A Mozgó Világ internetes változata

Április 4.

Április negyedike, keddi nap, ritka kivételes időszak mostani életünkben. Tíz napra visszamenőleg s a következő tíz napra előretekintve sem volt és lesz olyan napunk, amikor nyugodtan itthon maradhatunk. Egy nap, amikor se előadás, se média, sem pedig egyéb olyan teendő nem tördelik szét a napunkat, ami miatt ki kellene mozdulnunk. Nyugodt nap... Kora reggel meghallgatom a híreket, megnézem a híradókat, megtudhatjuk azt, amit egyébként is sejthettünk: talán éppen ma tetőzik a dunai árhullám Budapestnél. Tízezrek éjjel és nappal a gátakon pakolnak, megszámlálhatatlanul sok ház és település van veszélyben, még a kampány is alábbhagy, pontosabban szólva az is kimegy a gátakra. Miként a politikusok is.

Minthogy közel lakunk a Dunához, én is úgy tervezem a reggeli újság- és bevásárlást, hogy legalább a rakpartra kimenjek, s megnézzem, meddig áll a víz. Elmegyek a Szent István parkig, végigsétálok egészen a Dráva utcáig, szórványos kíváncsiskodók, fotózók és filmezők, egyéb bámészkodók ritkás csoportjaival találkozom. Igaz, a baj nem itt van. Szemközt a Margitsziget alig látszik ki a vízből, pontosabban az látszik, hogy még egy-két arasznyi emelkedés, és elöntheti a szigetet az áradat. Nézem a legfölső lépcsőfokokat, egészen az utolsó előttiig érhetett hajnalban a vízszint, most már talán csökkenhetett, legalább tíz centit. Vajon hogyan hathat mindez a kampányra? Nem szép, nem is illendő erre gondolni, bár bennem akkor is tudatosítják mindezt, ha egy percre esetleg elfeledném. Telefonok, sms-ek sorozata negyedóránként zökkent vissza a kampányvilágba, boldog és boldogtalan érdeklődik, ami érthető. Holnap lesz a miniszterelnökök vitája, öt nap múlva pedig a választások első fordulója.

Ennek a napnak a történetét meg tudnám írni akár a telefonok, akár az e-mail üzenetek alapján is. Délután kettőig összesen három nagykövet keres (másnap még újabb három), mindegyikükkel eléggé személyes és jó viszonyban vagyok korábbról. Kíváncsiak ők is nagyon az esélyek alakulására, s szeretnének minél előbb személyesen is beszélgetni. Nem nehéz velük megértetni, hogy jobb, ha az első forduló után találkozunk, akkor már sokkal értelmesebb elemzésekkel tölthetjük a napot. (Az utóbbi tíz évben hét-nyolc, számunkra igen fontos ország nagykövetével alakult ki az a szigorúan magánemberi viszonyom, amelynek jegyében rendszeresen le-leülünk néhány órára megvitatni a hazai belpolitikai fejleményeket, ilyen alkalmakkor megtanulom meghúzni a bonyolult határokat a személyes vélemény formálása és az ország akaratlan képviselete között. Még akkor is, ha erre nem kér engem senki. Tudom, hogy ők tényleg az elemzői véleményekre kíváncsiak, de azt is, hogy amiről beszélgetünk, azt nagy valószínűséggel felhasználják rendszeres elemzéseik, jelentéseik készítése során. A nagykövetek között többször is találkoztam olyanokkal, akik itt töltött éveik során egészen elképesztő mélységekben tanulják ki országunk politikai és kulturális viszonyait. Ezért e négyszemközti találkozók gyakran számomra is páratlan tanulási lehetőségeket adnak, megtanulom a hazai viszonyokat svéd, ausztrál, ír, angol, finn, francia stb. szemszögből is folyamatosan értelmezni.)

Szóval be- és újságvásárlással kezdem a kora délelőttöt, mi egyébként is sok újságot olvasunk, két napilap és hétféle hetilap jár hozzánk, tehát a napi munka kezdete a szisztematikus újságolvasás, amit egy-két éve legalább egy órával meghoszszabbít az internetes tájékozódás is. (Index, Origo, Portfolio, KSH, MNB stb. - meg az egyéb, alkalmi portálok böngészése.) Ma egyébként is megveszem az összes napilapot, kíváncsi vagyok, hogy Zitáék tegnapi sajtótájékoztatójáról milyen mélységben, terjedelemben számolnak be. Az összkép ezúttal is vegyes, a legtöbb lap viszonylag korrekt módon emeli ki a lényeges összefüggéseket, még a Magyar Nemzet is. Természetesen nem lehet a kampányt innét sem száműzni, hiába készülnek el Zitáék kb. tizenöt éve minden alkalommal április első hetében ezzel a könyvterjedelmű éves jelentéssel, ezúttal mindenkit az izgat, amit a kampánydramaturgia alapján pillanatnyilag a legfontosabbnak tart.

Napközben, amennyire lehetőségem van rá, folyamatosan ismerkedem én is az anyagukkal. Több mint 140 oldalnyi szöveges elemzés és 35 tábla, ha valamelyik politikus netán vette volna a fáradságot, akkor tényleg megérthette - és megértethette - volna azt, hogy mi is történt az elmúlt négy évben a magyar gazdasággal. Igaz, a Pénzügykutató elemzéseit aligha lehetne köztéri plakátokra kirakni. Estére sikerül a világgazdasági, a tőkemozgás- és az agrárfejezeteket feldolgoznom, valamint azt a hosszú bevezetőt, ami 2006-ra vonatkozó várakozásaikat foglalja össze - tizennyolc tényező függvényében. Eddig is hallom tőle minden áldott nap, most egyben is láthatom, hogy rendkívül bonyodalmas, ellentmondásos helyzetben kezdheti el majd az új kormány a négy évét a kora nyári megalakulás után. Évek óta szokhatom már, de még mindig nem tudok beletörődni, hogy az ilyen típusú jelentések/elemzések meghaladják az új magyar média ingerküszöbét. Én még emlékszem azokra az évekre - tíz-tizenöt évvel ezelőtt -, amikor kellően felkészült rádiós, tévés riporterekkel, a napilapoknál is kutatáskész újságírókkal lehetett megértetni mindenféle elemzést. És ők képesek voltak negyedórás-húszperces műsorokban, egész oldalas interjúkban érthető, pontos és a többség számára elgondolkodtató anyagokat készíteni. Egyszerűen nem hiszem el, hogy törvényszerű volt e réteg totális kihalása. (Vajon milyen érzés lehet önként elkorcsosulni? Maguktól elvállalni az igénytelenség bővített újratermelését olyanoknak, akik még nem is oly régen a maihoz képest száz klasszissal magasabb színvonalon végezték a munkájukat? Az egyetemi két, rendező osztályomnak tizenharmadik hete írok minden hét végén kampány-médianaplót, megpróbálom minden vasárnap összegezni és kiszűrni nekik mindazt a hazai napi- és hetilapok tengeréből, amit tényleg érdemes alaposan is elolvasniuk és átgondolniuk. Voltak olyan hetek, amikor alig tudtam négy-öt írásnál többet ajánlani nekik, pedig én legalább százat néztem át, és jegyzeteltem ki...)

A mai nappal szerencsém van, Tamás Ervin ritkán ír vezércikket, egy hónapban, ha egyszer, de ezek lassan mind olyan színvonalúak, mint például a Tölgyessy-elemzések. Ma is így történt, roppant aprólékossággal mutatja ki a Fidesz választási stratégiájának dupla vagy semmi mivoltát. Olvasható ma még egy érdekes és - szokásosan szellemes - Kumin Feri-írás, továbbá Török Gábor havonkénti napirendelemzésének legújabb darabja. (Változatlanul ragaszkodik ama fixa ideájához, hogy nincs lényegi különbség a két párt kampánystratégiája között, aztán persze éppen az őáltala is bemutatott adatokból derülnek ki a nagyon is fontos különbségek.)

Találtam még egy nagy terjedelmű Dávid Ibolya-interjút is, aminek különösen az adja meg a fontosságát, hogy a mai napon az interneten előkerült - a Figyelőnet gondozásában - egy olyan, állítólagosan MDF-es belső anyag, amely már azzal számol, hogy a Fidesz kudarca után az MDF lassú és szívós munkával, de néhány éven belül meghatározó jelentőségű jobbközép párttá tudna válni. Némi zavar van a belső anyag eredetét illetően, de nekem meglehetősen érthetően és elfogadhatóan írják meg nemcsak a jelen helyzetet, de a jövő jobboldali perspektíváját is.

Ha tehetem, belenézek a politikusi blogokba is, most délig elolvastam Gyurcsány Ferenc és Csepeli György legutóbbi két napjának bejegyzéseit, meg a hozzájuk fűzött kommentárok nagy részét is. Ennek a kampánynak úgy látom, két nagy újdonsága van/lett. Részben az internet segítségével elharapódzott plakátparódiák tömege, s szerencsére az elsős filmrendezői osztályból Nagy Bálint már több mint 350 tételt gyűjtött, azonosított és csoportosított ezekből. Remélem, a választás utáni héten az órán elemezni is tudjuk majd egy jó részét. Részben pedig a politikusi blogok által teremtett újfajta nyilvánosság jelent meglepő és sok-sok elemzésre alkalmat adó újdonságot. A tévérendező-osztályból éppen az egyik legtehetségesebb, Lénárt Hajni már január végén felfigyelt erre, és el is kezdte folyamatosan elemezni ezeket. Kíváncsi vagyok, milyen eredményre jut júniusig, és reménykedem is, mert januárban az ő dolgozata volt az egyik legérettebb munka.

Telefonok, sms-ek, e-mailek továbbra is megtalálnak azonnal, hiszen egész nap itthon dolgozunk. Talán külön kellett volna a médiavonzatú eseményeket feljegyeznem. Egyik tévétől ma hívnak, hogy jöjjek be holnap este a miniszterelnökök vitáját azonnal, a vita után elemezni. Kérdezem, hogy ezen csak ma kezdtek gondolkodni, továbbá, ha azonnal a vita után kezdenénk, akkor én például mikor fogom nézni a vitát...? Némi tanácstalan csönd a vonal túloldalán, Magyarországon még nem született olyan szerkesztő, aki elismerné, hogy a maga nemtörődömségét, felkészületlenségét, ha csak teheti, azonnal áthárítja a leendő vendégeire. Ezért két perc után azzal köszön el a hölgy, hogy végül is megérti, az én szempontjaimban is van valami... Kíváncsi vagyok, kit tud így, egy nappal előtte beugratni majd. A nap további részében hasonló tartalmú, jellegű beszélgetések zajlanak le két rádiós műsor, valamint két napilap munkatársaival is. Valamennyi megtisztelő kérésre nemet mondok, mert az a benyomásom, hogy - utolsó pillanatbani, végig nem gondolt, szakmailag bizonytalan színvonalú próbálkozásokról van szó. Érdekes a Másik Fél elhárító és rábeszélő stratégiája: arról akar valamennyiük meggyőzni, hogy ez mennyire kevés munka, mennyire nem igényelne külön felkészülést, mennyire nem fontos ez az egész... S ha visszakérdezek, hogy ha ennyire nem fontos, akkor miért is gondolják, hogy nekem kéne mindezt komolyan venni? Odamenni, várni, alkudozni és utólag szembesülni azzal, hogy soha semmi nincs úgy, mint ahogyan előzetesen ígérik. Rendszerint ott, a stúdióban kell szembesülnöm azzal a ténnyel, hogy nem leszek egyedül, gladiátorként kellene megküzdenem a magam elemzésével többnyire olyan - másik térfélhez sorolt - kollégámmal, akivel egyébként még azért sem ülnék le, hogy egy sört megigyunk. Szóval e nagy hirtelen jött, utolsó pillanatban kikényszerített szereplésekből még soha nem tudtam elfogadható színvonalon kikecmeregni, ezért ha megtehetem, ki is kerülöm ezeket az „invitálásokat". Az ára persze az, hogy egyre több szerkesztőségben tartanak hisztisnek és nagyképűnek, pedig az a helyzet, hogy én csak szeretnék ragaszkodni a minimális szakmai színvonal biztosíthatóságához. S amit a legjobban utálok, igyekeznek bebeszélni nekem, hogy ezek az értéktelen szereplések, hárommondatos, egyperces, két bekezdéses „politológiák" állítólag nekem lennének fontosak, állítólag nekem jó az, ha minél többször jutok szereplési lehetőséghez. Pedig fordítva van, a legtöbbször az adott műsor, az ott dolgozó szerkesztő reménykedik abban, hogy helyette megoldjuk az ő munkáját, helyette teremtettünk, produkáltunk érdekes műsort, amire utána ő is büszke lehet. Ez a szemérmetlen szerepmegfordítás a legvisszataszítóbb ebben az egész zavaros viszonyrendszerben. A mai napon összesen ötször volt alkalmam „gyakorolni" ezt a képtelen ellentmondást.

Hál' Istennek még egy ilyen felfokozott időkben itthon töltött napnak is van valami egyéb varázsa is. Egyik szomszédom, aki már hetvenéves múlt nemrég, elkezdte szisztematikusan átvenni tőlünk a popzene igényesebb részét. Novembertől februárig folyamatosan adogattam oda Lőrincnek a teljes Pink Floyd-életművet, az A Saucerful of Secretstől egészen a Division Bellig bezárólag, egyenként. Amikor kifogytunk, akkor átvettük az Emerson, Lake and Palmer legfontosabb albumait. Már a hétvégén jelezte, hogy ezzel is végzett, ezért abban maradtunk, hogy ha valamikor itthon talál, megint lépünk egyet. Ma késő délután végre sor kerülhetett erre is, most összeállítottam a Tangerine Dream fejlődéséből azt az öt albumot, amelyekről azt hiszem, hogy a legjobbak voltak. Ha végzünk áprilisban, akkor meg fogom próbálni a Yestől egészen az Apocalypticáig tartó utat is. (Ha így haladunk, akkor jövőre eljutunk még Ornette Colemannig is...) Öröm nézni, hogy Lőrinc milyen ügyesen, értelmesen használja nyugdíjas évei szabadságát ilyen utólagos, önkéntes tanulásra, azt hiszem, sokan tanulhatnak a nyitottságából, a rugalmasságából és a szisztematikus rend kialakítására való törekvéséből is. Milyen jó, hogy ilyen szomszédaink vannak! (Amúgy politikai nézeteink meglehetősen távol esnek egymásétól, de az is megoldás, ha kampányidőkben e témaköröket egyszerűen szóba sem hozzuk.)

A mai nap a meccsek jegyében fejeződik be, a Milan iszonyú hosszan tartó szenvedés legvégén, szinte az utolsó pillanatokban arat meglepően biztos győzelmet. Miközben a Lyonnak egészen a 88. percig tucatnyi alkalma lett volna arra, hogy bebiztosítsa továbbjutását. Tanulság: minden meccs a legutolsó pillanatig tart. Nincsen semmi sem veszve, még az utolsó percekben is lehet fordítani. (Az már bizonyára az én szakmai megfertőzöttségemet illusztrálja, hogy erről is a választási kampányra vagyok képes azonnal átgondolni...)