kedélyes is tudott lenni. „Egyszer szólnak... hogy a főnök kéri, hogy gyere le. Lemegyek, és akkor ott van a Titkárság vezetője, Várkonyi Péter. Rajta van egy mongol ruha. Tudniillik akkor jött haza az Öreg Mongóliából, ahol kapott egy ilyen ruhát sapkával, mindennel. Aztán lehív, és azt mondja: azért hívtam le, hogy egy új embert vegyünk fel már a pártszervezetbe. [Fehér Margit volt akkor a KB Iroda pártalapszervezetének titkára - H. T.] Ott volt egy ilyen ruhában... Utána én fölvettem ezt az egyenruhát, elhoztam a fényképet."

A régi nómenklatúra tagjaiban kezdetben erős volt a személyével szembeni fenntartás. Rákosi Mátyás „távolságtartóbb" volt, az első években mégis jobban elfogadták. Nagy volt a nemzetközi megbecsültsége; hat nyelven beszélt: magától értetődőnek tűnt, hogy ő a vezető, az „isteníthető" vezér. Kádár nem volt iskolázott, nem volt külföldi elismertsége: „profán volt" körülötte a levegő. De mert a normalizáció 1956-57 telén gyorsabb volt a vártnál, Kádár elfogadottsága az apparátusban is erősödött. A csendes szembenállás elemei - különösen egyes balos fellegvárakban - sokáig megőrződtek. De utóbb már a megyei bizottságokban is egyre inkább azt mondták, ha programot szerveztek, hogy jön az „Öreg". A testület ülésein is azt észlelte a jegyzőkönyvvezető, hogy az éles viták ellenére egyértelműbbé vált elfogadottsága. Egyszerűen, de eredetien fogalmazott, nem volt könnyű vitapartner, de mérlegelte az ellenérveket.

Félrevezető lenne, ha Kádár és az apparátus kapcsolatát, akár az „Öreg" szó használatát csak vagy akár elsődlegesen, a rokon-, illetve ellenszenvre vezetnénk vissza, jóllehet ez - különösen munkatársai szűkebb körében - kétségbevonhatatlan. A sikeres konszolidáció a nómenklatúra-elv megerősítésével társult: minden fontosabb kormányzati pozícióról a párt vezető testületei döntöttek, s e testületekben Kádár befolyása volt a meghatározó.

Nyilvánvaló e viszonylatok érdekmeghatározottsága és ötvöződésük politikai-ideológiai elemekkel. E helyütt mégis a személyesebb vonatkozásokat emeljük ki. A kádári rendszer sajátossága, hogy az apparátusában és azon túl is a rendszert jelképező vezető iránti viszony érzelmileg is árnyalt. Akkor is, ha az idővel módosult és a társadalomban is differenciálódott. Állításunk egyszerre tartozik az ellenőrizhetetlen feltételezések és a reáliák világába. Az előbbibe azért, mert az ország vezetőjét nem konkurenssel szembeállítva választják, így a népszerűségével kapcsolatos állítás nem megméretésen alapszik, s a politikai rendszer lényegéből következően nem is alapulhat azon.

A szocializmushazugság képzete - Lengyel László szavaival - minden más élethazugságot átjárt. „Így a kettős beszéd. Az, hogy magától értetődően mást mondunk a politikai közéletben, és mást a magánéletben. Forradalmat, közösséget, egyenlőséget, szabadságot, állam elhalását, demokráciát hazudunk. Az ellenkezőjét tesszük." Az államot például azzal halasztjuk el, hogy mindent állammá teszünk, míg a párt demokratikus centralizmusa központi büntetőintézkedéseket jelent, és így tovább. S a hatalom - ez már sajátosan kádári elem -„az élet-hazugságok fenntartását visszavezette egy társadalmi cinkosságra: tudom, hogy tudod, hogy tudom, hogy tudod".

A képlet attól bonyolultabb, hogy e cinkosság anyagi gyarapodáson alapult, pontosabban azzal társult. Ha a társadalom csak a meglévő vagy a csökkenő jövedelmeken osztozkodhatott volna, s nem a növekvő - először belül megteremtett, majd külföldi hitelekből származó - többletjövedelmeken, „akkor a hallgatást és a hazugságot csak erőszakkal lehetett volna kikényszeríteni". Kádár elismertségének valóságfedezetéül az szolgált, hogy a konszolidációt követő másfél évtizedben a „középbe emelkedő" munkások és alkalmazottak életszínvonalának javulása nemcsak folyamatos volt, de Kelet-Közép-Európában egyedülálló dinamikájú. A falvakban is. S a Rákosi-rendszer traumáját követően váratlan is. A kényszerszövetkezetesítés 1952-ben országos romlást hozott, 1966 után az új szövetkezeti politika emelkedést. A „cinkosságot" azonban nemcsak a kor közembere érzékelte és értékelte, de a birodalom úgynevezett szövetségi rendszerének viszonylatait finoman érzékelő, kardinális kérdésekben távolságtartó író-politikusok is. „Kádár múltkori szavai közt - utal viszsza korábbi személyes találkozásukra Illyés Gyula - a legjobb csengésű ez volt: ahogy lehet. Rákosiék korában a kötelező vezéri szó így hangzott: nekünk mindent lehet; minden úgy lesz, ahogy mi akarjuk. S az a mi ki volt? Egy istenködkép, egy csupa köd Sínai-hegyen. Kádárékról a közhangulat: a földön járnak, ahogy lehet." A Kádár-kép módosulásában, annak érzelmi átszíneződésében e tényezők fontos szerepet játszottak. A demokráciadeficit következménye, hogy az anyagi gyarapodás nem társult az állampolgári öntudat erősödésével; mozgástér az egyén számára a díszletté silányított közszférán kívül kínálkozott. S a reform visszavételével ez a közérzület erősödik, a fiatalabb nemzedék egyre kevésbé van otthon e világban, Gazdag Gyula filmjének hősei már nem érzékelik az „otthonosság élményközösségét"; nemzedéktársai már nem készek az új szerződéskötésre.

A kép természetesen összetettebb, sokféle hatás gyöngíti és erősíti ezt a mítoszok természetéből következően alapvetően irracionális tünetegyüttest, de makacs tovább élése meghatározott társadalmi csoportokban tanúsítja: a „Kádár-jelenség" tények és hiedelmek bonyolult szőttese.

 

A puritanizmus mítosza

 

„A főnök nagyon szerette
a zsíros kenyeret is..."

 

A személyiségéről kialakult kép egyik - s az idő távolából, úgy tűnik, tartós - eleme egyszerűségének, puritanizmusának legendája. Kérdés: mi volt - ha volt - ennek a valóságalapja?

Mielőtt életvitelüket jellemeznénk, néhány szót kell szólnunk Cserje utca 21. sz. alatti házukról, amely szolid villa a Rózsadomb tetején, szép kilátással a városra. A ház eredeti tulajdonosa Nyugatra távozott, a ház és a hozzá tartozó telkek 1961-ben kerültek jogilag a magyar állam tulajdonába. Kádár 1948-ban - még édesanyjával - költözött ide. Később feleségével lakták a házat, ötévi kényszerű megszakítástól eltekintve folyamatosan. Kádár letartóztatását követően az újdonsült KV-titkár, Dénes István költözött a házba, amelyet Tamáska Máriának egy bőrönddel kellett elhagynia.

Kádár szabadulását követően először a Lékai János térre, egy háromszobás, verandás lakásba költöztek. Gyakran fordult meg náluk ezekben az években Kádár egykori Kaszab-gyári munkatársa, Práger Viktor és felesége. A lakásról Prágerné visszaemlékezésében találhatók akkori szemléletüket és életvitelüket is jellemző mozzanatok:

„Budapesten, Lékai János téri lakásukon rendszeresen találkoztunk. Volt úgy, hogy Kádár elvtársék jöttek hozzánk Kosciuszko Tádé utcai lakásunkra. Sokszor voltunk ebédre hivatalosak, ilyen alkalmakkor Kádár elvtársnő főzött. Egyszer úgy érkeztünk, hogy Kádár elvtársat a verandán találtuk, amint éppen nagy szakértelemmel nokedlitésztát kevert.

Egyszer, amikor mi hívtuk Kádár elvtársékat ebédre, főzés közben eszembe jutott, hogy csak három kanalam van. Telefonáltam Máriának, hogy hozzanak magukkal kanalat is. Amikor megérkeztek, és ajtót nyitottunk, mindkettőjük gomblukában volt egy-egy kanál betűzve, és közölték, hogy jöttek rohamkajára. Kádár elvtárs kedvenc étele a káposztás kocka, a tepertős pogácsa és a fokhagymás pirítós volt.

Ezek a találkozások felejthetetlenek maradnak számomra. Derűsen, jó hangulatban kártyáztunk, beszélgettünk. Lékai téri lakásukon többször együtt voltunk Róna Ottóékkal és Tamáska Istvánékkal. Ez utóbbiak abban a házban laktak."

A Cserje utcai villa, ahova - mint korábban említettük - a kiszabadulása után, 1954 őszén kapott Lékai János téri lakásból visszaköltöztek, nagyobb volt, komfortosabb és „jobban biztosítható". Magát a házat a „kincstár" rendszeresen felújította, a szolid berendezésről a Pártgazdasági Osztály gondoskodott. A villa belső szerkezete is egyszerű volt: közös hálószoba, étkező, társalgó, nappali és a teljes komfortot biztosító mellékhelyiségek. A lakás ékessége könyvtáruk volt, amelyet folyamatosan kiegészítettek. A városra terasz nyílt, panorámakilátással. A házvezetőnő és a személyi biztosítók szobáit az alagsorban rendezték be. Kényelmes, komfortos otthon, de már a hatvanas évek mércéjét tekintve is szolid, nincs semmi extra felszerelés. De Kádár szeretett itt élni, s itt alakította ki a maga külön világát.

Munkarendjét, otthoni életüket házvezetőnőjük, Cs. Erzsébet (Böske) - aki 1981-ben került hozzájuk, előtte az MSZMP központi székházában dolgozott - így idézi fel: „Reggel fél nyolckor keltettem. Kettőt kopogtam, és akkor kiszólt: »Jó reggelt kívánok«. Aztán megreggeliztek. Az elvtársnő kilenckor ment el, a főnök tízkor, tizenegykor. Az elvtársnő csak szombat és vasárnap főzött maguknak. És nagyon minimálisat ettek: káposztát, krumplilevest, tojásrántottát vagy lágy tojást. A felvágottat viszont nem szerették. A főnök nagyon szerette a zsíros kenyeret is. Azért még éjjel is felkelt. Egy szelet zsíros kenyeret többre becsült, mint akármit." Fehér Margit elmondta, hogy szokás volt a PB-tagok köszöntése születésnapjukon. Ilyenkor az ülés után mindig gulyáslevest és túrós csuszát ettek.

Barta Istvánné, aki 1960-tól dolgozott a KB Irodán, és Kádárt személyi tolmácsként külföldi útjaira is rendszeresen elkísérte, étkezési szokásait illetően megemlítette: „10 órára jött be a hivatalba. Amikor elindult otthonról, akkor a fiúk szóltak, hogy elindult, és mi főztük a kávét, betettük a szobájába... Kettő-fél háromkor szokott ebédszünetet tartani. És akkor csak hideget evett, teát ivott nagy bögrével. Rumos teát... Neki a gyomra már rendbe jött a börtön után... Szóval ő már nem diétázott, de mindenesetre kis tányérkában ott volt a szódabikarbóna, mert sava az volt. De nem kellett neki diétázni, kint Moszkvában is mindent evett." Külföldi látogatásai során biztosítói - pótlékként - vittek magukkal kolbászt, szalonnát, dobozos sört. „Takarodó" után falatozgattak. Ilyenkor „napi levezetésként" benyitott hozzájuk, s megkínáltatta magát, „valami komolyabbat is illik már enni" fordulattal élve. Egyébként a vadászházakban mindig kedvenc ételeit rendelte meg. Szomszédai fácánt vagy őzsültet ettek, ő káposztás cvekedlit vagy grízes tésztát.

Szenvedélyes dohányos volt, a közismert Szimfónia cigarettát szívta. Tárcája nem volt, megtette az eredeti papírdoboz. Orvosai tanácsa ellenére e szokásáról nem volt hajlandó lemondani. Napi húsznál alább nem adta.

A miniszterek számára biztosított Mercedes gépkocsit használt, az utánfutó gépkocsiról felesége javára lemondott. Egy személybiztosító és egy sofőr volt mellérendelve, 24 órás szolgálatra. Sziréna vagy más megkülönböztető jel használatához nem járult hozzá.

A kormányvonat is rendelkezésére állt, amely külön menetrend szerint közlekedett, útját a kormányőrség biztosította. Kádár - ha a protokoll erre lehetőséget adott - nem a kormányváróból indult: Kőbánya felsőn, a Pongrácz úton volt egy csendesebb, biztosított hely, itt szállt fel a vonatra. Ahogy dr. Boda Lajos, aki 1969-74 között a kormányvonat mozdonyvezetője volt, felidézi: „Mindig kiment a motorálláshoz: »Na elvtársak, mi lesz az útirány?« - »Ott van szépen kinyomtatva az asztalán, Kádár elvtárs« - hangzott a válasz. - »De én maguktól szerettem volna hallani.« Mindig megkérdezte: »Tudnak újabb Kádár-viccet?« Társam, A. Csaba rendszerint Ceauºescu-Kádár-vicceket mesélt. Jót nevetett. »Na, majd küldök maguknak egy jó káposztás lepényt.« S erről nem feledkezett meg: mindig hozták a fiúk a nagy tálcán a frissen sült lepényt."

Öltözködése konzervatív, szolid volt, de nem igénytelen. Öltönyeit a Váci utcai szövetkezeti szabóságban vagy a Honvédelmi Minisztérium szabóságán csináltatta. Házvezetőnője szavai szerint „tíz öltönye biztos, hogy volt... A legtöbb öltönye sötét. A szürkét nagyon szerette." Cipőit méretre csináltatta, „a legtöbb barna vagy fekete. Ez a kétféle színű cipője volt, semmi más. Hat-hét pár. Annyi kell is." Fényképekről ismeretes a széles karimájú, barna kalapja. Egyébként „mindennap tiszta inget vett, rendes alsónadrágot és trikót. Télen hosszú gatyát. Főleg a szürke zoknikat szerette nagyon, a pamutzoknikat. A trikót mindig felvette. Akár rövid ujjú, akár hosszú ujjú inget vett fel, mindig volt rajta trikó."

Miután a hétvégeket és szabadsága első hetét rendszerint vadászházakban töltötte, vadászfelszerelését különös becsben tartotta. A hagyatékából származó 31 vadászfegyver és 50 vadásztőr a Budapesti Történeti Múzeumba került. A Vámház körúton volt egy vadászbolt, ott választotta ki a megfelelő színű kabátot és nadrágokat. Ha lápos volt a talaj vagy csatakos a fű, gumicsizmát húzott, de ha lehetett, bakancsban vadászott, a lábát nagyon féltette.

„Voltak tyúkjaink - emlékezik házvezetőnőjük. - Tizenhét. A főnök mindig a teraszon dobálta ki a hulladék kaját nekik. Ő maga szoktatta rá őket a kidobált hulladékra. Kenyeret és krumplihajat meg ilyesmit dobált a tyúkoknak. Mert úgy jöttek, tudták, hogy kapják a kaját. Tehát friss tojásuk volt mindennap. És azért is szerette, mert az friss volt. Tudta, hogy na, tegnap tojtak, s azt ma meg lehet enni. De soha nem vágták le a tyúkokat. Nem ették meg. Nem kellett nekik. Amikor már három évig tartottuk őket, akkor utána mindig frissre cseréltük. Ugye, addigra már kitojták magukat. Akkor mindig hoztuk a frisseket Bábolnáról. Azok a fiúk, az őrök, akik ott voltak, azok kukoricát szórtak ki reggel a tyúkoknak, meg vizet is adtak nekik. És csukták be este az ólba, mert volt tyúkóljuk is."

Fő otthoni időtöltése ekkor is az olvasás és a sakkfeladványok megfejtése volt. Könyvtára tovább gazdagodott, a kötetek száma megközelítette a négyezret. A hetvenes években kerültek könyvespolcára a magyar és a világirodalom klasszikusainak életműkiadásai. A nyolcvanas évek kezdetétől kevés új könyvvel gyarapodott könyvtára; 1984-ben Flaubert Bovarynéja volt az utolsó szerzeménye. A sakk társaságában eltöltött idő annyiban gazdagodott, hogy kapott ajándékba egy sakkautomatát. Házvezetőnője említi: rádiót nem hallgatott, az ajándékba kapott Minivizor televíziót tudomása szerint otthon egyszer kapcsolta be: a moszkvai május 1-jei felvonulásról szóló közvetítésbe nézett bele. Hosszabb és egyre gyakoribb üdülései során azonban rászokott a rádió és a televízió hallgatására, nézésére. Ahogy 1983-ban fejtegette: „Na most így, csak egy mellékmondatban megemlítem, hogy időszakonként azért én is szoktam nézni a televíziót is meg [hallgatom] a rádiót is, és magamon tapasztalom, hogy ha én este a televízió híradóját megnézem, másnap nem úgy olvasom az újságot. Felületesebben."

Elfogult tévénéző volt, pontosabban „nézőnek" is pártpolitikus. „Én amikor nézem, főleg a TV-nek a híradóját nézem. Elvtársaim, ha valahol egy tetves cső megreped, oda kiszáll a csapat, azt a ronda törött csövet mutatja, mert az ország arra a ronda törött csőre kíváncsi... Ha valami abnormális dolog történik, az érdekes. A normális, a rendben lévő az nem érdekes... Van egy ilyen szemléleti hiba, higgyék el. Az érdekességnek a keresése, és abból jön ki a negatív."

Miután magányát alapvetően feleségével osztotta meg, ő volt - vagy lehetett - Kádár titkainak legjobb ismerője. De magáról a házasságról keveset tudunk. Az emberekben később leginkább az a kép rögzült, amikor a főtitkári posztról való felmentését követően, 1988 májusában magányosan, teljesen egymásra hagyatkozva lépdelnek lefelé a lépcsőn a MÉMOSZ-székházban, ahol Kádárt egykoron mindig embergyűrű vette körül.

De egyes elejtett megjegyzésekből úgy tetszik: nem mindig volt ez a kapcsolat olyan fészekmeleg, mint a fénykép sejteti. Ami bizonyos: Kádár nem felejtette, milyen hűséggel tartott ki mellette felesége, amikor pártja árulónak bélyegezte; hálájának diszkréten, de határozottan sokszor tanújelét adta. Felesége bizalmi állása - a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalában dolgozott osztályvezetőként - nem jutalom volt, de hozzájárulása nélkül e munkakörbe nem nevezik ki. Ez is BM által telepített munkahely volt, a hírszerző jelentéseket szemlézte. Feladata volt, hogy kiválassza azokat az információkat, amelyek „fedetten" körözhetőek, bekerülhetnek az MTI bizalmas kiadványaiba stb.

Kádár később figyelmesebb lett felesége iránt, megőrződött azonban viszonyukban - még a külsőségekben is - egy patriarchális elem. Kádárné férjét „az uram"-nak hívta. Házvezetőnőjük szerint „franciaágyuk volt. Mint egy rendes házaspárnak... este hazamentek, olvastak... és lefeküdtek... Vagy éjjel is állandóan olvasott a főnök. Nem volt gyerekük." Utolsó éveikben erősödött az egymásrautaltság: a sokat betegeskedő, elmagányosodó Kádár egyre inkább feleségére hagyatkozott. A megszólítása is változott: „János", „Papa", „Öreg".

Itt visszatérünk a Kádár puritanizmusával, szerénységével kapcsolatos feltételezésekre. Gyermekkorában a Dob utcai, majd Jókai téri vicelakásban féltestvérével egy ágyban aludt; harmincnégy éves, amikor először lesz önálló lakása. Akik 1945 után, már országos hírű emberként ismerték meg, puritanizmusára, szerénységére alkatinak tetsző tulajdonságként figyeltek fel. Egyszerűségét, közvetlenségét a „nyilvánosság terein" később is sokan megtapasztalták. S valóban, bárhol fordult meg, nemcsak a vezérigazgatóknak nyújtott kezet, de a kapuőrnek is. Kádárban bizonyosan erős volt a szolidaritásigény. Vezető szerepéből, a hatalom természetéből következően azonban viszonyulásai nem lehettek közvetlenek: a találkozót egy egész gépezet szervezte, ellenőrizte és prezentálta a nyilvánosság számára.

A Kádár által bizonyos magától értetődőséggel vállalt létforma, puritanizmus - a rendszer működési mechanizmusából következően - nem vált „életmintává". A pártállami struktúra jellemzői: a központi újraelosztás, a hiány, a patrónusi-kliensi viszony, az „érdekkijárás" nemcsak kitermelte, de bővítetten újra is termelte a korrupciót, később a presztízsfogyasztást.

Kádár e „megnyilvánulások" ellen kirohant, ízléséből következően őszintén. Ízlést írtunk, s nem értékrendet. Mert amikor 1956-57 telén feladta azt a romantikus elképzelését, hogy a pártmunkát az üzemekben, a kerületekben újra társadalmi munkások végezzék, politikai szükség, ideológiai értékmegfontolások vezették. Bebizonyosodott: nómenklatúra nélkül a rendszer nem restaurálható, az apparátust anyagilag jobban érdekeltté kell tenni. A Pártgazdasági és Ügykezelési Osztály (PGO) munkáját, amely lakások, gépkocsik, üdülőbeutalók felett rendelkezett, Kádár személyesen felügyelte. Később - a konszolidáció előrehaladtával - az osztály már önálló birodalommá vált: üdülőkomplexumok, pártszállók, vendégházak felett rendelkezett, intézte a külföldi csereüdüléseket, a pártmunkások számára kórházi, szanatóriumi beutalókat stb.

Kiváltságok, kedvezmények voltak e juttatások, amelyek a nómenklatúra horizontális és vertikális nyúlványaiban további, nem hivatalos előnyök egész rendszerével egészültek ki. A hatalmi befolyás átválthatóvá vált szimbolikus, anyagi javakká és iskolai tőkévé is. A nómenklatúra ügyesebb tagjai esti hallgatóként a jogi karon a méltányos osztályzatért, netán doktori címért telekjuttatással fizettek, ítéleteket maszatoltattak el, lakáskiutalást soroltak előre stb.

A tekintélyuralmi elv és gyakorlat a szerénységet, puritanizmust politikai díszletté fokozta le. S ez nemcsak a megyei főispánként regnáló Komócsin Mihályokra, Pap Jánosokra vonatkozott, akik pokróc modorukról híresültek el, de mutatis mutandis Kádár Jánosra is.

Személyi kultusza nem volt abban az értelemben, ahogy Rákosi Mátyásnak. Fényképei nem lógtak a falakon, nem írtak hozzá ódát, nem hágta át önkényesen a pártszerűség normáit. De személyi hatalma - a döntési jogosítványok központosításából következően - nem volt kisebb, mint elődjéé. Az egykori PB-tag, Huszár István a vele készített interjúban pontosan összegezte az új-régi status quót. „Kádár János tényleg nagyon szerény ember volt, de a maga módján azt a bizonyos személyi kultuszt, az annak nevezett politikai vonal néhány elemét keresztülvitte... »Fino-mul a kín«, »karóba nem húznak« (József Attila), de a politikai intézményrendszer működési mechanizmusában változás nem történt."

Huszár Tibor kötete Kádár. A hatalom évei (1956-1989) címmel a Corvina Kiadó gondozásában jelenik meg a könyvhétre.