A Mozgó Világ internetes változata

Április 8/9.

A választás nehéz, lassan cammogó napja számomra egy nehezebb, még lassabban múló éjszakával kezdődött, amelyhez képest az első fordulót záró éjszaka - a maga izgalmai ellenére - szinte felüdülés volt. Azon a bizonyos, április 9-ére virradó éjszakám a Víz és a Vezér jegyében telt: (rém)álmaimat e két elemi csapás uralta.

Hogy jött a képbe a víz? Úgy, hogy a nagy napot megelőző estén arra lettem figyelmes, hogy a tengerszint felett 260, s még a Duna fölött is 160 méterrel fekvő kertünkben buzgárként tör fel a víz. Házunk lakóinak átlagon felüli természettudományos műveltsége segített annak felismerésében, hogy nem az áradás, hanem csupán egy pimf csőtörés áldozatai vagyunk, de szombat este lévén ez sem mentett meg bennünket attól, hogy az éjszakát a víz fenyegetésében töltsük. Így aztán két szoronganivaló társaságában tértem nyugovóra. Szorongtam egyrészt amiatt, hogy vajon a reggelre várt vízszerelők időben úrrá lesznek-e a csőtörésen, vagy az alattomos víz munkálkodása nyomán házunk „kőtutajként" önállósítja magát. De a másnapi választások kimenetele miatt is akadt éppen szoronganivalóm, hiszen bármennyit bosszankodtam is a mostani koalíció töketlenkedései miatt, a kampányban egyértelművé vált (ami persze addig is sejthető volt), hogy a politikai erőtérben itt és most mégiscsak ők a „normális" Magyarország zálogai.

Korán feküdtem le, hogy nyomasztó hangulatomból az alvás kábulatába menekülhessek, no meg persze azért, hogy a kora reggelre remélt szerelők érkezése (és a víz elzárása) előtt elintézhessem „folyó" ügyeimet. De hiába, bármennyire szerettem volna, hosszú órákig nem tudtam álomba szenderülni, s amikor végre sikerült, az még rosszabb volt. Mert azonnal jöttek a rémálmok. Megpróbálom felidézni őket, bár még most is borzongást érzek egyik-másikuktól.

Nos, ha jól emlékszem, az első jelenet egy osztálykiránduláson játszódott, talán tízéves koromban. Jókedvűen bandukolunk az erdőben, elöl tornatanárunk halad, még csak hátulról látom, szálfatermetű férfi. Egy patakhoz érünk, amely jócskán meg van duzzadva (figyelem, a Víz motívuma!), ezért a tanár egy átnyújtott bottal segíti a lányokat az átkelésben. Én kerülök sorra, nyúlok a bot után, hogy megkapaszkodhassak benne, amikor csípős ütést érzek a kezemen. Felpillantok, látom, amint a hirtelen Mikola-arcúvá változó tanár (a Vezér-motívum!) azt sziszegi: körmös, körmös, körmös! Beleesem a vízbe, senki sem húz ki - aztán végre felébredek, izzadságtól vizesen, borzongva.

Nagy nehezen visszaalszom, de máris jön az újabb szkeccs, s ez sem sokkal vidámabb. Családi utazásra indulunk, még a 105-ös Skodával, a gyerekek kisiskolások, a férjem vezet. Egyszer csak, az autópálya feljárója előtt megállít egy rendőr, arca a Vezéré, és nyájasan közli: forduljunk vissza, mert a törvényerőre emelkedett családi gépkocsiprogram értelmében autópályára csak minimum 1600 köbcentis benzines (és 2000 köbcentis dízel) járművel lehet fölhajtani. Menjünk szépen haza, mondja az Orbán-szerű rendőr. Meg is fogadnánk tanácsát, hiszen törvénytisztelő emberek vagyunk, de nem tudunk visszafordulni, mert tömött sorokban dübörögnek a terepjárók és a kisbuszok, mindegyik zsúfolásig Orbán-arcú kisfiúkkal és kislányokkal. A problémát végül megint az ébredés oldja meg, úgy-ahogy.

A következő álom megint a víz jegyében fogan. Házunkat úgy alámosta a víz, hogy önálló életre kelt: mint José Saramago Kőtutaja, úgy szakadt ki helyéről és sodródott el a Budai-hegységtől. Emiatt nem tudunk elmenni a választásra sem, hiszen mire észbe kapunk, már messzi vagyunk a szavazásra kijelölt iskolától. A budai „úri" kerületeket átjáró, a püspöki körlevél mellett még Semjén Zsolt (KDNP-elnök, a polgári szövetség egyik ütőere) újításával, a „keresztényi" gyűlölettel is súlyosbított hangulattól azonban nem tudunk elszakadni. A vízivárosi Szent-Anna templomnál kiabálásra leszünk figyelmesek. Egy atya átkozódik éppen, mennydörgő szavai egy zokogó, idős asszonyra hullanak, s mi hirtelenjében egy másik Saramago-könyv lapjain, a Kolostor regényében érezzük magunkat, egy autodafé nézőseregében, és mélyen szégyelljük magunkat.

Újabb ébredés, újabb álom, most, hál' istennek, elmarad a víz. Jön viszont a másik természeti csapás, a Vezér maga, igaz, csak hangjával (mintha csak az Úr volna), kép nélkül. Telefoncsörgésre ébredek, nagy nehezen kikecmergek az ágyból, és felveszem a kagylót. Vezér hangja szól, jámboran-nyájasan, de azért határozottan. Azt mondja: állítsuk lábára a magyar gazdaságot, segítsek neki ebben, egyedül nem boldogul. Jó, mondom, megteszem, ami tőlem telik, bár nem vagyok igazán erős. Védjük meg a magyar vállalkozásokat, mondja fokozatosan erősödő hangon, tartsuk magyar kézben a magyar földet, zárjuk ki a külföldieket a magyar közbeszerzésekből, teremtsünk színmagyar munkahelyeket, csináljunk színmagyar gyerekeket, építsünk magyar házakat, váljunk a magyarnál is magyarabbá, hajrá, magyarok, harsogja fülembe. Majd hirtelen dalra fakad: gólya, gólya gilice, mitől véres a lábad, török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja, s mire a síppal-dobbal taktushoz ér, még jobban felerősödik a hang, s hallom, amint kísérő zeneként bekapcsolódik a különféle nyílt színi rendezvényekről ismerős, sípoló-pfujoló vegyes kórus. A fülrepesztő zajtól süketen és török gyereknek érezve magam bújok vissza ágyam vigasztaló melegébe.

De a rémálmok sorozatának még nincs vége. Most megint van víz, de van vezér is. Tengerben fürdöm, valahol Horvátországban, amikor felém úszik a Vezér, s mögötte, mint a kiskacsák anyjuk után, úszik a polgári szövetség országos listájának élcsapata. Amint közelednek, sorra rikácsolni, kárálni kezdenek, ki-ki a maga habitusa szerint. Gázár, gázár! - hápogja egy Áder-fejű kacsa, Rogán-szerű társa pedig hozzáfűzi: Rosszabbul élünk, mint négy éve! De rögvest túlharsogja őket egy Bayer-küllemű madár. Rózsaszín bőrtangás buzik! - kárálja, s hasonló tónusban egy Mikola-fejű: Szingli-hordák! Egy Wittner-kinézetű madár szája síppá formálódik, egy Semjén-szerű pedig eltorzult arccal rikácsolja: hazánkra rontó pogányság, drogos, meleg, szakállas bácsik! A legszörnyűbb, már-már horrorisztikus jelenet azonban csak most jön: az addig gácsérként elöl haladó Orbán-fejű madár hirtelen alámerül, a víz alatt kicsinyég kibekkel, majd újból felbukik, de akkor már kövér kisgömböcként. Ijedten próbálok elúszni előle, de azért látom, amit látok (és én, Nádas Péterrel ellentétben, meg is mondom, mit): szájából egy ibolyakék körömcipős női láb lóg ki.

Újabb ébredés (csuromvizesen, de nem a tengertől, hanem a rémülettől), újabb elalvás, újabb álom. Ez most szelídebb az előzőnél, bár annál nyomasztóbb. Megint úszom, de nem vízben, hanem papírtengerben: millforintok és billforintok vesznek körül, kapálódzom, hogy el ne süllyedjek a tömérdek papírpénzben. Valahol bömböl a rádió, a Reggeli krónikát s benne Orbán Viktor hangját hallom: Ez lett a vége a ti luxusprofitos, bankárkormányos, technozenés vigadozásotoknak, nesztek, itt van nektek egy jó kis forintválság, ettől csak megjön az eszetek! Ha nem, a forintotok mellett bedöntöm a bankrendszereteket is, s akkor minden okotok meglesz a pánikra! S már kapom is az sms-t: „Szia! Ne szólj senkinek, ha van pénzed az OTP-ben, vedd ki, mert csődben van az OTP. Üdv. Zsuzsa." Ki a csuda ez a Zsuzsa? - töprengek, de nincs sok időm, a papírpénztengerben próbálok elúszni a legközelebbi OTP-fiókba, hogy még időben hozzájussak családi megtakarításunkhoz, de bármilyen erővel tempózok, egyre távolabb sodródom a banktól.

Fuldokolva, az erőfeszítéstől kimerülten ébredek, örömmel konstatálom, hogy ágyban, puha párnák közt vagyok, papírtenger helyett a tollpaplan ölelésében, s nem a rádió bömböl, csak az unokám. Megnyugszom, de nem tart sokáig, mert jön a következő álom. Marcona alakok kituszkolnak puha, meleg ágyamból, azt mondják, parancsuk van rá, mert megkezdődött a visszaállamosítás. Kitessékelnek a lakásunkból, a közeli közösségi házba kell mennünk, az lesz ezután az otthonunk, mondják. De oda is csak a családosokat engedik be, a szingliket ismeretlen helyre szállítják. A munkahelyemet is leállamosítják, elvégre mocskos magáncég, az se zavarja őket, hogy egy fia külföldi tulajdon sincs benne. Azt mondják, nem tudják ellenőrizni, vajon a hazai tulajok mögött nincs-e nemzetidegen test vagy lélek, biztos, ami biztos, jobb, ha minden az államé, hisz az tutira magyar. Már éppen belenyugszom mindenbe, amikor sötétség borul ránk, ott, a közösségi házban. Nincs áram, kiabálják mindenfelől, elfogyott az állam pénze, ezután sötétben kell élnünk. A hírre csak félig ébredek fel, elvégre álmában az ember nem ijed meg az örök sötétség gondolatától.

Félálomban álmot váltok. Április 13-a van, este nyolc. Megnézem a Fidesz-portált. Április 13, 19:32 dátummal ezt a szalagcímet találom: Gallup: a Fidesz számíthat az MDF-szavazókra. Izgatottan klikkelek a cikkre, de csak ezt találom: „Ilyen azonosítójú cikk nem létezik!" Ettől aztán úgy megkönnyebbülök, hogy végleg felébredek.

De addigra már úszom a verítékben. Pedig csak most kezdődnek a négyévenként ismétlődő, valóságos izgalmak, most indul a szavazás, csak most indul a csigalassúsággal cammogó nap, nem beszélve az ezt követő éjszakáról, az idegtépő szavazatszámlálás procedúrájával. A magam részéről azonban már túl vagyok a nehezén: az elmúlt éjszaka rám zúdult rémálomözönnél rosszabb már nem lehet, a legszerencsétlenebb forgatókönyv esetén sem. Végül is ez a jó az álmokban: a tudatalatti parttalan fantáziájával teremtett borzalmait ritkán tudja a valóság túlszárnyalni.

És a szerelők is megérkeztek. A Vízözön kibekkelésére már van remény. A Vezéré, sajnos, még hátravan.