Aradi Varga Imre
Odüsszeusz emlékei
A szirének
No lám derék szüzek, vagy álnok álszüzek,
jóasszonyok, szirénszavatok hallgatom, fülem
kimostam, szóljatok - hajóm megállt
a sziklátok alatt, bizony
nagy élvezője vagyok én a dalnak,
zendítsetek rá, szóljon a lantotok,
édes muzsika, szárnyaló szép szavak
igéznek (hiszitek), ködfátyol a szememre,
hiúságom legyezve hérosznak tituláltok
de kedves tőletek, egymásra licitálva
igéritek
a szép, a szebb és a még szebb jövőt -
hogy riszálod magad Parthenopé, kicsim,
édesen csicseregsz jó Leukoszia,
úgy igyekszel Ligeia, vetted észre?
hogy lefostad a lábad aranyoskám
csak másszak fel a sziklátokra, már miért?
hogy fölfaljátok ízletes húsomat?
csontomból a velőt csámcsogva szopva?
agyam, Odüsszeusz agyát emésszétek böfögve?
majd, körbetopogva sivár sziklátokon, kiszarjatok -
ember vagyok, nem prédája groteszk
gonosz kis elmebeteg ámítóknak,
mezőtökön fehér csontok virágzanak,
dögszagot hord a szél -
leköttettem magam, tudjátok-é, miért?
hogy át ne lőjjem hazugságot okádó
torkotok, derék hajósaim füle viasszal
tömve, fölösleges a hülye kárálástokat
meghallani a népnek -
no húzzatok rá, gyerünk, fiúk, agyő, szirének.
Egy vázáról
Nos, jóember, csak ennyi? ezt a vázát szorongatod?
se bor, se mirrha, ékszerek, arany? üres
belül - ezt menekíted, menekítenéd?
mutasd: hives patakra hajló szarvasok,
orruk körül hogy karikázik a víz,
fölöttük szinte megrebben a lomb, de a vezér
figyel, fülel, nemes pofáján némi aggodalom,
s no lám, a dombon nőalak pihen,
Artemisz, ez a tébolyodott vadásznő,
földön hever az íja, leintve reszkető vadászkutyáit
tán meghatódva élvezi a csendet?
gyönyörködik a teremtett világban? ó, a béke
tűnő illúziója két gyilkolás között -
te festetted? te álmodtad? mikor még
kezed szabad volt, lelked szabad volt, s nem így
legyőzött rabként hevertél gúzsba kötve?
elvehetem, nem is vitás, de kérlek,
add nekem, hadd vihessem Ithakába -
ne szólalj meg, ha úgy érzed, a hódítók
szava bemocskolja a szádat, bólogass,
ha érted, amit mondok, ennyi elég -
lehet, hogy én is elpusztulok, lehet
hogy széthullott hajómból örökre elmerül
a vázád, lehet, hogy részegen, dühödten
valaki földhöz csapja, széttiporja
mint téged is, ha holnap jönnek érted,
hogy a beledbe vágják tőrüket -
miért kell mindent elpusztítani?
milyen törékenyek az álmaid, az álmaink,
s milyen törékenyek az álmodók -
sátram körül őrök figyelnek, lődörögnek,
mint idomított vérebek, eszük se több,
ha meglátják idegen képedet: üvöltenek,
ha megszimmantják másságos szagodat: kihabzik
pofájukból az értelmetlen gyűlölet -
takard el arcodat,
s az istenek, ha vannak, óvjanak. Eredj.
Az egyszemű
Így, utólag, beláthatod: ocsmány dolog
a messziről jött embert úgy fogadni,
ahogy te tetted, nálunk nem ez szokás,
ha ég a tűz, mert égett, melegedni
köré ülünk mind, gazda és idegen,
a sajtunkból, ha van, s neked van,
adunk az éhezőnek, s friss forrásvizet
kortyolni hozzá, így szokás minálunk,
de te? pökhendi nagy barom
két jó legényem nyakát szeged azonnal,
s majd újra kettőét, modortalanság,
a világ minden társasága kigolyózna,
s mentségedre még az sem szólna, hogy
négy nagypofájút öltél le, velük már
meggyűlt a bajom nekem is, rebellisek,
parancsaimra csak morogtak, magunk között
maradjon: nem kár értük, ámde
az én dolgom a rendcsinálás, s most már
a bosszú is enyém - s a tekintélyem helyreáll,
ha láttad volna micsoda kéjes mámor
ült arcukon, míg a karót hegyeztük
s barátinak nem mondható tüzednél izzítottuk,
s mikor hó-rukk, és újra hó-rukk,
bortól véreres szemedbe döftük, azt hiszem,
elélveztek a kéjtől mindahányan,
s ismét hős voltam, uruk, parancsolójuk -
reánk a tenger vár, a végtelen szabadság,
te meg vakon botorkálsz juhaid után, míg
egy rossz lépés, egy ingatag sziklatömb
s nyakad töröd a mélyben, úgy bizony,
meg fogsz dögölni derék egyszemü-se, mert
ilyen az élet.
Pallasz Athéné
Pallasz Athéné, isteni mentorom, kemény
pillantásodat állom, nem roggyan a térdem, ugyan
miért is, szembogaradban barna meleg fények
cikáznak, szádon apró mosolygás, arcodon
kigyúl a fény, istennőm, Pallasz Athéné
ambróziaillatú ez a rét, heveredj le,
gyengéd kezemmel bontom ki melledet,
rágcsálom tündéri bajszodat, nyakad
ivét csókjaimmal barangolom be, érzem
hogy lüktet a tested, halk sikolyok, mohó szám
ágyékodra tapad, szorítsz, elengedsz, újra szorítsz,
drága halandó, hörgöd, drága halandó,
kifordult szemed fehérjét látnám, ha látnám,
drága halandóm, hörgöd, drága Odüsszeusz,
ennyi elég lesz, felüvöltök, Athéné hallod-e
nekem nem elég ennyi, ne üvölts, mondja halkan,
én istennő vagyok, te meg halandó,
ne feszegesd a combom, céltalan, nem és nem -
s álltam felette, bajszomon pinaszőrrel,
szétfröccsent magomon éhes bogarak verekedtek.