Mező Ferenc: Kocsmanapló
Felelősségteljes feladatot kaptam a laptól: folytassak szociografikus terepmunkát (résztvevő megfigyelés nyomán publikálható naplójegyzetek) populáris vendéglátó egység(ek)ben, parlagiasan kocsmá(k)ban. Mivel a terep meglehetősen otthonos számomra (mit mondjak, életem sűrűn előforduló családi válságaiban az otthonomnál is otthonosabb), továbbá ezen a feszültségekkel terhes tavaszon a szokásosnál is jobban szomjazom... szomjúhozom az információkat, és végül mivel a kollégák bizonyos (alkohol)fokig a dologi költségek honoráriumba való beszámítását is kilátásba helyezték, „Mindent a lapért!" felkiáltással vállaltam a feladatot.
Április 5., délután
Gondos mérlegelés után egy Lehel piac közeli pincehelyiségbe ereszkedtem alá. Régen, amikor a környéken laktam, legördítettem itt néhány korsóval a torkomon, de mindig csak bevásárlás örvén, futtomban, mert az elmélyült, kulturált kocsmázásban zavart az elviselhetőnél egy fokkal mindig hangosabb, nyaktörően magasra felszerelt televízió. De most éppen ez a vonzerő, hátha éppen a Gyurcsány-Orbán-vitát adják este, megpróbálom kipuhatolni.
Egy pohár csapolt Dréherrel nyitok, körülnézek, mi a humánerő-felhozatal, van-e a placcon politizálásra hajlamos honpolgár. A porcelán sörcsap mellett ötven körüli, majdnem trendiborostás férfi könyököl a cigarettaparázs pöttyözte pultra, előtte három pohár: egy kétdecis, egy háromdecis meg egy söröskorsó. Mindegyik félig van, a színük egy árnyalattal eltér egymástól. A férfi megragadja a korsó fülét, hörpint, aztán látva csodálkozó képemet, kérdés nélkül magyarázatot ad.
- Olaszrizling. Kisfröccsnek pont gyenge, nagyfröccsnek pont erős. Ha összeöntöm, pont jó. - Bólint, és Nemzeti Sportot húz elő kockás zakója zsebéből, világosan értésemre adva, hogy részéről vége a társalgásnak.
Háttal nekitámaszkodom a pultnak, nézem, kivel lehetne szóba elegyedni. A csapos - mintha összebeszélt volna velem -, lehalkítja a tévét, sőt szörföl is egy kicsit. Eltűnik a nyafka beszélgetőshow-s némber; odébb sportról duruzsol négy igen komoly férfiú, aztán - ha zoológiai ismereteim nem csalnak - egy gnút teper le némán egy oroszlán, végül légi felvételek úsznak be, Budapestről, a Dunáról.
- Vízben áll az ország, áznak a gátak - kommentálja a látványt egy busa fejű, alkoholtól kortalan ember. - Üljön le, uram! - int felém egy őrgróf leereszkedő eleganciájával. Szemembe néz, felemeli a mutatóujját: - Uram! nekem elhiheti, át fognak szakadni a gátak. Ja, ahol egy milliomos a miniszterelnök, ott mindig kevés a homokzsák. Mert arra nem fussa. Mert elloptak ezek a kommunisták mindent, még a rendszerváltás előtt, meg közvetlenül utána. Ez a Gyurcsány, ez a táncolós balerina is akkor szedte meg magát. Amit meg nem tartottak meg maguknak, azt eladták a külföldieknek. Na ja, a pajeszosoknak. Hogy a hasznot kivigyék az országból. Adómentesen! Uram, én éltem Kanadában, Ausztráliában - nagy hévvel felragadja a poharát -, sehol nem olyan drága ez a kurva sör, mint minálunk.
- Ne szórakozzá' má', Jani! - szól át a szomszéd asztaltól egy rózsaszínű melegítős, aszott arcú nő bordó munkaruhás partnere. - És ne kurvázd azt a sört, amit én vettem neked, bazmeg! Vagy azt hiszed, ezzel a rossz szöveggel le tudod venni egy korsóra az új fiút? Höhh!
- Igenis, Kanadában olcsóbb a sör - köti az ebet a karóhoz az én emberem. - Nem igaz, uram? - fordul felém. - Mondok én magának valamit! Még a János bácsi idejében is jobban mentek itt a dolgok. Akkor mindenkinek volt munkája. Tegnap hallgattam a Hofit egy régi lemezről, hogy az mekkora egy nagy selma. A János bácsi le is csukatta, aztán kiengedte, és még azt is megengedte neki, hogy parodizálja. De hát jó is, hogy szegény Hofi meghalt. Ez a hataloméhes Gyurcsány nem börtönbe csukatná, hanem lefejeztetné a Hofit guillotine-nal.
- Azt talán nem - szállok óvatosan vitába, hátha megtudok még egyet s mást múltról, jelenről, nagyvilágról, Hunniáról.
- Neem? - mered rám a busa fejű, a nyakában és a csuklóján fenyegetően megcsörren a vastag hamisarany lánc.
- Nem hiszem - mondom szelíden.
- Hát akkor, pajtikám, baszd meg a sörödet, nem kell! - hárítja el előzetes csapásméréssel az estleges meghívást. - Szavazz a milliomosokra, baszd meg, a milliárdos tolvajokra, a bankárkormányra!
A bordó munkaruhás vonaglik a röhögéstől, a nő a térdét csapkodja, az eddig szinte észrevétlen asztaltársaság egyik tagja nagyot kurjant:
- Ez az, Jani, ne hagyd magad!
Na nem, ilyen ellenséges közegben eszem ágában sincs Gyurcsány-Orbán-vitát nézni. (Egy szegény szingli gnú egy egész oroszlánhorda közepén!) Kiiszom a világ legdrágább pohár sörét, leperkálom érte a kétszázhetven forintot, és emelt fővel távozom.
Április 6., délelőtt és este (és még tovább)
A vitát végül baráti körben néztem. Törzshelyemen nincs tévé, az idegen pályától pedig elment a kedvem. De másnap délelőtt hosszú-hosszú kutyasétáltatással felkészülve a szellemi, fizikai erőpróbára megjelentem a kocsmában. A langaléta Jocó - ahogy az előtte álló üres üveg tanúsította - az első sörén már biztosan túl volt. Jocóval órákig el lehet békésen üldögélni, anélkül, hogy a köszönésen és néhány udvarias közhelyen kívül - na mi újság, bazd meg - bármit szólnánk egymáshoz. De ha segíteni kell valami súlyos tárgyat föl- vagy lecipelni a lakásból, amire a százegynéhány kilómmal képtelen vagyok, ő azonnal ugrik. Jocó a józanon csendes, részegen még csendesebb jó szándékú kocsmahaver. Régi szimpátiám vonz a mellette még üres bárszékre a pulthoz. Mire leteszem a fenekem az ülőke barna és izzasztó műbőr huzatára, már meg is bántam a választásomat. A Jocóból aligha fogok kihúzni épkézláb véleményt. Kellemesen meglepődöm, szokatlanul zaklatottan fordul hozzám:
- Na, láttad tegnap, mit szólsz hozzá, Tiszi bácsi?! - Egyévnyi teológiai végzettségem és fekete kalapom miatt itt így hív mindenki, de most nem akarom a bölcset játszani, csak hümmögök, hadd beszéljen a Jocó. Rendelek két üveg Arany Ászokot, egyet neki, egyet magamnak és ő mondja is:
- Tudod, Tiszi bácsi, nálunk az egész család, élén az anyósommal, azzal a szemét állattal, mindenki fideszes patkány. Én már rosszul vagyok, hogy otthon folyton a Hírtévé megy. Hát azért annyira ne tartsanak hülyének. Én nem hiszem el az összes hazugságot. Elüldöznek otthonról. Inkább lejövök, megiszom azt az öt-hat sörömet, hogy végre nyugiba legyek.
- Különben le se jönnél? - ugratja Jocót a csapos.
- Na menjél már a picsába, inkább hozd a sört! - és már folytatja is fennhangon, olyan lendülettel, hogy közben inni is elfelejt. - De Tiszi bácsi, látnod kellett volna, milyen pofákat vágtak ezek a vita közben. Teljesen paffá lettek, ahogy a Gyurcsány leugatta az Orbánt. Köpni-nyelni nem tudott a nagy Vezér. Csak lökte a süketet. Mintha nem is hallaná, hogy a Gyurcsány miket mond neki. Amit a panelprolizásra mégis válaszolt, hogy nem is ők kezdték mondogatni, hát kész röhej! Meg hogy szegény Orbán, hogy ő is lakott, összesen négy évig, panelban. Nagy ügy! Én meg ide születtem, huszonhat éve. A Gyurcsány végre lemosta. Kiütötte, mint Kokót az ellenfele. Tiszta káó volt. A szocikra szavazok, hadd pukkadjon meg az egész fideszes család.
A szokatlanul sok beszédtől szomjasan meghúzza a sörét.
- Ezt szépen mondtad, Jocókám - helyesel a csapos, és én is buzgón bólogatok.
Több számba jöhető vendég nincs, elbúcsúzom.
Este teszek még egy próbát. Ilyenkor már csattog a biliárd. Sokan vannak, de nekem mindig jut hely a törzshelyen. Lujza magas és karcsú, és a kampány finisében vörösre festtette a haját. Mint mindig, most is kedvtelve nézegetem a jól karbantartott harmincas nő bájait, de tudom, hogy esélyem sincs. Ő csak a nálánál fiatalabb Kareszt kívánja a karjaiba, aki kihasználja, megcsalja. Lujza most mellém ül, mert a Karesz biliárdozik, és ilyenkor tilos hozzászólni is.
- Képzeld el, Tiszi, végignéztem a vitát otthon, persze egyedül, mert a Karesz éppen ki tudja, merre járt megint. Tapsoltam és sikongattam a Gyurcsány összes poénja után. Ő győzött, és kész. Ma kint voltunk a kampánygyűlésen a barátnőmmel az Andrássy úton. Gyönyörű ez az „IGEN"-es dal. Olyan jó volt együtt énekelni. És akkor a barátnőm azt mondta, hogy az lenne a legjobb beszéd, hogyha a Feri nem is mondana semmi mást, csak annyit, hogy így, ahogy vagyunk, most azonnal menjünk ki a Margitszigetre, a gátra, homokzsákokat tölteni. És a Feri a beszéde végén tényleg ezt mondta. És akkor én annyira meghatódtam, hogy tisztára libabőrös lett a hátam, és sírtam. Csak azért nem mentünk ki a gátra a barátnőmmel, mert nem voltunk úgy öltözve.
A Karesz odajött. Átölelte Lujzát.
- Na gyere mama, fizess egy sört!
Mint lelkiismeretes sajtó- és alkoholmunkás szorgalmasan lejártam a kocsmába. De a kerületben már az első fordulóban eldőlt a választás. Egyre többet kellett várakoznom egyetlen használhatónak tűnő megjegyzésre is. Több idő, több sör, akármennyi is lesz a honorárium, ez már kész ráfizetés. S ha az ember belesodródik egy oda-visszahívásos, hatszemélyes Unicum-körbe, az maga az örvény és pokol. Lépteim a lift felé egyre bizonytalanabbak, napzáró feljegyzéseim egyre rövidebbek és bugyutábbak lettek. Feladtam. Méregtelenítek.