P. Szűcs Julianna: Kimerevített pillanat
szikrázó napsütésben
Április 23., 13 óra 12 perc
- Könyörgök, ne légy ideges! Pang a piac. Hetek óta pang. Pár óra múlva nyerni fog a Gyurcsány, minden megmozdul, az ügynököm eladja a házat, te megkapod a pénzt, én megveszem a telket, nyugodj már le, könyörgök, ne légy ideges, mert úgy odavágom ezt az istenverte mobilt, hogy tokja a Teréz-templomig, kártyája a Corvinig röpül.
Jé, hogy üvölt! Töri a kampánycsöndet. Ezt már a fiam mondta nekem, vagy én a fiamnak, nem emlékszem. Az Akácfa utcában, a Kispipa vendéglő előtt a harsogva telefonozó, magánéleti válságát közéleti távlatba helyező úron kívül amúgy egyetlen díszlet sem utalt a konkrét helyzet konkrét analízisére. 2006. április 23-ra, a választások második fordulójának kora délutánjára. A plakátokat pártsemlegesen és szemmagasságig nyilván már tegnap hajnalban letépkedték. A szikrázó napsütésben az egyik bérház félig megmaradt habarcssellője, a másik hiányos balusztrádja éppúgy metafizikus fényben ragyogott, mint a járdára egyenletesen porciózott kutyapiszok. Tündöklő vakfolt a téridőben. Annó Seres Rezső, plusz-mínusz harminc év.
Figyeld meg: plusz-mínusz három mandátum, ezt állítja a Szonda, a Medián, a Tárki, mondta a fiam nekem, vagy én a fiamnak, hogy pontosan ki, már nem fontos. A jókedvbe némi melankólia vegyült, búcsú az adrenalint termelő sokéves veszélyhelyzettől, egy furcsa szenvedélybetegségtől, a lélek örök készenléti állapotától, egy társadalmilag determinált perverz kéjérzettől. Most tuti a helyzet. Innentől már csak a nagyon hülyéknek szabad szorongani. Tudjuk, amit tudunk, kitanultuk az ipart. Ha délig csak ennyi és ennyi, viszont ha Budapesten annyi meg annyi százalék ment szavazni, ha az első fordulóban már ennyi és ennyi megvan, és a másodikban még annyi és annyi billeg, akkor irgalmatlanul és visszafordíthatatlanul, megfellebbezhetetlenül és imponálóan, lehengerlően és tökéletesen győzünk. Sőt: győztünk. Nem bizonyos pártok bizonyos pártok fölött. Más és több történt.
Egy korszak látszik véget érni. Amikor négy évvel ezelőtt lélegeztünk az Akácfa utcában, nemcsak kutyapiszok meg hámló vakolat szagát hozta a tavaszi szél, és nem csak áldott, kortalan unalomra hullott a szikrázó, kampánycsöndes napsugár. Volt valami nevén nem nevezhető, szégyellni való igazi félelem abban a régi levegőben. Abban a bizonyos kokárdás, Árpád-sávos, eredményt korrigáló két forduló közötti furcsa létállapotban. Olvasom az akkori naplókat, próbálom fölidézni az egykori emlékeket. Velejük közös: a minden megtörténhet élménye, és e „mindennek" a csodával határos elkerülése. Hiába melodramatikus a kép, annyira pontos, hogy már sosem leszek képes szétfoszlatni. Mintha akkor valamennyien olyan vékony üvegpallón keltünk volna át a szakadék fölött, mely az első rossz mozdulattól átreped, cserepeire esik szét. A közhely ezt a helyzetet nevezi, ugye, „törékeny demokráciának", a társadalomtudomány hazai klasszikusa pedig az efféle kollektív tudatalattit „magyar hisztériának".
Az ember helyesen teszi, ha ilyenkor föltesz magának néhány pszichopolitikai természetű kérdést. Lehet, hogy az a négy évvel ezelőtti nevenincs félelem csak egy kínosan megalázó választási vereségnek szólt volna? Egy baloldali szoclib ösztönös ellenszenvének a mindenkori keresztény-nemzeti jobboldallal szemben? Netán egy egzisztenciálisan hátrányos és a személyes érvényesülést akadályozó előnytelen konstellációnak? Vagy ízlésbeli, stílusbeli különvéleményét szublimálta ilyenformájúra? Kár lenne tagadni: e vélt vagy valós, kellemetlen és kényelmetlen dolgok örömtelen masszív érzelmi csomaggá készültek akkor összeállni. Ki venne ilyet szívesen a hátára? Az ember már csak kínkerülő állat: nem szeret veszíteni, de szereti a rokongondolkodású elvbarátait, nem szeret nyomorogni, de szereti a sikert. A szépérzékét borzoló esztétikai horrorokat pedig kiváltképpen kerüli, hozzátartozik ez már lelki komfortjához. De a sok vacak dolog mégsem volt azonos „azzal a bizonyossal". Az egykori nevén nem nevezett félelemmel. Az angst ugyanis más miatt keletkezett. Történelmi tapasztalat mozgatta és társadalmi emlékezet gerjesztette.
Umberto Ecót olvasom, A mindenkori fasizmus című tanulmányát. Vele magyaráztatom a velem megesetteket. Ő tizennégy pontba gyűjtötte össze az undokságokat, próbálom tartalmukat ideidézni. Ősfasiszta az,
1. aki hiszi, hogy a tudás nem gyarapítható. Az igazság egyszer s mindenkorra kimondatott, mi csak homályos üzenetek rejtélyét bogozgatjuk tovább;
2. aki elutasítja a modernitást;
3. aki számára a cselekvés önmagáért szép, tehát fontolgatás előtt és nélkül kell nekiugrani;
4. aki számára a véleménykülönbség árulás;
5. aki úgy terjeszkedik és szerez új híveket, hogy kihasználja és felnöveli a „másságtól való természetes félelmet";
6. aki ahhoz a frusztrált középosztályhoz fordul, amely valamilyen gazdasági válság vagy politikai megaláztatás miatt retteg az alsóbb társadalmi csoportoktól;
7. aki csoportot alkotva egyetlen összetartó erővel rendelkezik: az ellenségképpel és egyetlen elmélettel: az összeesküvés rögeszméjével;
8. aki számára az ellenség egyszerre túl erős és túl gyenge;
9. aki nem az életért harcol, hanem a harcért él. A pacifizmus tehát cinkosság az ellenséggel, a pacifizmus rossz, mert az élet permanens harc;
10. aki a gyengék iránti megvetést sugallja;
11. akit hősnek neveltek, és hősként halálvágytól ég;
12. aki olyan macsó, aki folytonosan fegyverekkel játszik és háborúsdija permanens péniszirigységből fakad;
13. aki a „népet" kvalitásnak, monolitikus egységnek tekinti, amelynek az akaratát a vezető van hivatva tolmácsolni, és aki föllép a „rothadt" parlamentáris kormányokkal szemben;
14. aki a legelemibb mondattannal dolgozik, hogy korlátozza a komplex és kritikus gondolkodást.
Ahá-élménynek bizonyult a szerencsés pillanatban kezembe került írás. Akárhogy számolom, a tizennégyből legalább tíz pont - azaz tíz „aktivista - a Fidesz vezette, MIÉP-pel cimboráló tegnapi Magyarországon meghatározó ismerőssé vált. Nem voltak ők fasiszták, ó, dehogy voltak. Ősfasiszták voltak csupán, tették, de még nem tudták a dolgukat. (A Hármas, a Kilences, a Tízes és a Tizenegyes aktivista csak azért nem inkarnálódott, mert a balkánihoz hasonló háború minket valahogyan elkerült, s mert az általános militarizmushoz adott pillanatban a klíma nem volt kedvező.) Az ősfasiszta aktivisták úgy mozgatták képzeletemet, igazították életstratégiámat, gyalogoltak bele mindennapjaimba, hogy néven nem nevezve, a kollektív illemet betartva azért mindig le(ős)fasisztázhatatlanok maradtak.
Mind a mai napig azok. A partitúrából 2006 tavaszán sok mindent újrajátszottak. Ellenségvíziókat (lásd komcsizást) és árulókat (lásd dávidibolyázást), modernitásiszonyt (lásd a Mikola-vonulatot) és kvalitatív közakaratkultuszt (lásd a három és fél millió egyedet érintő nemzeti konzultációt). Másságutálatot (lásd Semjént) és összeesküvés-elméletet (lásd a balliberális sajtó túlsúlyáról szóló époszt).
De kétszer ugyanabba a folyóba, ugyanabba az Akácfa utcába, ugyanabba a különítménybe belépni még akkor sem lehetett, ha a Vezér változatlan maradt, és ha a hatalomakarás technikája félelmetesen hasonlított is a négy évvel korábbihoz - legföljebb a mozgalom vált tehetségtelenebbé, ízléstelenebbé, varázstalanabbá a lepergő évek folyamán. Az egykori thrillertragédiát idén legott komédiaként játszották. A szakadék, az üvegpalló, a zuhanás, a repedés félelmes víziói idén inkább emlékeztettek egy közönségbarát pixelanimáció kalandképsorára, mint egy valóban veszélyeztetett közösség sorsát kifejező megaszimbólumra. Az ősfasizmus hazai káderállománya mintha elveszítette volna legendás virulenciáját.
Mintha. Az Akácfa utcai szikrázó napfény gyönyörű állóképe kárpótolt a megélt múlt és a kiszámíthatatlan jövő között. Abban a pillanatban valami büszkeségszerűt, hazaszeretet-félét, demokráciaünnepet éltem át. S noha tudtuk, hogy a piac pang, ahogyan mobilos-ideges úr nagyon helyesen mondta, az élet mégiscsak megajándékozott a legnagyobb luxussal: fütyülni tudtam a múló időre.
Itt jegyzem meg, hogy délután, amikor a nap lement, mégsem bírtam a véremmel. Izgultam, mintha nem tudnám, amit már tudni lehetett. Hátha bemozdul azért a kép.
2006-ban a Bossányi Katalin Sajtókuratórium
R. Székely Juliannát, a Magyar Hírlap,
Farkas Zoltánt, a HVG,
Várkonyi Ivánt, a Népszabadság
munkatársát publicisztika, interjú, illetve gazdasági elemzés kategóriákban
tartotta díjra érdemesnek.
A MÚOSZ székházában április 20-án megtartott ünnepségen
Kéri László, P. Szűcs Julianna és Békesi László laudációinak kíséretében
vehették át Zsemlye Ildikó kisplasztikáját.