Babiczky Tibor
A terasz
Tíz éve tudok rólad. Előtte sem-
mit. Semmi lényegest.
1954. Ezt tudom. Meg Nyíregyháza.
Fehérvár. Végül Budapest.
Ez a nulladik nap. És ez
a tudás. Így tudom.
Huszonnégy éves vagyok.
Ez nem valós.
Végignézném, tiltott filmet a
gyermek, az időt, mi
számomra elveszett. Úgy csinálsz:
nincs is. Nem hiszem el.
Kilépek a szédülő
napsütésbe.
Minden hófehér. Itt
lehet egy kávézó-terasz.
Talán a kérdéseket kéne megtalálni,
nem a válaszokat. Egy asztal van
és egy szék van. Ezt találtam.
Leszámolom az összes aprót.
Aranykor
A Kezdet idején már este volt
a Szabadság hídon mentem át
néztem az aranyló lámpasort
miféle sejtrács őrzi a lélek ágbogát
és miféle spirálkulcs nyitja vágyaink
örökre változó rendszerét
amely torzul megújul s elkopik megint
és mintha összeállna úgy hull egyszerre szét
és miféle kombinációra lép a lábunk
és miféle kód a sejtelem
hogy minden mögött egy gyermeket találunk
sem felnőni sem játszani nem engedem
a Szabadság hídon mentem át
most előttem áll az a szőke kisgyerek
„azért vagyunk hogy mindent megjegyezzünk
és végül elfelejtsenek"
lesz-e még arcunk mikor a négy lovas majd
előlép a virradatból
vajon a dobozba gyűjtött aludttejfogakban
szunnyad-e még az aranykor
vajon ha a látás visszatalált
visszatalál-e a lélek
és hozza vagy elviszi majd a halált
és mi az amit örökre járni remélek
pedig úgy gyorsul most bennem
mint ami rövid sprint után
épp a célvonalon mint a rövidtávfutó
hirtelen megáll