A Mozgó Világ internetes változata

Április 4.

A tyúkudvarban az éjfekete nyuszi szorgosan rágja széjjelfele ketrecét az oldalára borított régi hűtőszekrényen. Egyedül az orra hegye fehér. Ha piros lenne, talán még bohócnak is nézném a tapsifülesek cirkuszában, olyan mosolyra fakasztóan mulatságosak a fintorjai. Éppen egy ajtóként is szolgált, ám általa ledöntött vasrácsot próbál elemeire szedni, és időnként kikukkant a szabaddá vált kijáraton: esik-e még az eső? Mert ha esik, neki semmi kedve kimászni, kedves gazdája pedig, a kis unoka, ilyenkor nem kapható játékra. Még a mókás húsvétváró nyuszival sem.

Az istálló melegét tépett libára emlékeztető, vedlő festékű, ám üvegezett ajtó őrzi. A lónál fázósabb állat egyszerűen nincs, a lónak barátságos idő kell, hogy pihenjen. Az istállót persze szinte sehol sem fűtik, e csodás helyeken a radiátor maga a jószág. A pici helyiséget nem kunszt fölmelegíteni egy olyan megtermett állatnak, mint a Csillag. Noha csak a felét használhatja, a másik felében korlátozza a derékmagasságban lengő vaskos akácrönk. A ló alatt puha alom, emide szépen felsöpört utacska: a gazda ezen hordja a takarmányt a jászolba.

Kint sincs sár. A Nyírségnek ezen a vidékén áldás az eső, különben a szél felkapja a homokot, és mire a vándor észbe kap, ropog a foga alatt, a szeme sarka telimegy apró kvarcszemekkel, az úton nem lát a porfelhőben, és úgy érzi magát, mintha a Szaharában lenne el-Alamein vagy Timbuktu közelében. Az eső megkeményíti a talajt, nem süllyed el az ember, mint a Kunságban, nem tapad a cipőjére öt kiló agyag néhány lépés után, és nincs szükség csizmatisztítóra vagy csizmamosóra sem a bejárati ajtónál. Meg hát csizmára se.

A gazda is csak szandált visel, pedig április 4-én azért még nincs nyár. De hideg se, latyak se, pocsolya se.

Amikor az istállóba lépek, a Csillag hóka fejével mozdulatlanul figyel hátrafelé. A jászla mellől néz rám, alulról, aggodalmasan és gyanakodva: Ki jött? Mit akarhat? Hatalmas szemeiben bizalmatlanság, szorongás. Talán megsejtett valamit a bekövetkezhető változásból. Talán szeretné, hogy minden maradjon a régiben, talán sajnálná elhagyni a meghitt illatú ólját. Az állatok megérzik a rájuk váró veszélyeket, és képesek reagálni is ezekre. Balga emberek vagyunk: nem mindig értjük ezt.

Berohan a kapuból a rokon kiskamasz, lihegve:

- Jönnek a vevők!

Jónás Árpád elébük siet az udvaron, és lekezel a korántsem karcsú, ámbár száznegyven kilónál aligha súlyosabb kalapossal. Később súgja nekem:

- Ez a kupec! De ő hozza a vevőket!

Mert kupecra szükség van. Néha valóságos kincs. Istenem! A hajdani világ meghitt alkudozásainak emléke lengi be az udvart. Sok kupecet ismertem, a legkedvesebb számomra Lakatos úr volt. Hogy hol lakott, azt nem tudom, de arra élénken emlékszem, hogy legalább negyven hizlalni való, növendék bikát hajtott föl, főleg Kántorjánosiban. Vagy ötvenet? Úgy ismerte három megye állattartóit, mint egy marketinges tucatnyi munkatárssal. Ő persze egyedül. Tudta, melyik faluban hány gazdának vannak hízóbikái, mekkorák azok, és azt is, hogy hányan akarnák eladni a bocikát. Ismerte a régi istállókat, sőt a földbe vájt veremszerű tákolmányokat is. Meg a bennük kérődző állatokat. És hogy azok most éppen hány kilósak lehetnek. Hogy melyik született botlábbal vagy csukaorral. (Nyomelemhiánnyal.) Óriási tudomány kell a kupecnak! És senki nem volt képes úgy az ember tenyerébe csapni, mint Lakatos úr, megpecsételve az alku végösszegét. Tüneményes fazonnak tartottam, a vásárok királyának. Pedig akkoriban csupán a húszas éveit taposta ez a cigánylegény. Esetleg a harmincadikat. Mindig úrnak szólítottam. Ő meg elvtársnak engem.

Az Árpádékhoz beállító kupec nem látványos parolázással kezdte a beszélgetést a házigazdával, hiszen jöttek utána még hárman. A kupecet cigánynak néztem, a többit nem, de az utcán ott állt az autójuk (nem tudom, kié volt), tizenmilliós terepjáró. Persze olyan tisztán, mintha most mosták volna le, pedig az enyémet hetven kilométeren a kamionok úgy telecsapkodták latyakkal a kátyús úton, hogy pirosból szép homokszürkévé váltott. A vevők autója igazából nem terepre kell, az inkább az újgazdagok státusszimbóluma.

Árpád kivezette az istállóból a Csillagot. Most látszik igazán, milyen hatalmas állat ez a fekete kanca! Bizonyára sodrott vér is lehet benne, olyan széles a tompora. (Errefelé sodrottnak mondják a lovakat, ha mecklenburgi vagy muraközi van az őseik között.) Döbbenetes erejű jószág, az biztos! És úgy fúrja a fehér csillagos homlokát, busa fejét a gazdája hóna alá, akár egy hízelkedő cica. Talán még dorombolni is megtanult már. Szelídségéhez, kezes voltához kétség sem férhet.

A három mustráló elégedetten mosolyog mellettem. Ilyenre számítottak: a cigányok nagyon értenek a lovakhoz.

A Csillag pedig dorombol tovább a gazdája fülébe. A látványon felbátorodik a kupec, és elkéri Árpádtól a kötőféket. A gazda készséggel átnyújtja. Nem kellett volna.

- Nyí-nyí-nyí! - visítja Csillag.

És két lábra ágaskodik, mintha kapaszkodna valami égi létrába. Mellső lábaival őrülten kapálózik, éppen a kupec kalapja fölött. Úristen! Ez a ló beletapossa azt a böhöm embert a homokba! Pár centi csak, és a kalapnak annyi! Meg az embernek is!

A kupec a válla közé kapja a fejét, föl se mer nézni, csak nyújtaná sebtében a kötőféket Árpádnak, ő meg venné el, de nem olyan egyszerű az a hevesen ordító ló félelmetes patái alatt. Végül sikerül. Zihálón föllélegzünk valamennyien: nem történt tragédia. Ahogy körülnézek, sápadt mindenki. Árpád is. Pedig a kanca a gazdája mellett azon nyomban megnyugodott, a fejét se kapkodta már. Neki csak a kupec nem tetszett: nem róla szokott álmodni.

A vevők intenek, vezesse vissza Árpád a lovat az istállóba, s halkan tanácskozva a kapu felé indulnak. Elég, amit láttak. Árpád beköti a Csillagot a helyére, és siet a vendégek után.

Negyedórányit beszélgetnek, aztán visszatér.

- Százhetvenezret kértem a lóért, de nem ajánlottak, csak százötvenet. Annyit akkor is kapnánk, ha vágóra adnánk el. De azzal még várunk.

- Ahogy elnéztem őket, igencsak visszajönnek - mondom, s nem a biztatás szándékával. - Mennyi idős most a Csillag?

- Hatéves. Lónak a legszebb kor. Három hónapos csikóként vettük, azóta neveljük.

És vele hordják a fát az egész tanyán. Stráfszekérrel. Ha nincsenek a dűlőn tengelyakasztó kotyorok, a Csillag tizenöt mázsa akácrönkkel is húzza a kocsit. Ide szenet hozni roppant drága lenne. Fával fűt a többség. Van, aki veszi, van, aki maga fűrészeli ki. Persze kézi fűrésszel, hiszen a cigányoknak motorfűrészük nincsen. Márpedig a nyírlugosi tanyabokor, a Szabadságtelep hat-hétszáz lakosának cirka harmada cigány.

Tanyabokor - ez nyíri különlegesség. Itt nem szinglik a tanyák, mint az Alföld számos részében, hanem összebújnak, kaptármeleget keresnek, valamiféle ősi ösztönből védelmet. Nyugalmat. Összetartást. S talán bátorságot is. Szatmár és főleg Bereg falvainak tucatjaiban nem élnek annyian, mint a Nyírség egy-egy tanyabokrában. Nyírlugosnak, ennek a 2004-ben várossá avatott háromezer lelkes településnek két hatalmas tanyája van, a régmúlt eleganciájából valamit megőrzött Cserhágó és az egykori rongyosságra is emlékező Szabadságtelep. Itt nincs lovaspálya, teniszpálya vagy kosárlabdapalánk, mint amilyen még ma is látható Cserhágón a kimúlt állami gazdaság szabadidőközpontjában. És itt külföldi vadászokat váró fényes szálloda sem üzemelt, mint amoda. A Szabadságtelepen téesz működött, s annak nem szórták az állami tíz- meg tízmilliókat a flancra. Mire is költötte volna a dotációözönt a sok szegény ember?

A Szabadságtelepet a hatvanas évekig Szennyespusztának hívták. E vidéken fejeződött be az ország településeinek villamosítása (ha jól emlékszem, a közeli Aporliget volt a legutolsó), ide is akkoriban érkezett meg a villanyvezeték, egészen pontosan 1959-ben. A rendszerváltozás után gyors fejlődésnek indult a falunyi tanya. Vízvezeték, gázvezetés, szennyvízcsatornázás... Mi minden! Árpádék a vizes rendszerekre rákötöttek, ám a gázra nem: a központi fűtésük kazánját fával tömik. Ez nem C-lakás (cigányoknak csökkentett követelményekkel épült ház), mint a városközpont felé haladva számos épület, ez normális családi ház. Embereknek való. Csempézett fürdőszobával, mogyorószínű káddal, tágas szobákkal, padlószőnyeggel s azokon még gépi perzsa taposókkal. 1988-ban építették, akkor 870 ezer forintba került, és a szociálpolitikai kedvezményen kívül volt rajta OTP-kölcsön is.

- Akkor még bizton lehetett kölcsönt fölvenni - mondja. - A debreceni konzervgyárban, a DEKO-ban dolgoztam. Tizenöt évet, 1978-tól 1993-ig. Segédmunkásként, betanított munkásként a konzervgyártásban, a húsüzemben, csomagolóban... Sok helyen. 1993-ban viszont kezdték elküldeni a dolgozókat, meg a bérletet sem fizették... Innen, a Szabadságtelepről sokan jártak a konzervgyárba, aztán kikoptunk onnan mindannyian.

Mikor a DEKO-ból el kellett jönnie, a helyi téeszelnök szólt az Árpád apjának, hogy szívesen látná a téeszben. Az idősebb Jónás sok állatot tartott, nem véletlenül figyelt föl a családra Hatvani Miklós téeszelnök (most Piricsén polgármester). Árpád kocsira került, fogatosnak. No, ez az. A téeszekben traktorra, kombájnra ülhetett bárki, aki jogosítványt mutatott. Gyakran olyan esetben is, ha gyilkolta a gépet. Azt elnézték neki, mondván, dolgozni akar az istenadta, teljesíteni, és az áldozatokkal jár. Lovat azonban akárkinek nem adtak a keze alá, cigánynak fölöttébb ritkán. Alaposan megnézték, ki ülhet a bakra. Annak rendes embernek kellett lennie. Meg elfogadottnak. Lószeretőnek, állatszeretőnek, a rábízott jószág buzgó ápolójának, szorgos csutakolójának. Jellemzésül: a legtöbb gazdaságban a lógondozók (ők istállóban dolgoztak, nem fogatosok voltak) kerestek a legcudarabbul. Hajnalban etetni, itatni, kitrágyázni, este ugyanígy, fillérekért. Kérdeztem egy agronómust, hogy van ez. Szerinte istenként imádják a lovat, és ennyi pénzért is vállalják a munkát, csak hogy lovak mellett élhessenek. S ha ellésre készül valamelyik kanca, akkor éjszakák sorát virrasztják mellette. Nem túlórában, persze. A kocsisok se voltak mások. Ha érett a kukorica, a bak alatt a láda mindig teli volt abrakkal. A fogatos nem hazavitte, amit jártában-keltében, titokban megszerzett, hanem oda rejtette. Uramisten: a téesz lovainak lopott!

Különös egy világ! A téeszekben rang volt fogatosnak lenni.

- Akkor itt nagyon jól ment a téesz - mondja Árpád. - Minden volt, pulyka, sertés... Aztán hamarosan összeomlott az egész.

Jónás Árpád pedig dolgozott, ahol csak tudott. Hol rövidebb, hol hosszabb ideig.

Autózunk Árpáddal Vámospércs felé. Hosszú tanya ez: három buszmegálló is kell, hogy ne gyalogoljanak túl sokat az utazni szándékozók. A Nyírlugos felé eső részen a szeptemberi nyárban itt a lurkók pucéron való szaladgálással divatoltak. Igaz, láttam cigány gyereket fehér zokniban leszállni a buszról, iskolából hazatérőben. A házak is változatosak. Vannak vedlő vakolatú épületek, kilátszó vályogfalakkal, s mások meg gyönyörűen gondozottak. Éppen elkészült egy új lakás szerkezete. Valakik ragaszkodnak a tanyához. Ám paloták itt nincsenek, miként a Cserhágón sincsenek, újgazdagék villái Nyírlugos központjában csillognak.

Korábban azt hittem, hogy e fecskefészeknyi település egyetlen utca. De hát nem. A vámospércsi végen egy balra vezető aszfaltút mellett ott a régi téesztelep, s ott állnak a szolgálati lakások is - most már magántulajdonban. Az egykori szövetkezeti majorban éppen teherautóra sorjáznak raklapokat: az egyik régi istállófélében szögezik össze. A major többi része a mulandóságé és az enyészeté. A hatholdasnak hívott, zsúptetős dohánypajták mállanak, odébb egy rokkant tízholdas (az ilyenekre cseréptetőt építettek: messziről úgy tűnik, mintha a cserép „hiányos" lenne). És mindent fölvert a tavalyi gaz, meg az azelőtti, meg a még régebbiek.

- Azóta itt nincs munka - mondja Árpád. - A családból senki sem dolgozik, Norbit [a fiát - K. I.] most hívta be az önkormányzat. Közmunka lesz, persze. Az erdőn.

- De hát miből élnek az emberek?

- Vagy közmunkából, vagy segélyből, családi pótlékból. Esetleg napszámba mennek.

- Napszámba? Hová?

- Van itt két dohányos gazda... Olyan tíz-tíz hektáron termelnek dohányt. Nyáron hozzájuk. Tavaly én is ekéztem az egyiknél Krisztiánnal.

Ekézett: ló húzta ekekapával gyomtalanította a dohány sorközeit. Ilyenkor kell a segítség, aki a lovat vezeti.

- Más lehetőség?

- Volna Debrecenben. Kőművesek mellett. Csakhogy a buszbérlet havonta 24 ezer forint. Mikor meghallja a vállalkozó, hogy ennyi, akkor széttárja a karját.

- A lovat miért akarják eladni?

- Muszáj. Nagyon szeretjük, de... Kellene a pénz. Nagyon kellene... Vissza kell fizetnünk a kölcsönöket.

Jónásék Krisztián fiát január végén hívta egy „vállalkozó", menjen neki napszámba. Krisztiánt mindenki aranyos, mosolygós kamasznak tartotta. A negyedik gyerek, a különösen szeretett legkisebb, aki 17 évesen segíteni akart a családon. Erős volt, méteres fákkal is megbírt. Ötven kilósokkal. És ment. Feketemunkára, persze. Olyan munkaadóhoz, aki nem rendelkezik iparengedéllyel. Vagyis a feketegazdaság lovagja. Naponta négyezer forintért dolgozott a fiú reggel hattól délután ötig. Minimálbéres órabér. A nehéz fizikai munkát nem mindenki vállalja ennyiért.

Magy községben irtották a nyárfaerdőt hatan-heten. Szakértő szerint a munkavédelmi és munkabiztonsági szabályok felrúgásával. A harmadik munkanapján, február elsején délelőtt egy fa rádőlt a fiúra. Darabos koponyatörés. Mentő, kórház, műtét. Délután: agyhalál. És február hatodikán meghalt.

A temetés iszonyú összegekbe került. Jónásék 200 ezer forint bankhitelt kaptak, 150 ezret a rokonság adott össze. Kölcsönbe, persze, itt senkit nem vet föl a pénz. A sírhelyet, koporsót, sírkövet, ruhákat nem is sorolom, csak az önkormányzati buszt (15 ezer), a harangozást (12 ezer), az eltemetést (15 ezer)... És a zeneimádó Krisztián mellé sírba szállt egyik gitárja is.

Nyírlugosi mindentudók szerint az önkormányzat némelyik halott eltemetését magára vállalja. Jónás Krisztián esetében erről szó sem esett.

- Miért nem kértek a „vállalkozótól"?

- Kértünk attól az embertől a temetési költségekre - mondja Juliska, Árpád felesége. - Kölcsönbe... Mondtuk neki: ismerhet, biztos lehet benne, hogy megadjuk.

- Mennyit adott?

A szobában nyolcan vagyunk, még a konyha felé nyitott ajtóban is állnak. Jónásék kis unokája békésen szundikál Andrea karjában. Csönd van, pisszenésnyi nesz sem hallatszik, míg zsémbes anyós módjára föl nem mordul odaát a kazánban a nyirkos fa. Juliska felsóhajt, és lassan formálva a szavakat, így válaszol:

- Nem adott egy fillért se.

Április negyedikén már egy bő hónapja, hogy Jónásékhoz járok. Juliska gyakran sír, Árpád nem, ő inkább mosolyog. De mintha örömtelenül tenné. Göndör haja márciusban szinte teljesen megőszült. És ha látja, hogy a felesége arcán peregnek a könnyek, mindig kimegy. Az istállóban rendszerint akad tennivaló, ha más nem, egy villahegy szénát emel a kanca elé, vagy vizet visz neki. És ilyenkor a lova homlokán örömöt sugárzik a fehér csillagocska, akár a remény, s egy-egy pillanatra a fájdalmak is messze szállnak.