A Halhatatlanok Városa
„Ez a város olyan szörnyű, hogy a puszta létezése és fennmaradása, jóllehet a rejtelmes sivatagban rejtőzködik, megfertőzi a múltat és jövőt, és valamiképpen megrontja a csillagokat. Amíg fennáll, a földön senki sem lehet bátor, vagy boldog."
Jorge Luis Borges: A halhatatlan ember
Az interpretáció tárgyával kapcsolatos tévedés tévútra viheti az értelmezést. Tegyünk tehát kísérletet a pontos definícióra. Kőnig Frigyes újabb festményei technikai értelemben táblaképek. Nem is ez a minőség jelent kihívást az interpretáció számára, hanem a kép tárgyától elválaszthatatlan műfaj meghatározása, a néven nevezés. Vajon tekinthetjük-e tájképeknek ezeket az élet biológiai tényezőinek és narratív elemeinek teljes kiiktatásával készült vásznakat? Ha igen - mert hisz máshova aligha sorolhatók -, akkor melyik alcsoport gyűjtőfogalma illik rájuk? Nem lehetnek az elfogulatlan tapasztalás vagy egyszerűen az üresség tájai, nem ideális tájak, nem veduták, noha építményeket ábrázolnak; nem a táj mint lélekállapot megtestesítői, jóllehet hangulatuk baljós, kiábrándult, olykor fenyegető. A 17. századi Poussin, Claude Lorraine ideális tája kulissza volt, történetek helyszíne. Kőnig tája olyan díszlet, ahol a kulissza főszereplővé lép elő. Nem kíséri, aláfesti, keretezi, hanem maga képviseli az elmondhatatlan történetet. Perszonifikálódik, arca és jelleme lesz. Logikus fejlemény, hiszen a klasszikus műfajelmélet a cicerói retorikából és Vitruviusnak az építészeti látványt a drámai történés jellegével összekapcsoló tanaiból táplálkozik. Dolgunk az volna, hogy a „tartalomként" és önálló esztétikai minőségként megmutatkozó díszlet alapján rekonstruáljuk a történetet. Ami felületesen közelítve kézenfekvőnek látszik, a science fiction hipotézise, az mindenféle áldokumentációs elképzeléssel együtt azonnal megdől, amint szembesítjük a Kőnig-képek egyik legfőbb jellemzőjével, az időérzet bizonytalanságával. Nem tudjuk eldönteni, hogy ebben a fikcióban a múlt, a jelen vagy a jövő táját lássuk-e, s ha egyiket sem, akkor vajon hova helyezkedjünk. Mintha egy borgesi csapdába csalogatna bennünket a festő, amikor a perspektivikus illuzionizmus és a panoráma hagyományos eszközeivel idegenvezetésre invitál elidegenedett épületei közé. Úgy érezzük magunkat, mint egy kihalt civilizáció nekropolisában, titkos tekintetek kontrollja alatt. Lépteink lelassulnak a fenyegetettség és az elhagyatottság kölcsönös érzésétől s attól a felismeréstől, hogy tulajdonképpen romok közt járunk. Egy ismeretlen civilizáció műszaki értelemben intakt állapotú romjai között. A kihalt bunkerek alá földalatti labirintusokat képzel a megszeppent látogató. Ahogy Borges mondja: „...mindig attól féltem, hogy az utolsó labirintust elhagyva, megint csak körülfog a gyalázatos Halhatatlanok Városa". A kihalt, céljukat vesztett építményekbe életet egyedül a megfestés mikéntje lehel. Látszik a festék, tapintható az ecsetnyom, érződik a megformálásért vívott küzdelem. Ez a kárpótlás a hiányzó, az elfeledett történetért. Kőnig Frigyes világának egyik pólusa a történetnélküliség. A másik pedig épp az ellenkezője. Hadmérnökök precizitásával, traktátusok vizuális nyelvén megfogalmazott illusztrációk és magyarázó ábrák konkrét és általános történetekhez: várak, erődítmények építéstörténetéhez, az építészeti morfológia stílustörténetéhez, a téri ábrázolás (perspektíva, axonometria, anamorfózis, digitális térháló) tudománytörténetéhez. Hommage a barokk illuzionizmus felülmúlhatatlan mesterének, Andrea Pozzónak s az I. József számára geometriai tankönyvet szerkesztő Birckensteinnek meg az azt magyarországi várak ábrázolásával illusztráló, németalföldi rézmetszőnek, Justus van der Nyportnak. Hiteles idézetek, rekonstrukciók, töredékek romantikus montázsa emitt, a természetidegen vízió naturális megjelenítése amott. A metafizikus múzsa pedig e furcsa játékszerek fölé ütött-kopott, de elnyűhetetlen ernyőt tart: a szürrealizmusét.
Várkonyi György