A Mozgó Világ internetes változata

Április 8.

Mondd, hogy van az, hogy az én szavazatom épp annyit ér, mint a húgomé? Egyetemista fiam ezzel a tapintatlan kérdéssel summázta találóan - első választóként - a képviseleti demokrácia alapdilemmáját négy évvel ezelőtt, hetekre rá, hogy tankönyveiből felpillantva szinte egyik napról a másikra egy mozgósított országban találta magát, ahol olyan irracionális feladványok vártak megfejtésre, mint például az, hogyan lehet a kokárdahasználatot pártközpontilag úgyszólván kötelezővé tenni. Jóllehet annak bizonyítása, hogy a négyzetgyök kettő irracionális szám, neki már a gimnáziumban sem okozott gondot - nem úgy, mint nekem -, ahhoz végeláthatatlan televíziós pártvitákon, kivonatos pártprogramok tucatjain kellett átrágnia magát, hogy valamiféle rendszert leljen fel az akkori őrületben. Ezért ha a voksok egyenértékűségének jogosságát firtató kérdéséből netán némi öndicséret is kicsengett, nem volt teljességgel indokolatlan. Mindazonáltal sikerült a húgát olyannyira felbosszantania, hogy - némi késéssel ugyan, de annál nagyobb odaadással - ő is rögvest beállt a racionális választók táborába, és a programok, politikusok között atyai s testvéri segítség nélkül is megtalálta magának azt a pártot és jelöltet, amely s aki értékrendjéhez, életfelfogásához kétségkívül a legközelebb állt.

Régi szép idők.

Az a gyanúm, hogy a 2006-os első választók sokkal nehezebb helyzetben vannak (mire ez megjelenik: voltak), mint ők. És nem csak azért, mert csendesebb, kokárdahiányos idők járnak. Hanem mert a mostani kampányban a politikába frissen beiratkozottak számára alig akadt lényegi fogódzó. Az első vonalban egy „nemzeti" kormány „országépítői" mérkőztek meg a 2007-től uniós támogatással megvalósítható nemzeti fejlesztési terv öntudatos fejlesztőmérnökeivel, a másodikból pedig az „osztogatókkal" szembeszegülő, „valódi" konzervatív alternatívát kínáló párt, valamint Kovács Pisti gyámjai igyekeztek bele-beleszólni a nagymenők küzdelmébe. Ilyen mértékű programtalanságra még nem volt példa, és ha a címszavas füzetecskéjével csupán a voksolást két héttel megelőzően előálló, a négy ellenzéki évet a reváns megszervezésének szentelő Fidesz netán győzedelmeskednék, levonható a tanulság, hogy a választási diadalhoz nem is szükségeltetik racionális érvelés valamiféle közpolitikai tervezet, számszakilag legalább nagyjából konzisztens költségvetés mellett. Elegendő a kimódolt játék az érzelmekkel, hittel, a könyörgés a voksokért - csak még egyszer szavazzatok ránk -, valamint mozgósítható tömegszervezet kiépítése. A hasítás. Ilyesmit játszottunk mi is gyermekkorunkban az udvaron, azóta kinőttük. Bicskával rajzoltunk egy kört a földbe, azt elfeleztük, majd lábát ki-ki a saját birtokán megvetve kését riválisa „országába" vágta. Ha beleállt - nem a nyelével pattant a földhöz, nem fordult ki belőle -, akkor a penge mellett meghúzott vonallal hasítottunk ki egy darabot a másik területéből, egészen addig, amíg valamelyikünk már fél lábbal sem fért el saját országában. Akkor vége.

Olykor megpróbáltuk ezt négyesben is, de nem ment.

Ha eltekintünk attól, amitől nem lehet - utóbbit most nem részletezném -, akkor a jelenlegi kormánynak a papírforma szerint meg kellene buknia. Egyrészt azért, mert bár 2002-ben Medgyessy Péter tökéletesen tisztában volt az ország és az államháztartás helyzetével, a „Magyarország többet érdemel" jelszóval olyan hiányba verte a költségvetést, és ezzel olyan eladósodást indított el, amelyet 2006-ra legfeljebb csillapítani lehetett. Ezzel Magyarország lepottyant az euróátvétel feltételeit gyorsan teljesíteni képes új uniós tagországok listájáról, amivel tartós verseny- és növekedési hátrányba került. Egyébiránt az életszínvonalat államkölcsönökből emelni nem nagy kunszt. Másrészt azért jár (vagy járt volna?) zakó, mert a választási kampány hónapjaiban hétéves csúcsra, 8 százalék közelébe ugrott a munkanélküliség, amire Gyurcsány Ferenc kormánya - a pályakezdők, ötven év feletti munkanélküliek elhelyezkedésének ösztönzésével - csak megkésve reagált. Pedig jó előre kiszámítható lett volna, hogy a sorkatonaság megszűnése - a kormány szívemnek legkedvesebb döntése - a pályakezdő állástalanok számát, az államigazgatás karcsúsítása pedig a többnyire magasabb bérű középkorúakét szaporítja. Harmadrészt pedig azért, mert a költségvetési politika hiteltelensége miatt a forint sajátos, spontán csúszóleértékelődésbe kezdett, áprilisban már a 270 forintos euróárfolyamba is belekóstolt. Mivel a gazdaság a 2001-ben és 2002-ben még sokkoló hatású forinterősödést kiheverte, és versenyképessége már két éve nem romlik - tavaly az export az importot meghaladó mértékben nőtt -, a forint értékvesztése több kárt és bosszúságot okoz, mint amennyit az exportőrök esetleg azon nyernek, hogy az euróbevételért hat-nyolc százalékkal több forintot kapnak, mint tavaly. A forint leértékelődésével járó inflációs nyomás az árstabilitást veszélyezteti, a devizahitelek törlesztőrészleteinek és a külföldi utazásoknak a megdrágulása pedig tíz-, netán százezreknek jelent érzékeny veszteséget.

Azt hihetnénk, ezek perdöntő érvek.

Csakhogy a választási kampányban mindez másodrangú kérdés volt, a Fidesz még a legütősebb érvet, a növekvő munkanélküliséggel való fenyegetést is összességében hazug depressziókampányba csomagolta. Ez pedig, azok után, hogy az elmúlt négy évben a keresetek és a nyugdíjak vásárlóereje korábban nem tapasztalt mértékben növekedett, meglehetősen nagy bátorságra és öntudatra vall. Ha bejön, olyasféle médiasiker, mint amikor huszonvalahány éve Vitray Tamás átállította az országot (vagy csak a televíziós sportriportereket?) a null-nullról a nyelvtanilag kétségkívül szabályos, ám sajátos hangulatú nulla-nullára. A Fidesz az érdemi kérdésekről szóló nyilvános vita - igazi kihívói szerep! - helyett a „vadkapitalizmus", a „luxusbaloldal" sulykolásával, más, hasonló hívószavak szuggerálásával, egy „nemzeti" kormány igézetével, valamint az államháztartást 2002-ben maga alá temető 100 napos programnál is olyanabb harmincnapos ígéretözönnel hízelkedett. Ha pedig a választást program nélkül is meg lehet nyerni, akkor később azon sem csodálkozhatunk, ha a kormányzás éppúgy a győztes belügye marad, mint mindmáig eltitkolt szándékai. Csak közbevetőleg: négy, de inkább nyolc éve még több pártprogram számottevő intellektuális teljesítmény volt. Közéjük sorolom azt is, amelynek szinte egyetlen sorával nem értettem egyet, a Matolcsy György, Perger Éva és Sebestyén Tibor által szerkesztett A jövő választását.

Némi civil kurázsit a kampányban csak az MDF és az SZDSZ mutatott fel, az előbbi például elszántan kiállt az euró 2010-es bevezetése mellett, és attól sem riadt vissza, hogy a Fidesz által feltüzelt, privatizációellenes légkörben a magánosítás ésszerű folytatását szorgalmazza. Az pedig a sajátos választási színtéren már-már harakiriként értékelhető, hogy az MDF megengedné (megengedte volna?) a magántőke bevonását és a privatizációt az egészségügyben is, a hálapénz kiváltását pedig a vizitdíj bevezetésével képzelte el. Néhány őszinte mondatot olykor Kuncze Gábor SZDSZ-elnök is eldörmögött az államháztartás rendbetételének fontosságáról, és elvszerűen képviselte a párt egészségügyi programját a több-biztosítós modell megvalósításáról - ami kiválóan alkalmas volt arra, hogy a médiaviták során 95:5 arányban kisebbségbe kerüljön (feltéve, hogy az 5 százalék holnap valóban meglesz). Az SZDSZ-re hovatovább csak a bérletesek szavaznak - nyugtázta az utolsó televíziós vita után a párt választási esélyeit a feleségem, utalva azokra, akik a szadeszosok tétova, liberális világlátásukat egyre inkább maguknak megtartó, veszteségminimalizáló közszereplései dacára 1990 óta kitartanak a párt mellett.

Holnap a bérletesek mindent eldönthetnek.

Ha holnap az SZDSZ és az MDF is kibukik az Országgyűlésből, akkor a megmaradt, minden korábbinál szűkebb politikai elit bízvást levonhatja azt a következtetést, amit Kuncze Gábor a HVG-nek márciusban adott interjúban is megtett a minden számottevő szakértő szerint a választások után azonnal meghozandó költségvetési kiigazításra vonatkozóan, miszerint nem a kampány „az az időszak, amikor mélyen bele lehet menni a részletekbe". Ha csak a két nagy párt jut be a parlamentbe, akkor az MSZP totális bukásának küszöbén a Gyurcsány Ferenc által kétségkívül összeszedett és megmozgatott „új baloldal", valamint az Orbán Viktor vezényletével vegytiszta populizmusba fullasztott, annál is balabb baloldal hasításos játszmái még többeket riasztanának el a közügyektől, mint a minap lezárult ciklus idején.

Valami nagyon elromlott, valami nincs sehol, és halvány fogalmam sincs, innen merre tovább. A politikai választások - nagyapám szavajárását idézve -, végleg a térdre, imához! képletre egyszerűsödnek? Meglehet. Azt azért kapiskálom, hogy az eredendő bűn valamikor 1994 táján esett meg. Akkor két párt folytatott „kőkemény", őszinte kampányt, az SZDSZ és a Fidesz, nem rejtve véka alá, hogy az államháztartás és a fizetési mérleg katasztrofális hiányára csak megszorítások következhetnek. Így vélekedett az MSZP színeiben Békesi László pénzügyminiszter-jelölt is, ám az ő vészjövendölését elnyomták Horn Gyula pártelnök jóléti ígéretei. Az SZDSZ nem tudta megismételni négy évvel korábbi eredményét, a Fidesz pedig csak 7 százalékig jutott, a választásokat az MSZP nyerte meg. Néhány hónappal később, amikor Horn Gyula minden kezdeti berzenkedése ellenére megadta a felhatalmazást a Bokros-Surányi duónak a stabilizációs programra, az akkor már a jobboldalon megüresedni látszó pozícióba betüremkedett Fidesz - megfeledkezve arról, hogy egy évvel korábban még ennél is radikálisabb kiigazítást látott indokoltnak - annak kíméletlen kritikusa lett. Akár jelképes jelentőséget is tulajdoníthatunk annak, hogy az ellenzék még az egyetemi tandíj bevezetését is főbenjáró bűnnek tekintette, holott az előző parlament 1993-ban konszenzussal döntött annak bevezetéséről - ha nem is 1995-től, csak 1996-tól.

Az MSZP pedig 1998-ban fizette meg a politikai tandíjat.

A stabilizáció eredményeképpen gyorsan növekvő, egyensúly közeli állapotban lévő gazdaságot megöröklő - és a kampányban 7 százalékos gazdasági növekedésről álmodozó - Fidesz 1998-ban hű maradt saját korábbi kormánykritikájához: ha a felsőoktatást nem is, de az első diploma megszerzését ingyenessé tette, a szociálpolitikában sutba dobta a rászorultság elvét, és az adózott jövedelemtől függetlenül alanyi jogúvá varázsolta vissza a családi támogatásokat. Csakhogy az ázsiai, majd az orosz válság következtében az Orbán-kormány is erőteljes kiadáscsökkentésre kényszerült. Sajátos harapófogóban találta magát: nyíltan nem vállalhatott megszorító politikát, hiszen azt korábban megátalkodott szoclib ármányként állította be, de nem kerülhette el a költségvetési kiigazítást sem. Lefaragta hát a nyugdíjasoknak beígért 20 százalékos emelést, és több tervezett tételt kihúzott a költségvetésből, így a Nemzeti Színházat - amelynek díjnyertes pályázata és Erzsébet téri helyszíne iránt egyébként sem lelkesedett -, valamint a négyes metrót. Előbbit azzal indokolta, hogy létezik olcsóbb megoldás - látjuk, milyen -, utóbbival kapcsolatban pedig hazugságba lavírozta magát: Járai Zsigmond pénzügyminiszter első nyilatkozatában azt állította, a metrófejlesztés a Főváros büdzséjében szerepel...

A néven nem nevezett megszorításokra válaszul az Orbán-kormány tagjai szembetalálták magukat saját klónjaikkal, a nyugdíjasok védelmére kelt szocialista politikusokkal, valamint a saját pozíciója megerősítésére az esélyt megszimatoló Demszky Gábor főpolgármesterrel. Ők éppoly kevéssé voltak megértők a világgazdasági helyzet diktálta kiigazítási kényszer iránt, mint annak idején a Fidesz, amely a „vívmányok" védelmezőjének mezében a Bokros-program meghirdetésekor rögvest választási tőkefelhalmozásba kezdett. Ráadásul az Orbán-kormány jövedelempolitikája sem volt különösképpen nagyvonalú, 2001-ig a keresetek reálértékének a növekedése jócskán elmaradt a hazai össztermékétől.

Gyaníthatóan ekkor foganhatott meg az MSZP köreiben a „jóléti rendszerváltás" gondolata. Túl korán... A jóléti rendszerváltást kormányzása utolsó háromnegyed évében a Fidesz végrehajtotta, bőséggel szórva a pénzt a Széchenyi-terv keretében a vállalkozóknak, az államigazgatásban a béremelésekre - jutott valamennyi extra nyugdíjemelésre is -, az önkormányzatoknak pedig a legkülönfélébb létesítményekre. Végül kiterjesztette - mind új, mind pedig használt lakás vásárlására, felújítására - a nagyvonalú kamattámogatási rendszert. Erre a kampányrítus természetéből következően Pokorni Zoltán és Dávid Ibolya pártelnök tett javaslatot a kormánynak, amely rögvest cselekedett is - holott a kiszélesített lakástámogatási rendszerről lerítt, hogy tartósan nem üzemeltethető, mert abba a költségvetés belerokkan. A 2002-es választások előtt ismételten lebokrosozott szocialisták a kampánycélú osztogatáshoz kényszeredetten asszisztáltak. Végül még rá is licitáltak a Fideszre: Medgyessy bőkezű választási ígéreteit már csak az államháztartás adósságának számottevő növelésével lehetett teljesíteni. És nem is mind, bőséggel felkínálva a folyamatos számonkérés lehetőségét 2006-ban a sanszot könyörtelenül kihasználó Áder János frakcióvezetőnek.

Sérelmi politika oda-vissza, így megy ez immár egy évtizede.

Pedig ha a politikusok azt a képzetet keltik, hogy az árak megállapítása és a jóléti intézkedések mértéke csupán jó szándék kérdése - Orbán Viktor erre tesz fel mindent, de a kísértésnek olykor Gyurcsány Ferenc sem tud ellenállni -, az adófegyelmet ássák alá. Ha van még hová... Amit adnak, fogadd el, ne légy szégyenlős - intett egykor drága nagymamám. Az államban pénzt nem hagyunk.

Elismerem, hogy a vakhitre alapozott, plebejus, még kér a nép-jellegű Fidesz-kampánnyal szemben fölöttébb kétséges hozadékú, kockázatos játék lett volna a kábítások racionalizálása. De talán itt-ott meg kellett volna próbálkozni vele. Ennek hiányában azonban mára végképp elszakadtak a pártpolitikai szólamok a társadalmi-gazdasági realitásoktól. Néhány példa: bár 2005 és 2006 januárja között az importált kőolaj forintárszintje két és félszeresére, a földgázé 61 százalékkal nőtt, egy televíziós vitában Áder azt olvasta Kóka János gazdasági miniszter fejére, hogy a kormány - ígérete ellenére - felemelte a lakossági gázárakat. Igen, de azt kompenzáltuk, védekezett Kóka, majd mindketten hosszasan elmerengtek a gázszámlák fölött, és elvitatkozgattak azon, melyik kormány mennyivel drágított, és miért. Úgy rekedtek benn ebben a zsákutcában - és nemcsak ők -, mintha Hagelmayer István (az Állami Számvevőszék első elnöke) egyetemi tanszékvezetőként 1976-ban nem vezette volna le kristálytiszta logikával, hogy cserearányromlás esetén - mint most is - a költségvetés nem tudja a határon feltartóztatni az áremelkedést. Dogmává merevítette Orbán Viktor azt a „tételt" is, hogy az állami-önkormányzati szolgáltatások ára - például a tömegközlekedésé - csak az átlagos infláció mértékében nőhet, függetlenül a költségektől, a cégek adósságaitól. A társadalombiztosítási járulékok csökkentésének ígéretével a Fidesz szembehelyezkedett az Európai Bizottság kemény kritikájával is, miszerint a magyar költségvetésnek nem kevesebb, hanem éppenséggel több bevételre van szüksége. Amikor pedig Veres János miniszter a pénzpiacok haragjának csillapítására a Bloomberg hírügynökségnek idén februárban azt nyilatkozta, hogy a választások után a kormány haladéktalanul nekilát a költségvetés rendbetételének, s ennek részeként felvetődött az egészségügyben a receptdíj vagy a vizitdíj bevezetése, a Fidesz a kampány finisében ezt előbányászta, és riogatni kezdett, hogy a kórházakat privatizálni szándékozó szocialisták fizetőssé teszik a szülést, a mandulaműtétet.

Elképzelhető, hogy nem is eredménytelenül.

Azt viszont elképzelni sem tudom, hogy az elhallgatások és az államháztartás bevételnövelő-kiadáscsökkentő törekvéseit eleve és előre leblokkoló kampány után a győztes hogyan kezd neki a deficit csökkentéséhez. Ha megteszi, a most folyó önáltatás és hitegetések után az őszi önkormányzati választásokon alighanem elbukik. Ha nem, akkor a türelmetlenségét már nem is csak tapintatosan jelző nemzetközi pénzpiac olyan válságot zúdíthat a nyakunkba, amilyet még nem láttunk. Brüsszel türelme is csupán szeptemberig tart, addig az új magyar kormánynak részletesen fel kell tárnia, miként csökkenti az államháztartási hiányt 2008-ig az euró 2010-es bevezetéséhez megkívánt mértékre. Egyébiránt ezt a kutatói kánon lehetetlennek tartja - ám a kormányzati beismerés még várat magára. Néhány hónapja a nemzetközi pénzvilág elemzői még a Fideszben láttak több reményt a szükséges stabilizációs intézkedések meghozatalára - kétségtelen, hogy az Orbán-kormány 2001-ig nagyobb költségvetési fegyelmet tanúsított, mint utódja 2002 és 2006 között -, ám ezt a támogató voksot a párt a kampánnyal már elveszítette.

Az pedig, hogy ezzel mennyi szavazatot képes belhonban begyűjteni, holnap kiderül.