A Mozgó Világ internetes változata

Kisgyerekként számomra Budapest leginkább amolyan átmeneti helyet jelentett, ahol néha - Váradról Kenesére utazva - egy-egy napra megálltunk, vagy éppen csak látogatóba mentünk Mári néniékhez, ritkábban Kovács nagyapáékhoz. Nem éreztem ezt másként negyvennégy őszén sem, amikor hallottam, hogy mostantól pedig mindig itt fogunk lakni. Ez a mindig sem tartott soká: karácsony este már az óvóhelyen aludtunk.

Mi, gyerekek eleinte kifejezetten jól éreztük magunkat a pince örökké zsibongó közösségében: tetszett, hogy az egyik sarokban összetolt három ágyban együtt aludhattunk nagymamával és a szüleinkkel, hogy beleláthattunk a szomszédok mindennapi életébe. Hosszan tudtam figyelni a gyertya játékos lángjára, s emlékszem még az olyan apróságokra is, mint édesapa szokatlan kéztartása, ahogyan a meséskönyv lapjait - éppen fölolvasott nekünk - a pislákoló fény felé igyekezett fordítani. Izgatott érdeklődéssel vártam a szomszédos kamasz fiú beszámolóit, aki a fenyegető veszedelemmel nem törődve, ki-kinézett az utcára. Néha teljesen önfeledten feketepétereztünk, máskor - nem hallgatva édesanya intésére, hogy nem lehet kezet mosni! - Kiserivel a pince másik sarkában egy kedves, kormos kiscicával játszottunk. Nem igazán éltem meg a pillanat veszélyét és tragikumát akkor sem, amikor váratlanul ránk szakadt a mennyezet: az egészből csak a porra emlékszem, ahogy hirtelen semmit sem láttam, s ahogy valaki a sötétben megfogta a kezemet, és kivezetett a levegőre. Akit a romok maguk alá temettek, mind meghaltak, kivéve édesanyámat - akit édesapa ásott ki a törmelék alól - és egy másik asszonyt. Öcsémet anyánk ölében - ahogyan mondták - a légnyomás ölte meg. Mindez annak ellenére, hogy közvetlenül mellettem, fogható, tapintható közelségben történt, mégiscsak elbeszélés, mese maradt. Az viszont tényleg velem történt, hogy vészkijáratokon át egy másik óvóhelyre menekültünk. E fölött ház már nem állt, csak romhalom, amelyről szünet nélkül valami gépágyú ugatta az eget. Az ágyú hangját a szellőzőcsövek fölerősítve hozták a pincénkbe, s ettől valóságos sokkot kapva, a nagymama ölébe kuporodva zokogtam naphosszat, megállíthatatlanul.

A pince lakói néha fásult közönnyel, máskor föl-föltámadó türelmetlenséggel lesték az egyre közelebb érő harcok híreit; szorongva, mégis már-már vágyakozva várták az oroszok megérkezését. - Lanchid? Lanchid?! - ezzel a lázasan ismételgetett szóval robbantak be hozzánk az első idegen katonák. Akkor még állt a híd, azon menekültek át Budára az utolsó német csapatok; de percek múlva már hallottuk az állandó fegyverzajt is elnyomó robbanássorozatot. Ezután állított be néhány fáradt, bőrruhát és nyakában a jellegzetes, dobtáras géppisztolyt viselő harcos. Vizet kértek. Többen is kapták kannájukat, versenyt kínálták a katonákat. Egyikük azonban rám mutatott, s félreérthetetlenül magyarázta, majd követelte, hogy először én igyak. Nem voltam szomjas, és nem akartam inni. Máig a gyomromban érzem a körülöttem pillanatok alatt felforrósodó feszültséget, az oroszokét és a pincelakókét egyszerre. Néma csöndben, hogy hallottam kortyantásaimat, majdnem elsírva magam, megittam a felém nyújtott pohár vizet. Igen, akkor megérkezett, mindannyiunktól tökéletesen átélve eljött - legalább arra a helyre és arra a pillanatra - a béke.

Tete zárdájából - ahová a Deák Ferenc utcai ház teljes pusztulása után menekültünk - valamikor húsvét táján sikerült végre saját otthonba költöznünk. Nagymama és édesanya naponta a várost járva, ismerősöknél és hivatalokban érdeklődve Jancsi* barátainak a közvetítésével és segítségével fedezett föl a Molnár utcában egy magas rangú csendőrtiszt által hátrahagyott, üres lakást. A kiutalást ugyancsak Jancsi egyik ismerősének köszönhettük, akit szüleim 1944 végén előbb a lakásunkban, majd a fáspincében bújtattak. Ezzel a nekem ismeretlen férfival a Deák Ferenc utcai sötét előszobában egyszer én is összetalálkoztam, de (mindenki szerencséjére) összetévesztettem Ircsu néni Miklós bácsijával. Új otthonunk talán feleakkora sem volt, mint az előző, azonban így is örültünk neki. A korábbi tulajdonos - róla azt suttogták, hogy „háborús bűnös" - soha sem tért haza Magyarországra. Az ott maradt bútorokat az illetékesek leltárba vették, s később az Elhagyott Javak Kormánybiztosságától megvásárolhattuk. A berendezésen kívül élőlények - poloskák milliói, ha nem milliárdjai! - vártak éhesen az új lakókra. A régi házbeliek némi kajánsággal mondogatták, ne csodálkozzunk, hiszen a hónapok óta üres szobákat előbb német, aztán orosz katonák is meglakták előttünk.

Mi, gyerekek a Molnár utcában már valódi budapesti lakosok lettünk, bár - viszszaemlékezve az első időkre - bennem még elég sokáig maradt valami megmagyarázhatatlan várakozásféle, mintha még mindig átmeneti, ideiglenes lenne köröttünk ez a város. Lehet persze, hogy ennek már nem Várad hiánya volt az oka, hanem a konkrét helyzet, a háború és az ostrom utáni világ tökéletes átváltozása. Ismerkedtünk a házzal és a ház lakóival: a szúrós szagú udvar sarkában lakó mindig barátságtalan házmesterrel, a szomszédos nagylánnyal, a kis Erzsikével, a földszinten lakó gyerekekkel és főleg Lenkével a szűk és sötét hátsó lépcsőházból - neki biciklije és remek társasjátékai voltak. Délutánonként a Petőfi Sándor utcából Bébi néni jött el értünk, vele jártunk sétálni, játszani a közeli Károlyi kertbe, vagy a Petőfi térről a pontonhídon át a Tabánba.

Eleinte megint tartottunk cselédet: egy „középosztálybeli" család enélkül - úgy látszik - nem létezhetett. Juliska valahonnan a Kárpátaljáról rekedt Budapesten, s csak rövid ideig maradt nálunk. Utána az egyik szervita nővér tizenéves rokona került hozzánk, Ili, aki Kiserinek igazi barátnője lett. Kék szemű, magas, szőke, hosszú copfos, kedvesen szeplős arcú, eleinte kicsit a helytől és a szituációtól egyaránt ijedt nagy-kislány volt. Ili nekem is határozottan tetszett, amit azonban szégyelltem bevallani, s bizony néha csúfságos módon kompenzáltam. Kegyetlenül rossz vicceim (emlékszem, egyszer lócitromot dugtam a paplana alá) sokszor fakasztották elkeseredett sírásra.

Annak idején a Deák Ferenc utcai lakásban még megmelegedni sem tudtunk, amikor Jancsiból „karpaszományos" légvédelmi tüzér lett. Jancsi tatona, Jancsi tatona - szavalta Vöcsök, ritmusra föl-le masírozva a szobában, fejében bátyánk katonasapkájával. Másra nemigen emlékszem a családból, aki hasonlóan boldog lett volna, bár magától az egyenruhától és attól, hogy azt éppen Jancsi viseli - bevallom - valójában én sem idegenkedtem. Rossznak inkább csak azt éreztem, hogy nincs velünk, nincs velem, pedig hát ebben az egész Pestre költözésben ezt éreztem volna egyedül jónak! Nagymamával kettesben néhányszor meglátogathattuk. Egyszer hírül vettük, hogy az alakulatát a tabáni Rác-fürdőbe viszik tisztálkodni; ennivalós csomaggal siettünk oda gyalog, át az Erzsébet hídon - ekkor figyeltem föl a korlátokra és láncokra szerelt robbanótöltetekre -, s a fürdő épülete előtt sikerült is néhány szót váltanunk Jancsival. Máskor Pesthidegkúton kerestük meg az „üteget", ahol a katonák fabarakkokban laktak, s közelről láthattam a földhányások mögött ülő „boforc" ágyúkat is. Nagymama nagyon remélte, hogy a légvédelmi tüzéreket nem fogják a város határából továbbvinni, mert itt van rájuk szükség. Utólag azt mondhatjuk, hogy talán Jancsi szerencséjére is, tévedett.

Németországból 1945 őszén Pestre visszaérkezve Jancsi - óvatosan és a rossz meglepetésektől tartva - a Deák Ferenc utca helyett előbb a Petőfi Sándor utcát, Mári néniéket kereste föl, s így talált el a Molnár utcába. Nagymamához addigra már eljutott a hír, hogy fia - sok megpróbáltatást túlélve - rövidesen hazaérhet; a meglepetés és öröm, amikor amerikai katonáktól levetett szerelésében megjelent a második emeleti lakás ajtajában, mégis leírhatatlan volt. Jancsi sokáig szóhoz sem jutott. Mindnyájan körötte tolongtunk, mindenki szerette volna tapogatni, ölelni és hallgatni őt; és egyszerre beszélni is hozzá, beszélni, hallgatni, meséltetni és mesélni neki.

Az egész család nagyon várta, de legjobban nagymama. Hónapokig talán egyetlen percre sem került ki kezéből a rózsafüzér. Nem tudom, hogy láttam-e valakit nála nagyobb hittel imádkozni. Szombatonként, még korán reggel, elővette a szekrényből Jancsi fekete ünneplőruháját, amelyet még érettségijére csináltattak. (Eddig még soha sem gondoltam rá, de el nem tudom képzelni, hogyan lehetett éppen ezt az egyetlen ruhadarabot megmenteni a teljes pusztulásból.) Elővette, átkefélte és kiakasztotta a középső nagyszobába, oda, ahol Jancsit a neki már kijelölt rekamié is várta. Aztán - fogadalma szerint fia hazatértéig - újra és újra, sok héten át gyalogosan, éhen-szomjan indult zarándokútra a máriaremetei kegyhelyre, s jött vissza onnan ugyanúgy, már délután.

Hazatérése után, mint Kenesén és még korábban - a szamárköhögéses hetekben - Pesten, megint mindennapos társa lettem bátyámnak. Alkalmanként ott ültem mellette a Centrál Kávéházban, a Magyarok folyóirat szerkesztőségi összejövetelein. Ekkoriban - már iskolásként - regényírással próbálkoztam, és verseket írtam. Piros ceruzával megvonalazott irkalapokra zöld irónnal valami Robinson-történet fabrikálásába kezdtem. A Centrálban legnagyobb „sikeremet" az Ég a Jardin című költeménnyel arattam (a „Jardin" a Váci és az Irányi utca sarkán működő, fényes kinézetű kávézó volt, egyszer tényleg kiégett), amelyet valaki le is gépelt, s többen hitegettek azzal, hogy megjelenik a Magyarokban.

Édesapa esténként egy ideig még a Molnár utcában is mesélt nekem. Ekkoriban - mint az egyik mesehős - aranymundéros huszárnak készültem. Az iskolában nagyjából karácsonyra végeztünk az ábécé megtanulásával, s ekkor apám befejezte a mesélést: Olvasd el, fiam, ha érdekel! - mondta. Érdekelt. Eleinte megkínlódva, majd mind könnyedebben olvastam. Még az első iskolaév vége előtt - a szomszédos kis Erzsikétől kaptam kölcsön - igazi, lázas izgalommal végigélveztem a Pál utcai fiúkat, s közben fejezetről fejezetre - néha oldalról oldalra - megbeszéltem, megvitattam Jancsival a történet minden részletét. Júniusban Kőszegre, a szervita nővérek ottani zárdájába mentünk nyaralni. A városka főterén valamilyen másik női szerzetesrend működtetett egy - ma így mondanánk: szabadpolcos - kölcsönkönyvtárat. Naponta és kötetenként tíz fillért kellett fizetni. Én reggelenként mentem a könyvekért, s estére elolvasva őket másnap ismét ott álltam, valami újabbat keresve a polcok előtt. Az az igazság, hogy az olvasáson kívül más alig érdekelt, az iskola pedig kifejezetten zavart. Szégyelltem az óvóhelyi sérülésből visszamaradt kézremegésemet, s főleg a füzeteimben emiatt ejtett, elképesztő méretű tintapacákat. Különösen rosszul éreztem magam, amikor második elemiben - előkelőségüket még a háború után is őrző Angol kisasszonyok iskolájában - kívül-belül nett, szinte már hibátlanul rendes kislányokkal kerültem egy osztályba; csak harmadikban kezdtem - már a Piaristáknál, és végre fiúk között! - jobban érezni magam.

Bármilyen szépen hangzott kimondva, az idő múlásával bizony egyre inkább gyerekes dolognak látszott, hogy aranymundéros huszár legyek. Eleinte senkinek sem szólva úgy határoztam, inkább király leszek, magyar király! Éveken keresztül egyedül, magamban szőttem a terveket. Jancsit is csak akkor avattam be, amikor egy Mátyás király életéről szóló könyv került a kezembe, s annak olvasása meggyőzött róla, hogy egyáltalán nem lehetetlen ennek az álomnak a valóra váltása. Miközben hagytam, hogy a családban mindenki azt higgye, festőnek készülök (sokat és élvezettel rajzoltam, akvarelleztem ekkoriban), kétely nélkül hittem benne, hogy király leszek. Vasárnaponként a Piarista kápolnában buzgón imádkoztam azért, hogy jó királya legyek népemnek. Negyedik elemibe jártam, már túl voltunk az egyházi iskolák államosításán, s köröttünk félreérthetetlenül alakult egy rémületesen új világ. Ekkor mondtam el, kicsit szorongva, de mégis biztatást várva, nagy tervemet Jancsinak. Azt hiszem, elképedt a hallottaktól. Megértette és be is tartotta, hogy erről senkinek se szólhat, még a családban sem! Vasárnap délelőtt volt, ketten ültünk Mári néniék nagyobbik szobájában, szemben egymással a nagy fotőjökben. Tudod, Péterkém - mondta ültében előrehajolva és a súlyos, rojtos terítővel takart kerek asztalra könyökölve -, ez nagyon nehéz ügy. Gondoltál már rá? Ehhez csapatok is kellenek, katonák! A csapatok előtt beszédet is kell tartanod! Mit mondanál nekik? Néhányszor, elkövetkező vasárnapokon, ha egyedül maradtam a szobában, a hatalmas próbatükör előtt kísérleteztem a beszéddel, de sehogyan se sikerült a dolog. A kétségtelen kudarc élményét csendesen eltemettem. A történetet Jancsin kívül - aki később még nekem sem emlegette - senki sem ismerte. És hát - gondoltam - festőnek lenni, végül az is nagyon jó dolog!

Az ötvenes években meglehetősen szegények voltunk, de ez akkoriban általános jelenség volt. Rövid néhány évig hivatali munkát vállalt édesanya is, de Áron öcsém megszületése után a szűkebb család, ötünk eltartása egyedül édesapára maradt. Reggelire és estére szinte mindig csak plantatea és zsíros kenyér volt, szombatonként azonban - Mári néni jóvoltából - „fényes" vacsorák vártak ránk. Ilyenkor mindenki kapott egy nyolcadrész vajdarabkát, és egy egész szelet felvágottat. Nagyon készültem ezekre az alkalmakra, s egyszer-egyszer úgy „dőzsöltem", hogy a teljes vajadagomat alig félszeletnyi kenyérre kentem, s beterítettem az egyetlen párizsikarikával!

Nagymama egészen szerény özvegyi nyugdíjat kapott, Jancsi pedig szinte a semmiből élt: rövid ideig a Kultuszminisztériumban dolgozott, de a hivatali kötöttséget nem tudta elviselni. Átmeneti segítséget jelentett számára a Baumgarten-díj, amelynek összegét nagymama gondosan, sok-sok hónapra osztotta el. Egyszer fölmerült, hogy taníthatna: egyik barátja segítségével nevelőtanár lehetett volna elhagyott fiúgyermekek között, a megismert agresszív körülmények azonban visszariasztották. Próbálkozott fordítással is; emlékezetes számomra, mennyi energiával és beleérzéssel igyekezett Robert Burns néhány versét, köztük a Mary Morrisont tolmácsolni. Aztán - Vas István segítségével - a Szépirodalmi Kiadónál lett külső korrektor, s így jutott egyfajta állandó jövedelemhez. Persze akár publikálhatott is volna! Az Írószövetség befogadta tagjai sorába, s mint ilyet, őt is rendszeresen elérték az „alkotói" fölszólítások. Közeledvén Rákosi elvtárs hatvanadik vagy Sztalin hetvenedik születésnapja - talán mindkettő? -, már nem emlékszem, csak az ismétlődő, mind sürgetőbb hívásokra. Először levél érkezett: ebből az alkalomból várjuk a te írásodat is! Aztán újabb levél, majd távirat jött, és végül személyesen a barátok is, nagymamának magyarázva, ebből nem lehet, nem szabad kimaradni, s kérlelve őt, Erika néni, beszéljen a fiával! Valamikor a hetvenes évek végén Fehérvárott kérdeztem Jancsit, hogyan tudott ennek az erőszakos, fenyegető követelődzésnek ellentállni. Péterkém - mondta -, én annyira féltem, hogy bármit leírtam volna, de semmi, egyszerűen semmi sem jutott az eszembe!

A Molnár utcai lakásban a cseléden (amíg volt), majd később Consoláta kedvesnővéren kívül, aki a konyha melletti, gyakorlatilag fűtetlen kis helyiségben lakott, senkinek sem volt külön szobája. Jancsival mi ketten a középső szobában aludtunk: ő a két ajtó közötti sarokban álló rekamién, én a másik oldalon, egy szűk kanapén, amely elé éjszakára, hogy le ne essek, a garnitúra két fotőjét is odatoltuk. Bátyám, hátát a fölpolcolt párnáknak támasztva, néha-néha elbóbiskolva, hajnalig - világosodásig - ült az ágyában; rádiózott, olvasott és cigarettázott. Később értettem meg, hogy nem álmatlanságban szenvedett, hanem az elhurcolás rémétől rettegve az éjszaka zajait figyelte. Én azalatt a szoba túlfelén kihasználtam kislámpájának alig hozzám érő fényét: életemben nem olvastam annyit, mint azokban az években. Ma sem értem, emellett hogyan tudtam reggelenként felkelni és iskolába menni. Válogatás nélkül olvastam végig Jancsi teljes könyvtárát: Shakespeare összes drámáit, színműveit és tragédiáit ugyanúgy, mint Thurzó Gábor regényeit, filléres ponyvákat, detektívtörténeteket, Sartre-ot, a százkötetes Jókai-kiadást, Németh Lászlót, Kosztolányit, mindent és válogatás nélkül bármit, amit elértem. Bevallom, bölcsészhallgató koromban is ezekből az élményeimből éltem.

Az éjszakai rádiózásnak - meg persze a bátyámmal való folyamatos beszélgetéseknek - volt köszönhető korai politikai érdeklődésem és tájékozottságom is. A negyvenötös választásokkor már pontosan tudtam, hogy melyik párt hányas listán indul; név szerint ismertem a hazai és külföldi politikusokat; pontosan tudtam, hogy kicsoda és melyik párthoz tartozik az angol, a francia, az olasz s akár a belga miniszterelnök vagy a külügyminiszter. Tízéves lehettem, amikor barátaimnak az egyesült Európa nagy lehetőségéről tartottam előadásokat. Ennek előnyeiről az iskolában éppen azokat a Weisz testvéreket próbáltam meggyőzni, akik akkor szervezték az osztályban az úttörőmozgalmat. Azt hiszem, egészen pontosan érzékeltem az ötvenes évek kemény diktatúrájának nemcsak a félelemkeltő gonoszságát, hanem ideológiájának tökéletes hamisságát is. Talán ezért nem tudom máig sem kétely nélkül elfogadni, hogy értelmes, tapasztalt fölnőttek hinni tudtak a „mesének". A Mindszenty- vagy a Rajk-per idején az iskolában az egyik órára behoztak egy ívet, amelyet sorban aláírattak a gyerekekkel: mi is követeljük a legsúlyosabb büntetés kiszabását! Nem írtam alá, de nagyon féltem a következménytől. Amikor az ív körbejárt, talán harmad- vagy negyedmagammal fölállítottak, hogy indokoljuk, miért hiányzik a nevünk. Nem tudom, nem is hallottam, ki mit mondott; lázasan törtem a fejemet, hogyan feleljek. Aztán rám került a sor: - Tegnap a házban is hoztak ilyet, ott írtam alá. Elhitték. Én azonban ma is borzongva, s bizony szégyenkezve gondolok a hazugságra: akárhogy is, de részese lettem a mocsoknak.

Pilinszky később aláírt. A rendszerváltás után illett megbotránkozni rajta, hogy akadtak írók, akik tiltakoztak az ENSZ-nek a kádári Magyarországot elítélő határozatai ellen. Nem tudom, hogy mit hittek az aláírók, csak arra emlékszem, mit szerettek volna elérni ezzel a gesztussal: hosszú börtönre ítélt kollégáik, barátaik szabadulását. Tény, hogy a hatalom számára háromszorosan is fontos volt ez a lista: miközben sikerrel és látványosan megalázta vele szellemi ellenzékét, a külvilág felé hiteles igazolásként lobogtathatta, itthon pedig győzedelmes gőggel mutogathatta a megtiport társadalomnak.

A világ dolgaiban társaimnál, a velem egyidős gyerekeknél alighanem jobban kiismertem magamat. Érzelmeim és véleményem eleinte persze alapvetően a szüleiméhez igazodtak, de lassan fölfedezve a kisebb-nagyobb eltéréseket, egyre inkább és mind nyilvánvalóbban közeledtem bátyám gondolkodásához. Édesapám valószínűleg élete végéig nem kevés nosztalgiával emlékezett a királyfi, Ottó személyére. Nem mintha még hitt volna abban, hogy a régi idők valaha is visszatérhetnének, de azért sohasem titkolta, a világ tökéletes rendje számára bizony csak akkor állna teljesen helyre. Eleinte magával a királyság intézményével nekem sem volt gondom, bár én - érthető okokból - inkább a „szabad királyválasztás" híve voltam, később azonban, mint Jancsi, republikánus demokratává lettem.

„Demokrataként" nemcsak a nagyvilág dolgait figyeltem kritikus szemmel, hanem a közelemben zajló történéseket is. Tízéves lehettem, amikor - talán nem pontosan így fogalmazva - visszaélésként éltem meg (és vissza is utasítottam!), hogy húsvét hétfőjén, ráadásul mint „Anyánk" rokona, sorra meglocsoljam az apácákat, begyűjtve kevéske cukorkájukat. Egy egész délelőtt ültem konokul Tete szobájában, s tényleg, mint egy rossz kutya, hangosan morogtam, miközben Kiseri „helyettem" járta be - kölnisüvegcsével a kezében, karján szép, szalvétával bélelt kosárkával - a kolostort. Tete és Titi megkérdőjelezhetetlen tekintélyét, azt, ahogyan nemcsak az apácarend dolgait, hanem a kedvesnővéreknek a legszemélyesebb ügyeit is intézték, éveim számának növekedésével egyre kevésbé értettem, s még kevésbé tudtam elfogadni. Később, már a rendek föloszlatása után, a Mári néni lakásában tartott vasárnapi ebédeken igyekeztem asszisztálni bátyám egy-egy szurkapiszka, a „tekintélyeket" inkább csak ingerlő, mint bántó megjegyzéséhez, véleményéhez. Bosszantott is, de végső soron mulattatott az ingerültség, amellyel Tetéék - miközben külön is rendreutasították a fölnőttek dolgába illetéktelenül beavatkozó taknyos gyereket (engem!) - a spanyol vagy portugál diktatúrát védték Jancsival szemben. A szűkebb családban ötvenhat őszének egyik lázas napján robbant ki váratlan és éles vita: míg bátyámmal döbbent elképedéssel hallgattuk a fogságából kiszabadult „hercegprímás" rádiószózatát, a többiek elragadtatott lelkesedéssel reagáltak rá, s kemény szavakkal ítélték el a mi értetlenségünket.

Bátyámmal közös szobánkban ért ötvenháromban Sztálin halálának híre. Korán reggel ünnepélyes, lassú gyászzene hangjaira ébredtem. Jancsi kislámpája égett, ő felpolcolt párnákkal, cigarettázva ült ágyában. - Meghalt?! - Igen! - A többiek tudják már? Szóljunk nekik! Nagymamához mentünk először, aki a szomszéd szobában aludt a díványon. Jancsi megsimogatta, s halkan szólongatta: - Anya! Anya! Meghalt!!! Ő lassan fölneszelve, s alig figyelve ránk, párnája alá nyúlt a rózsafüzérért. Hangosan csak ennyit szólt: - Édes Istenem! Aztán csendben, magában kezdte imádkozni a rózsafüzért. Ma is azt hiszem, hogy a szovjet csatlósbirodalom egészében sem volt kívüle senki, aki így, önként és tiszta, könyörületes szívvel gondolt volna az elhunyt zsarnokra.

Aki maga nem élte át azokat az időket, azzal valószínűleg lehetetlen érzékeltetni azt az általános megkönnyebbedést, amit a szovjet diktátor halála jelentett. A terror még nem ért véget ugyan, de oldódott a félelem, ha pedig az emberek kevésbé féltek, akkor a hatalom szinte már magától, igazi szándéka ellenére vált kevésbé félelmetessé. Egyperces néma csönd az iskolákban és a munkahelyeken, mindenfelé gyászünnepségek hivatásos zokogókkal, és ugyanakkor a mélyből alig visszatarthatóan - igen! - a föltörő öröm. A központi, nagy megemlékezést egy friss, márciusi délutánon tartották a Városliget szélén álló, irgalmatlan méretű Sztálin-szobor körül. Hatalmas, megrendelt (nem szóvicc!) tömeg előtt hangzottak el a gyászbeszédek. Az emelvényen a leglátványosabban talán a híres sztahanovista, Muszka Imre zokogott. Barátaimmal - nyolcadikos általános iskolások voltunk - az óvatosan jókedvű tömegben diólikőrt iszogattunk, majd az első lehetőséget kihasználva szaladtunk a földalattihoz, hogy ezt a jó délutánt a Felszabadulás téri Jégbüfében fagylalttal fejezzük be.

Pilinszky „fiókjában" eddigre már ott volt az Apokrif. A vers születésének hónapokon át minden fázisát, a változások és változtatások minden mozzanatát a legközvetlenebbül éltem át közös szobánkban. Minden új sort rögtön meg kellett hallgatnom, de egy-egy szócserét követően ismét az egészet is. Ha valami újra jutott, bátyám azonnal, akár legelső mély álmomból is fölébresztett. Ahogyan visszaemlékszem, a vers - egy apokrif Evangélium - megírásának az ötlete és lehetősége eredetileg a Nemes Nagy Ágnesnél rendszeresen összejövő társaságban született. Az első változat - a szándékot is direktebben kifejezve - a Ki nyitja meg a betett könyvet? Ki töri meg a töretlen időt? kérdésével indult, amelyet azonban bátyám akkor hamar félretett. Ez lett később az Introitus kezdő sora.

Ötvenöt őszén, esetleg már ötvenhat kora tavaszán lehetett, amikor a bölcsészkarról Kardos László professzor fölkérte Pilinszkyt, hogy új verseiből olvasson föl szemináriumi hallgatóinak. Elkísérhettem a felolvasásra, s így tanúja lettem az Apokrif legelső, nyilvános bemutatójának is. Az első szavak elhangzása után a zsizsegő terem váratlan-hirtelenül telt meg valami intenzív, dermedt csönddel, s ez akkor sem engedett föl, amikor Jancsi végére ért előadásának. A professzor - Isten tudja, miért - „tréfásan" oldani próbálta az ott maradt feszültséget: Így indulok - idézte a sorokat. - Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan. Nincs semmije, árnyéka van. Meg botja van. Meg rabruhája van. Meg - folytatta a saját szövegét - meg bankbetétje van, meg sarokháza van! Senki sem nevetett.

Túl a szovjetek XX. pártkongresszusának kiszivárgott hírein, a Petőfi-köri viták hangulatában, ötvenhat szeptemberében türelmetlen lelkesedéssel léptünk be az iskola kapuján. Érettségi előtt álltunk, s egészen fölnőttnek éreztük magunkat. Október huszonharmadikán a bennünket is tanító bölcsész tanárjelöltek hívására a Petőfi-szobornál csatlakoztunk a tüntetéshez. Megéltük, megéltem a márciusi idők forradalmának, a RABOK TOVÁBB NEM LESZÜNK! hátborzongatóan gyönyörű esküvésének szédítő, magával ragadó szépségét. Késő este egy nagyobb csapattal a Parlamenttől a Rádió felé igyekeztem. Amikor a Nemzeti Múzeum sarkához értünk, már lőttek. - Orvost! Orvost! - kiáltozva szaladt el mellettem két alak alkalmi hordágyon sebesültet cipelve. Mögöttük, méterekkel lemaradva, feje fölött orvosi táskát lóbálva, egy kövérkés úr futott lihegve. Álmélkodva néztem utánuk, amíg a sűrű tömegben elvesztek a szemem elől. A Kiskörúton végig álltak a villamosok. Teherautókon emberek indultak „fegyvert szerezni". Este tizenegy óra volt. Elindultam hazafelé. Szemből, a Károlyi-kert irányából a tömeg éljenzésétől kísérve rendőrök szaladtak libasorban, kezükben hosszú, öreg, tán még első világháborús puskákkal.

Édesanyám legközelebb akkor eresztett ki a lakásból, amikor Nagy Imre meghirdette a tűzszünetet, s megindult a szovjet csapatok kivonása a városból. November harmadikán délután a Szabó Ilonka utcából, a középiskolások országosnak nevezett Forradalmi Bizottságának alakuló üléséről naiv, bizakodó örömmel érkeztem haza: itt a béke, s most jön az áhított új világ: elkezdődik valami, amiben már nekem is tevékeny részem lehet!

Másnap hajnalban folyamatos, szűnni nem akaró ágyúdörgésre ébredtem. Édesapám már fönt volt. Öltözz - mondta -, megtámadták a várost az oroszok. Megyünk a Kiegészítő Parancsnokságra! De elkéstünk: édesanya addigra már bezárta a lakást, a kulcsokat magához vette, s nemcsak kettőnket, Kisattit sem engedte ki, valahová még a géppisztolyát is elrekkentette.

A Cukor utcai iskolában (véletlenül itt kezdtem negyvenötben az elemit, ahogy másfél évtizeddel előttem Jancsi is) csak január közepe táján indult újra a tanítás. Addig - az időt múlatva, meg régi vonzalom okából is - egy antikváriumban talált, az előző századból maradt öreg könyvből nekiálltam finnül tanulni. Amikor végre ismét megnyílt az iskola, enyhült az anyai szigor, és szabadabbá vált a mozgásom is. Kőszeg Feri barátommal (annak idején, a háború után a két édesanya - kölcsönös rokonszenvet érezve - ültetett minket először egymás mellé a középső padsor első sorában) gyorsan szerettük volna pótolni, amit az előző hónapokban kényszerűen elmulasztottunk: röpcédulákat gyártottunk és ragasztottunk ki a város telefonfülkéibe, további harcot ígérve a kettőnkből álló Középiskolás Forradalmi Bizottság nevében. A harc persze nem folytatódott - annál inkább nem, mert az érettségire készülve időnk sem maradt a forradalom folytatására.

Nyáron azonban a lelkifurdalás ismét csak fölébredt bennem, és bátyámhoz fordultam tanácsért: ki segíthetne eljutnom a minden bizonnyal létező földalatti ellenálláshoz? Jancsi most is megértő volt - vagy inkább bölcs? -, és Sárközi Márta nénihez küldött, talán neki lehetnek ilyen kapcsolatai. Márta néni fent a hegyen, kis háza előtt, a kertben fogadott. Komolyan meghallgatott, aztán - nem tagadva, hogy lehetnek idevágó ismeretei - józan határozottsággal eltanácsolt mindenféle szervezkedéstől.

Egy novemberi hajnalon aztán mégis fölharsant a Molnár utcai lakás csöngője. Tudtam, hogy értem jöttek. Kőszeget akkor már egy hónapja letartóztatták, s biztosra vettem, hogy rám is sor kerül. A Fő utcai előzetesből a karácsony előtti napokban, Ferivel együtt bocsátottak ki. Az ellenünk folyó eljárás - újabb kihallgatásokat követően - valamikor a következő februárban, ügyészi megrovással fejeződött be.

Számos szerencsés körülmény összeesésének köszönhetően folytathattuk éppen csak megkezdett egyetemi tanulmányainkat is. Itt jön a Pilinszky fasiszta unokaöccse! - ezzel a „tréfás" fölkiáltással fogadott bennünket Kardos László professzor úr, amikor Kőszeggel - akiért ő jótállást vállalt - beléptünk tanszékének ajtaján. Engem Kardoshoz hasonló módon Beke Ödön, az idős finnugrász professzor segített, amit úgy igyekeztem meghálálni, hogy évekig szorgalmasan látogattam hanti nyelvóráit. Beke Ödönnek, illetve egészen pontosan kezdetleges finn nyelvtudásomnak és egy nagyon kedves tanársegéd asszonynak köszönhettem már azt is, hogy - némi késéssel - ötvenhét októberében egyáltalán fölvettek az egyetemre. Jó fölvételi eredményem ehhez nem volt elég, mert valaki azt is megkérdezte tőlem: Elképzelhető-e egy szocialista országról, hogy ne legyen tagja a varsói paktumnak? Én elképzelhetőnek tartottam.

Az érettségi előtti tavaszon váratlanul ráébredtem, hogy választanom kell, merre menjek tovább. Király persze már nem akartam lenni, de festő sem. Leginkább a politika érdekelt, ami azonban abban a világban szóba sem jöhetett. Csaknem ugyanez volt a helyzet a jogi pályával: ijesztő volt látni és hallani az ötvenes évek politikai pereiben nemcsak az ügyészek és bírák, hanem az ügyvédek megszólalásait is. Érdekelt volna az irodalom és a történelem, de biztos voltam, hogy író nem leszek, tanár nem akarok lenni, a történelmet pedig - hasonlóan a joghoz és a politikához - csúszós területnek éreztem. Teljesen elbizonytalanodtam, s végül - bátyámra hallgatva - mégis magyar-történelem szakra jelentkeztem. Az első év végén aztán, korrigálva a dolgon, a történelmet fölcseréltem az egyértelműbben értékközpontúnak érzett művészettörténettel.

A politika, a politizálás iránti vágy azért továbbra sem hagyott el teljesen, s megpróbáltam legalább valamiféle pótlékára rátalálni. Ilyen pótlék lett a hetvenes években számomra a Képzőművészeti Szövetségben vállalt munka. Még korábban, Székesfehérvárott a helyi szervezet titkára, később Pesten a művészeti írók szakosztályának a vezetője lettem. Utoljára is sokak - köztük a magam - meglepetésére megválasztottak a szövetség egyik alelnökévé. Ez a szép pozíció nem jelentett igazi hatalmat, de sok apró ügy tisztességes elintézése mellett néha arra is adott lehetőséget, hogy ártatlan képpel törjünk borsot a kultúrpolitika irányítóinak - egy minisztériumi főosztályvezető, egy miniszterhelyettes, egyszer-egyszer a miniszter - orra alá. Gyermekkoromban éreztem utoljára olyan felszabadult örömöt, mint amikor egy-egy ilyen elvtárs tehetetlen, fuldokló mérgét láthattam! 1990-ben aztán - talán mondhatom, hogy befejezésként és ajándékaként az életnek - az ismeretlen s akkor még mások, a tapasztaltabbak számára is járatlan területen esetlenül botladozva ugyan, de ténylegesen is politikus lettem: képviselő a helyi, városi közgyűlésben.

Amikor az egyetemről kikerülve Mártával Fehérvárra költöztünk, számomra Budapest újra és teljesen természetesen került az ideiglenes, átmeneti hely szerepébe. Pestre ügyeket intézni jártunk, szüleinket látogatni, találkozni a barátokkal, néha egy-egy színházi estre, hangversenyre mentünk fel, vagy kiállítást néztünk meg. Marci fiunk megszületéséig gyakran előfordult, hogy egy-egy éjszakát is Pesten töltöttünk. Ilyenkor legtöbbször Jancsi lakásában éjszakáztunk. Akkoriban a K. Z. Oratóriumon dolgozott, amelynek nemcsak minden sorát és változatát olvasta föl újra és újra nekünk, hanem a közben inkább csak saját használatára megfogalmazott, az oratóriumról mint műfajról írt gondolatait is. Számomra régről ismerős - mondhatnám azt is, kíméletlen - módon, nemegyszer hajnali két-három órakor ébresztett föl bennünket, hogy hallgassunk meg egy új részletet, mondjunk véleményt egy változatról, néha akár csak egyetlenegy sor vagy jelző cseréjéről. A hatvanas évek második felétől - Marcink miatt - le kellett mondanunk az éjszakai kiruccanásokról. Néhány évvel később Párizsban - ahol elsősorban ugyancsak Jancsi közvetlen segítségével tölthettünk el egy teljes hónapot - a színpadi művek születésének lehettünk tanúi. Nem laktunk együtt, de nagyon közel egymáshoz, s többnyire esténként, de néha napközben is hol nála, hol nálunk, hol egy kis bisztróban talált alkalmat a fölolvasásra. A párizsi napokhoz kapcsolódik (visszagondolva az egymás közelében töltött évtizedekre) az egyetlen jelentősebb nézeteltérésünk. Az éppen akkoriban elhunyt festőművész, Kondor Béla kapcsán vesztünk össze, csúnyán, hangosan és ráadásul tanúk előtt. Szégyennel keveredő fölháborodással hagytam ott a vacsoránál ülő baráti társaságot, reménytelennek érezve, hogy egyszer még megértsük egymást. Másnap azonban szállásunkon, közös barátunk, Wiener Pali ajtaja alatt becsúsztatva ott volt Jancsi tapintatos, minden zavart és félreértést szerető belátással föloldó levele.

A család, amely születésemtől fogva körülölelt, az ötvenes évek végén kezdett megfogyatkozni. Először Titi ment el, ötvenkilencben hosszú-hosszú szenvedés után nagymamánk, anyám és Jancsi édesanyja. Őt rövidesen Tete követte, aztán Amerikában Kovács nagyapa. Testvérei közül elsőként, hetvenegyben meghalt édesapám.

Szüleim ekkor már a Hajós utcában laktak együtt Áron öcsémmel, a nénikkel - Márival és Bébivel - meg újra Jancsival. A családi költözések sora még Kiseri férjhezmenetelekor indult el: ő új családjával a Molnár utcában maradt, szüleim és öcsém a Petőfi Sándor utcába mentek, Mári néniékhez, Jancsi pedig a húgom apósa és anyósa által felhagyott Izabella utcai lakásba. A változás legnagyobb nyertesének bátyám érezhette magát: negyvenéves korára végre önálló otthonhoz jutott! Öröme azonban nem tartott soká. Az öreg bérház udvaráról nyíló, nem nagy, de belül barátságos kényelemmel berendezett két szoba külső környezete egyenesen riasztó volt. A csúnya, napsütést soha nem látott udvar önmagában talán megszokható lett volna, de az állandó leskelődés, Pilinszky vendégeire és látogatóira tett szándékosan hangos, félreérthetetlenül ocsmány megjegyzések egyre elviselhetetlenebbé tették az ottani életet. Ez a tarthatatlan helyzet is hozzájárult ahhoz, hogy hatvankilencben, amikor szüleim és Máriék a ház lebontása miatt elhagyni kényszerültek a Petőfi Sándor utcát, bátyám - most már a Hajós utcában - vállalta a nagy családdal való újabb együttélést.

Édesapa hirtelen, minden előzmény nélkül halt meg. Jancsi Párizsban volt éppen, én pedig véletlenül - egy nyelvtanfolyamon vettem részt, és nem tudtam naponta Fehérvárra hazajárni - éppen a Hajós utcai lakásban, az ő szobájában aludtam. Anyám ébresztett: Gyere, édesapa nagyon rosszul van! Gyermekkori jó barátomat, Gyurkát hívtam hozzá, aki a mentőkkel azonnal a közeli kórházba szállíttatta, de már hiába.

A veszteségben anyám tökéletesen elárvult. Örök elevensége, lényének fiatalos, rokonok és barátok, ismerősök által mindig irigyelt ragyogása egyetlen pillanat alatt vált semmivé. Alig túl az ötvenedik évén egyszerre öreg lett, és kiszolgáltatottja valami rettenetes ürességnek, amit testvéreim és a maradék család szeretete képtelen volt kitölteni. Tehetetlenül kellett látnunk, hogy nemcsak a jövő veszett el számára, hanem ugyanúgy és örökre a múlt is. Mint akinek az egész életében csak pusztulás, örök kisemmizettség jutott, s ami maradt, az a semminél is kevesebb: üszkös romok. Az egyetlen jó, amit emlékei még őriztek, férjének, Bandikájának arca volt, de ennek fénye is csak a körötte tátongó, kikerülhetetlen űrnek a puszta realitását tette félelmetesebbé. Utoljára a kórház valamelyik - ahogyan rémlik - egy alagsori, az éjszakai, homályos lámpafényben áttekinthetetlen, zsúfolt helyiségében láttam. Lélegeztetőgépen volt. Már nem vett tudomást sem rólam, sem a papról, akit odavittem.

Nemsokára - már a kilencvenedik évén túl - Bébi követte anyámat. Áron - fiatal feleségével - Amerikába költözött, ahogyan ezt akkor nevezték: disszidált. Mári néni és Jancsi ekkor egyedül maradtak. A Hajós utcai lakás kongó, mind ridegebb, világvégi ürességében föloldhatatlanul lettek kiszolgáltatottjai egy kölcsönös, fél évszázada izzó feszültség viharos kitörésének. A két embert egyszerre letagadhatatlan szeretet és valami egészen furcsa - a szeretetet hol támogató, hol pedig szikrázó haragba forduló - indulatos részvét kötötte össze; szerették és sajnálták a másikat, mert az se nem tudott, se nem akart olyan lenni, úgy élni, ahogyan azt ők kívánták tőle.

Jancsi menekülni próbált: eleinte csak Máritól, majd egyre tudatosabban és következetesebben Budapesttől is, pontosabban annak taposó, a mindennapokba kíméletlen, durva erőszakkal behatoló világától. Gyakran Szigligeten, máskor Velemben - ahol Törőcsik Mariék közelében lelt átmeneti otthonra -, néha Székesfehérvárott, egyszer Sopronban kereste a menedéket. Párizsi utazásai ritkábbá váltak: ekkoriban szakadt meg kapcsolata Juttával. Mári néni Juttát néha talán kicsit vonakodva, de - mert legalább német - mégis kedvelte. Ingridet viszont, a fiatal, kicsit dadogós francia lányt - akiben Jancsi egyedüliként ismert az ő szeretetére szoruló, elesett lényre - nem tudta elfogadni. Ingrid érezte ezt, és félt is Máritól; Jancsi pedig - még esküvőjük után is! - igyekezett őt nénjétől távol tartani. Ezt a szegény, Jancsi halála után teljesen elárvult lányt Mári az első pillanattól, hogy megismerte, a családba illetéktelenül betolakodott idegennek tartotta; Ingridben - és ezt kifejezetten botrányként élte meg - Micsicsák megtestesülését, semmiből való előlépését látta. Az egyre reménytelenebbül kihűlő és elporosodó lakásban később, Mári csendes elmúlásáig - a rojtos terítővel borított kerek asztal mellett ülve - újra és újra tehetetlen, türelmes megértéssel, megadó, kötelességtudó figyelemmel hallgattam a konokul ismételt, évek óta újra és újra fogalmazott, engesztelhetetlen vádakat. - Jancsi és te is! Igen, te! - Némán álltam a pillantását, miközben erősen kerülgetett a sírás. Hallgattam. Mári hajlottan a fotőjbe vesző alakja mögött a régi tükröt néztem. Az ablak mellett, a falnál állt. Gyöngyház-berakásos „timpanonja" és nyúlánk, fekete lakkfényű, korinthusi fejezettel ékes oszlopai között csak a száraz, öreg deszkákat láttam. A ragyogó, metszett tükörlapot Jancsi zúzta szét, amikor Ferenczy Béninek róla készített terrakotta portréját is.

 

Részlet a Magvető Könyvkiadónál megjelenő, Törmelék c. önéletrajzi regényből.

* Pilinszky János költő, a szerző nagybátyja (1921-1981).