A Mozgó Világ internetes változata

„A köztársaság barátai"

2006. április 1., Andrássy út

A gyerekek azt mondták, lufit feltétlenül hozzak. Nem tudom, mások honnan szerezték, egyelőre a padok karfájára látom kikötve őket, szép piros luficsokrok, nyilván gázzal vannak töltve, mert nagyon fölfele törnek. Nézem a madzagukat, valami műanyag rafia. Bicskát kellett volna hoznom. Na de ha bicskát rántok itt az Andrássy úton, a Köztársaság barátai című pártrendezvény kellős közepén, a kommandósok rögtön rám ugranak. Épp itt állnak sötétkék ruhában az út két oldalán, ámulva nézem: egy nő is van közöttük, ráadásul csinos, fiatal, filigrán. Eddig azt hittem, női kommandós csak a filmekben van.

(Ami a bombafenyegetést illeti, ez mára viccszámba megy. Délelőtt a Hunyadi téren az egyik árus átszólt a másiknak: - Mész ma? - Nem, én holnap megyek, ma csak kiugrok, viszek egy bombát.)

Azért gyanús, hogy ezeket a luficsokrokat a padok karfáján őrzi valaki. Itt van például ez a hatvan körüli, de még szénfekete hajú, alacsony homlokú, kissé szögletes képű férfi. Ott ül, és könyvet olvas, mint akinek semmi köze a pártrendezvényhez. Végül is, szépen süt a nap, miért ne olvashatna idekint a szabadban. Regény lehet, amit olvas, látom a párbeszédek bajuszkáit a megsárgult papíron. Régi könyv, legalább negyvenéves, Fejes Endre Rozsdatemetőjének gondolom. De lehet, hogy erre csak az olvasó megjelenéséből asszociálok. Próbálom meglesni a címlapot, de nem tudom, mert úgy szorongatja a könyvet mindkét markával, mintha attól félne, hogy el akarják venni tőle.

Talán semmi köze a jobb könyöke mellé odabogozott MSZP feliratú vörös lufikhoz. Hisz rendületlenül olvas, pedig tíz méterrel arrébb a kereszteződésben felállított óriáskivetítőn Lendvai Ildikó beszél.

- Fogjuk meg, emeljük fel egymás kezét, és mondjuk együtt: büszke köztársaságot, büszke nemzetet, igen, Magyar Szocialista Párt!

Ha Lendvai Ildikó megkérdez bárkit, engem vagy itt ezt a derék embert, előre megmondtuk volna, hogy ilyenekkel ne jöjjön, úgyse lesz belőle semmi, nem is fogja meg senki a másik kezét, még a kivetítő előtt csoportosulók sem, pedig ők közel vannak egymáshoz, megtehetnék, viszont szép piros műanyag táblákat emelnek a magasba, rajta a következő felirattal:

IGEN

MSZP

Mellettem idős házaspár áll, az asszony rászól az urára:

- Emeld fel te is!

Visszafordulok az olvasó ember felé. Megérezhette, hogy figyelem, mert fölnéz.

- Bocsánat, megmondaná, mit olvas?

- Nem.

Kicsit leforrázva ugyan, de megyek tovább. Kezdek rájönni, hogy ez a lufiszerzés nem is lesz olyan könnyű dolog. Kár, hogy a gyerekek nem piros műanyag táblát vagy piros-fehér-zöld papírzászlót kértek, ilyesmit bárhonnan szedhetnék, a táblák bele vannak tűzködve a vaskerítések lándzsahegyei közé, a zászlók pedig a sétány melletti fűbe, de nyilván ezer helyen osztogatnak, mert ez a kettő szinte mindenkinél van. A táblák anyaga olyasmi, mint a tévésdobozoké, a zászlót bele lehet tűzni a peremén a lyukacsokba, sokan így hozzák. Tempósan halad a tömeg a Hősök tere felé, ahol a kampányfőnök, Gál J. Zoltán épp visszaveszi a szót.

- A köztársaság ilyen igenekből épül, amilyen a kezetekben van!

Mindössze egyetlen embert látok szembejönni az egyirányú forgalommal. Ötven körüli férfi, kínai dzsekiben. Ő is ugyanazt a piros-fehér-zöld papírzászlót viszi magasra emelve, mint a többiek, csak az övébe középen kerek lyuk van vágva. Nem néz se jobbra, se balra, csak megy merev arccal ezzel a furcsa 56-os lobogóval, és az emberek némán utat nyitnak neki.

Tulajdonképpen nincs gond, elég jól lehet közlekedni. Három hónappal ezelőtt körülbelül ugyanennyien lehettek itt, a szilveszteri tűzijátékon. Akkor bezzeg eljöttek a gyerekek, segítettek tolakodni, kellett is, mert az Andrássy legvégére vagy a Hősök terére, ahonnan a rakétákat fellövöldözték, már nemigen lehetett odaférni. Ahogy most sem a tribün legeslegközelébe, ahol már Iványi Gábor beszél.

- A szívemet a bal oldalomon érzem dobogni, és nyújtani a jobb kezemet nyújtom.

A pecsenyéssátrakhoz érve megint piros luficsokrokat látok: föl vannak kötözve a homlokgerendára. Szemezek velük, de hogy ne legyen túl feltűnő, böngészem az árakat is. Sült malac 600/adag, Beck's dobozos 400, Borsodi 300. Nincs tolongás az árusok előtt, úgyhogy hamarosan engem néz a sátor mindhárom kiszolgálója.

- Egy lufit esetleg nem lehet kapni? - kérdezem.

- Most nem, esetleg a végén, ha marad - kapom a titokzatos választ.

Annál az asztalkánál sem járok jobban, ahol vörös pólókat (600) és vörös sapkákat (800) árulnak fiatal aktivisták. De annyi lufi van mindenütt (talán csak a kürtőskalács- és perecárusok nem kaptak), hogy nem forszírozom tovább a dolgot, majd hazafelé szerzek egyet, ne bontsák meg már az elején a dekorációt.

Minden kereszteződésben kivetítő áll. Sokan lehorgonyoznak előttük, úgyhogy szépen lehet előrehaladni. Az utolsó keresztutcába, a Rippl-Rónaiba befordulok, és leülök a kerítéspárkányra megírni a jegyzeteimet. Az utca elején még a lacikonyhások hosszú asztalai-padjai állnak, lacipecsenyézők üldögélnek rajtuk, de innentől kezdve az utca kihalt, csak a rendőrök biztosítanak a túlvégen. A közelükben egy tíz-tizenkét éves kislány békésen frizbizik enyhén molett, festett vörös hajú anyukájával. Nagyon ügyesen dobja-kapja a műanyag tányért, pedig azzal is nehezíti a dolgát, hogy a lábán görkorcsolya van, és a fél kezében piros MSZP-lufi. Irigykedve nézem.

Az erősítőkből Hiller István pártelnök hangja harsog.

- A Fidesz rosszkedvkampánya megbukott!

Az utca túloldalán egy vékony, napszemüveges férfi telepedik le a velem szemben lévő párkányra. Talán titkosrendőr, gondolom. Tinédzserek sietnek ki a Lendvaiból, irányt vesznek az Andrássyn álló tömeg felé. Seregnyien vannak. Az egyik lány odaszól az előtte loholónak:

- Én táblát nem viszek, csak lufit!

Szívesen utánuk rohannék, de a titkosrendőr nagyon néz, és ha most futni kezdenék, annak biztos nem lenne jó vége. Úgyhogy szép lassan visszabaktatok. Ideje is, mert a pódiumon már Nádas György beszél.

- Ilyen sok embert még sosem láttam együtt!

Tény, hogy most már nehéz közelebb vergődni a hangorkán epicentrumához. Keskeny libasorban próbálunk előrejutni a megállapodottak között, „most kéne aláírásokat gyűjteni...", hallom az egyik előttem haladótól, de hogy mire, azt már nem, mert meglátok egy talpalatnyi helyet a járda szélén, nagyjából ott, ahonnan december utolsó napján a tűzijátékot is néztem, és lecsapok rá. Itt jó, itt már kihúzom a még hátralévő, megsaccolom, bő egy órát.

Nádas György még elviccelődik az izlandiaknak adandó magyar állampolgárságról, aztán a Hair betétdalai következnek élő előadásban.

Elég jó helyet fogtam ki. Talán csak a mögöttem lévő a jobb, ott neki lehet dőlni a lámpavasnak, de azt elfoglalta egy ötven körüli, terebélyes hölgy, aki hosszú, selymes szőrű ölebet tart a kezében. De legalább fenn vagyok a járdán. A pódiumra nem látni rá, de az a gyanúm, azt olyan rafináltan helyezték el, hogy arra sehonnan nem lehet. Csak az azt takaró tribünöket látni, rajtuk a vörös pólós aktivista kóristákkal. A műsort a hatalmas kivetítőkön keresztül nézi mindenki, még a vasrácsos kerítésbe kapaszkodó fiatalok is.

A Hair songjaitól kellően belelkesített tömeggel Gál J. most elénekelteti a kampánydalt. Majdnem mindenki énekel, két sorral előttem egy nő úgy tart egy A4-es papírlapot, hogy a mellette állóknak ne legyen gondjuk a szöveggel, de még én is tisztán látom (ortográfia az eredetiben):

Én nem tudok állni, ha léphetek is érted,

Tudom, hova megyek, és veled odaérek.

Ó,Igen,igen, igen.

Igen, igen.

Előttem egy ötvenöt körüli, fess ősz úr a nála legalább tíz évvel fiatalabb, elegáns párjával szintén énekel, és a refrének között egymást fényképezik fényképezőgéppel (vagyis nem telefonnal, mint a fiatalabbak). Tőle jobbra egy különös figura emelgeti vörös műanyag tábláját. Széles karimájú fekete kalap, domború fekete lencséjű, fémkeretes szemüveg, sötét posztódzseki, fekete pantalló és fekete bőrcipő van rajta. Ötven körülinek saccolom, hatalmas pofaszakállt, bajuszt visel. A nyakában a Kárpátmedence-Magyarország jelvénye alpakkaezüstből, középen a koronás címerrel. Mögötte fiatal pár áll. A fiú hórihorgas, jóképű, vélhetően egyetemista. A zöld pulóveres lány vele szemben áll, legalább egy fejjel alacsonyabb, arcát a fiú mellkasához szorítja, szinte beletemetkezik, átkarolja, csak a háta látszik. Így állnak egész idő alatt. Tőlem balra idős néni háromlábú, vászonülőkés, összehajtható vadászszéken üldögél. Mellette egy apuka vörös lufit tart mellmagasságba, kisfia hol nagyokat bokszol bele, hol bikaként ökleli. Tessék, itt is egy facér lufi. Elönt a sárga irigység.

Én nem festhetem át neked az eget,

De építek egy utat, és elhordom a hegyet.

Ó,Igen,igen, igen.

Igen, igen.

Zúg a refrén:

Magyarország, Magyarország, gyere bátran, Magyarország!

De a Hair jön, pontosabban folytatódik.

A magasban rendőrségi helikopter köröz. Valahányszor közelebb jön, az emberek fölintegetnek neki zászlócskáikkal, tábláikat emelik, végre történik valami. Hátranézek, a tömeg tényleg impozáns, tábla- és zászlóerdő, még a túloldalon a török nagykövetség hatalmas, félholdas-csillagos vörös lobogója is harmonizál az összképpel. Van, aki a sapkájába tűzte a papírzászlót. Egy hölgy piros szegfűt drótozott a zászlótartó hurkapálcikára. Sokan a helyben vásárolt, kocsikerék méretű pereccel integetnek. Feltűnően sok a fiatal.

Aztán háromnegyed négykor megérkezik Gyurcsány Ferenc. Óriási üdvrivalgás és taps fogadja, ahogy kivetítő közvetítésével a pulpitushoz lép, és blairi, hanyagul megdőlő pozíciót vesz fel.

- Ilyen miniszterelnöke még nem volt az országnak! - kiáltja bele a tapsviharba áhítattal, félig hátrafordulva a nő, aki az imént még a kampánydal szövegét tartotta fel.

Hanem ekkor történik valami, ami teljesen elveszi a kedvem.

Vörös MSZP-lufik emelkednek a levegőbe, százával, ezrével. Hátrakapom a fejem: végig az Andrássy úton szállnak a magasba, szinte pezseg, forr tőlük a lég. Teljesen frusztráltnak érzem magam tőle. Icipici reménysugár, hogy néhány azért fennakad a fákon.

- Kedves barátaim, de jó látni benneteket! - kezd bele tapsokkal sűrűn megszakított beszédébe a miniszterelnök, és az első szöveg közi taps nem sokat várat magára: - Elsején találkoznak az elsők, másodikán a másodikok!

Ezt a poént láthatóan sokan először hallják, mert a nevetés végighullámzik a körülöttem lévőkön.

- Úgy legyen! - kiabálják, és mindenki tapsol, csak a mögöttem álló hölgy nem, mert ő a kutyáját fogja.

Gyurcsány Ferenc beszéde lendületes, nagyon profi, de ez nem akadályozza meg a fotósokat abban, hogy öt perc múlva hosszú sorban, a tömegen épp mellettünk keresztülvágva elvonuljanak. Feladatukat teljesítették, a szónokló Gyurcsány Ferencet lefotózták, most már mehetnek haza. Egymás után legalább ötven fotós gázol át így közöttünk csillagászati távcsöveket megszégyenítő fényképezőgépeikkel, hosszú perceken át vonulnak, de csak egy torpan meg a pofaszakállas, fekete rokkerszemüveges, kalapos figura láttán, és kezdi el fotózni. A férfi örömest pózol, IGEN MSZP táblája mögül hol balra, hol jobbra kiles, ravaszkásan mosolyog, Nagy-Magyarország-jelvényét a szájához emeli. A zöld pulóveres diáklány még mindig a barátjához tapad, aki viszont lelkesen figyel.

A tizenötödik perc után ezt egyre nehezebb megtenni. A demonstráció több mint két órája tart, a tömeg elfáradt. Mögöttem többen beszédbe elegyednek a kutyás hölggyel, a kutyája étkezési szokásairól kérdezik, ásványvizes palackot kínálnak neki. Megtudom, hogy a kutyát Kittinek hívják. Aranyos jószág, nem kapálózik, pedig egy huzamban talán még soha nem tartották kézben ennyi ideig. Lehet, hogy élvezi.

Kitti gazdája nemsokára kijelenti, hogy megfájdult a lába, azzal kihátrál a tömegből. A zöld pulóveres lány álmos arcát egy pillanatra kidugja a fiúból, aztán rögtön vissza.

Gyurcsány Ferenc tovább beszél.

- Tudom, hogy tele vagytok...

Kicsit meghökkenek. De Gyurcsány Ferenc így folytatja, nyomatékosan újrakezdve a mondatot:

- Tudom, hogy tele vagytok bátorsággal...

Előttem az őszes úr és csinos, negyvenes neje megint egymást fényképezik, időnként helyet cserélve, hogy a táblákat emelő, papírzászlókat lengető tömeg legyen a háttérben. Tisztára, mintha alibiből csinálnák.

- Ne féljetek hát az ajtókon kopogtatóktól! - mondja Gyurcsány már nem először, és a HÚZZUNK BELE pólót viselő kemény mag tőlünk jobbra sokadszorra harsogni kezdi pólójuk feliratát.

A beszéd végül huszonhárom percig tart. A tömeg a lehetőségekhez képest gyorsan szétszéled, és a látótávolság hirtelen megnő. Az Andrássy út végi hirdetőoszlop piros-fehér-zöldbe van beburkolva. A színpadot ellepi a szerelőbrigád. A közelben egy szürkébe öltözött korosabb ember beszélget egy vörös anorákos, harcsabajszú, vélhetően a rendezőséghez tartozó férfival. Szürke mindene, a sapkája, a hátizsákja, dzsekije. Horgászembernek nézném, de furcsamód karikás ostort tart a kezében. El nem tudom képzelni, minek.

Visszaindulok. A Rippl-Rónaiban, nagyjából ott, ahol a görkoris-lufis kislány frizbizett az anyukájával, különös alakra leszek figyelmes. A járdán ül, hátát a kerítésfalnak vetve, és a dzsekijét a fejére húzza, és annak takarásában valami ölében lévő holmival matat. Hajszálra olyan, mint egy burnuszos terrorista, aki épp beállítja bombáján az időzítőt. Aztán rájövök, hogy csak egy újságíró, esetleg fotós, aki a tudósítását vagy a felvételeit küldi el a laptopjáról, és zavarná a fény.

Végre gond nélkül jöhetek az út közepén. Hirtelen előkerülnek a nagygyűlés utólagos haszonélvezői: biciklisek veszik birtokukba egy kis időre még az Andrássy utat, térítők Szent János írása szerint való evangéliomot, valamint Pál apostolnak a rómabeliekhez írt levelét osztogatják, lassan több hever ezekből a krémszínű kis füzetekből az aszfalton, mint a nemzetiszínű zászlókból. Ez utóbbiakat egy idős férfi egyenként felszedi; nem tudom, megbízásból-e vagy önszorgalomból. A földön fekvő Szent Jánosokkal és Pál apostolokkal senki se törődik. Az egyik már hamuszürkére van taposva. Egy szerencsétlen politikai dilettáns a munkanélküliség megoldására írt fénymásolatait próbálja terjeszteni („Szeretnék hatmillió Embert rábeszélni arra, hogy fejenként 100, azaz száz forintot gyűjtsenek össze minden településen, és egy csoportképet készíttessenek önmagukról. Ennek nagy jelentősége van..."), de nem nagyon törődnek vele. A Köröndön csomagolják a gyerekeknek kirakott ugrálóvárat. Szondy György szobra előtt irredenta irodalmat, térképet, jelvényeket árulnak.

Néhányan leülnek a lacikonyhásokhoz. Perecet különösen a fiatalok vesznek, de a kürtős kalácsból már árengedményt adnak az árusok.

Leforrázva jövök: sehol egy megmaradt lufi. Két-három helyen látok még fennakadva, de olyan magasan, hogy ahhoz már létra kéne. Szégyenszemre üres kézzel leszek kénytelen hazakullogni.

Azaz mégsem. A Szív utcánál az újságos mellett léggömbárus áll. A léggömbjei csak sima levegővel vannak töltve, de mindegy. Veszek tőle egy kéket, ha már választhatok. Látja, hogy a nagygyűlésről jövök, úgyhogy kockázat nélkül megajándékoz egy kis biztatással.

- Uram, maguk fognak nyerni. Én a tizenegyben lakok, és van nálunk egy hirdetőhenger, amiről letépték a Gyurcsány-plakátot. És tudja, mi volt alatta? Alatta is egy Gyurcsány.

 

„A magyar szolidaritás napja"

2006. április 2., Kossuth tér

Ha tudtam volna, hogy ilyen jó helyet fogok ki magamnak, akkor elhozom a távcsövemet. Nagyon szép, régi darab, egy 8,6(breve) nagyítású Goertz feldstecher, gyártási helye Wien und Pozsony (sic!), gyártási száma N°8653, a császári vezérkar a véset szerint 1912. december 14-én vételezte be, könnyen lehet, hogy maga Ferenc József is a látómezejébe került, ha máshol nem, hadgyakorlaton, esetleg később Horthy, én meg most Orbán Viktort nézhetném rajta. Kisméretű katonai távcső, de pokolian erős. Nem hoztam el, mert biztos voltam benne, hogy bele leszek préselve a tömegbe, fejek lesznek előttem, és a kezemet se fogom tudni fölemelni. Ehhez képest az egész rendezvényt nagytotálban, erkélyről néztem végig.

A Kossuth téri nagygyűlést a Balassi Bálint utca felől közelítem meg. A Fidesz azt ígérte, nem lesznek beléptető kapuk, azok tényleg nincsenek, viszont mindenütt, ahol lennének, vannak nagy, narancssárga gyűjtőládák a következő felirattal:

MAGYAR SZOLIDARITÁS

HAJRÁ MAGYARORSZÁG

ADOMÁNYLÁDA

Fából vannak, és hangosan kopognak a beledobált százforintosok. Ennyit kérnek minden résztvevőtől. Nincs kiírva, de valahogy mindenki tudja. Persze vannak, akik elbliccelik. Ez nem szép dolog, mert a végén nem lehet korrekten összeszámolni, hányan látogattak el a rendezvényre.

Ugyanitt kábé félméteres kerek kartonlapokat osztogatnak, az egyik oldaluk fehér, a másik narancssárga. Sokan egyszerre kettőt kérnek, biztos azért, mert két kezük van. Narancssárga pólót, sapkát is lehet itt venni, mindkettő darabja 800 forint.

A Biarritz étterem nyitott teraszán Csintalan Sándort pillantom meg, ahogy fekete bőrdzsekiben, narancsszínű ingpólóban üldögél. Innen épp rálát az utca végén elhelyezett kivetítőre, és elmondhatja, hogy volt is a rendezvényen, meg nem is. Vele átellenben egy első emeleti ablakból tupírozott-melírozott szőke nő hajol ki, ő is a kivetítőt nézi, de közben az alatta a járda szélén ácsorgó, biciklis kisfiúval vitatkozik.

- Csak négyig! - mondja a kisfiú.

- Szó sem lehet róla - mondja a tupírozott-melírozott.

- Akkor háromig!

- Szó sem lehet róla.

A kivetítőn a főtribün hírességei mutatkoznak be éppen, Kun Miklós, Oszter Sándor és sorra a többi, mindegyik fogadkozik, esküdözik, segítséget hív, buzdít, a Hajrá, Magyarország, Isten, Haza, Család, Isten óvja Mária országát a minimum. Vagy curriculum vitae-t ad, ilyesformán: „Ötvenhatban is itt voltam mint egyetemista, most mint akadémikus. Hajrá, Magyarország, Hajrá, Budapest!" Üdítő kivétel Navracsics Tibor, aki csak annyit mond: „Navracsics Tibor vagyok. Hajrá, Veszprém!"

- Na jó, háromnegyedig - mondja a nő, és a kisfiú elkerekezik a Duna felé.

Kiérek a Balassiból, és látom, hogy a tér már tele van, de a mellékutcákból továbbra is özönlik a nép. A villamosvágányok vonalán még úgy-ahogy lehet haladni, mert azok alacsonyan vannak, ott egyelőre senki sem akar lecövekelni. Azon megyek tehát, és közben hallgatom a bemutatkozókat, akiket időnként egy-egy zenei bejátszás szakít meg a Jézus Krisztus Szupersztárból (Vedd e kelyhet) és az István, a királyból (Koppány dala). Szamóca felhevülten elszavalja József Attila A számokról című versét.

A Néprajzi Múzeum Alkotmány utcai sarka felé eső félemeleti erkélyt egyből kiszúrtam. Balusztrádos, helyes kis kőerkély, alatta faragott mészkő oroszlán vicsorog, a mellvéd sarkán egy-egy csinos kőgolyó. Talán három méter magasan lehet, mellette jön le az esőcsatorna, és a fal oda kifutó kannelúráiba kapaszkodva simán föl lehetne jutni.

Itt a járdán, egy lenyesett platánfa tövében mentőautó áll. Két fiatalember azzal szórakozik, hogy a narancssárga korongokat hozzápróbálják a kerékhez, jó lenne-e dísztárcsának, és közben nagyokat nevetnek. Nézem a platánfát: arra is fel lehetne mászni, de az erkély mégiscsak kényelmesebb. Különben is, a platánfa törzséhez nagyméretű faliújságok vannak erősítve Fletó Archive felirattal, azokon nem tudnék átjutni. A montírozott, elég homályos képek Gyurcsány Ferencet mutatják nem igazán előnyös helyzetekben.

Amíg latolgatom az esélyeimet, gimnazistának látszó fiatalok kezdik megmászni a múzeum sarkán az erkélyt. Előbb csak egy, aztán még egy, végül már fönn vannak több mint tízen. Megtelik velük az erkély. Én is nekivágok, de nagyon sok időbe telik, mire átküzdöm magam azon a tíz méteren, és mindenkinek elmagyarázom, hová igyekszem.

Ami meglep, hogy a fal tövében hirtelen hány segítőkész emberre találok. Többen is rablétrát akarnak tartani, de nélkülük is könnyedén feljutok. Az erkélyre már nem mászok át, jó nekem az esőcsatornát körbefogó széles kőperem is. Lenne itt hely rajtam kívül még egy további személynek is, de senki nem akar utánam jönni.

Innen a magasból nagyszerű kilátás nyílik. A tér zsúfolásig tele van emberekkel, szinte mindenkinél ott van a nagy kartonkorong, és rengeteg a piros-fehér-zöld meg a fideszes zászló is, mindenféle méretben, a nagyobbak négy-öt méter hosszú üvegszálas horgászbotra vannak felhúzva, és szemlátomást gyakorlott pecás módjára lengetik őket. Nagyon sok a tábla is, de szinte kizárólag helységnevekkel, csak egy-kettőt látok szövegest, a mentőautón túl egy hosszú okkersárga transzparensre például ez van írva:

RENDET, IGAZSÁGOT, ÖNBIZALMAT + Viktort.

Egy egyházi zászlót utánzó papundeklire pedig ez (széleken még a lefelé haladó Gyurcsány és Kis Péter nevekkel):

HEIL HILLER

2006

új rend, új

RABSZOLGASÁG

Látok még egy kerek táblát a másik irányban, a tribün felé, amit eleinte nem tudok értelmezni: kerek fehér tábla, piros szegéllyel, szakasztott olyan, mint egy behajtani tilos tábla, ezzel vajon mit akarnak mondani. Aztán rájövök, hogy az tényleg behajtani tilos tábla, és le van betonozva.

- Add már föl, istenemre, visszakapod... A zászlót!... De egy paraszt... - hallom a fejem fölül. Felnézek. Az erkélyen az egyik lány zászlót szeretne lengetni, de nem adják oda a lentiek. Pedig most nagyon kéne lengetni idefenn is, mert az idős hölgy a mikrofonnál alig bír megszólalni a megtiszteltetéstől: ő a Fidesz gyógyszerplakátjáról jól ismert Janus-arc.

Most hasít belém először, hogy bizony elkelt volna a távcső. Innen kristálytisztán láttam volna vele, mondjuk, egy harmadik arcát.

Na de máris jönnek a többiek, akiket nem kell biztatni a megszólalásra. Elsőként Csoóri. Arról panaszkodik, hogy a rendszerváltás előtt hatvanan jelentettek róla, és az iratanyaga több oldalt számlált, mint Tolsztoj Háború és békéje. A feljelentők „bocskai ruhás feljelentők" voltak, és a hatvanegyedik maga Kovács László, már ha jól értem a dolgot, mert a név hallatán hatalmas füttykoncert kezdődik, és a pfújolás jó darabig eltart.

Folytatódik a bemutatkozás. Ezúttal jól is jön, mert nem nagyon ismerem őket. Hol szellemességeket mondanak („volt aszálykár, jégkár, párttitkár"), hol magvas bölcsességeket („a rák hátramegy, lépjünk előre"). Aztán színpadra lép Demjén Rózsi, és elénekli híres dalát, a „Várj, míg felkel majd a nap" kezdetűt. Előzőleg a konferanszié arra kért mindenkit, hogy játsszák el a napfelkeltét a lassan magasba emelt narancsvörös kartonkorongokkal, de ez nem jön be. A tömeg egységesen delet lenget. Fel vannak hergelve, bármit lehetne kérni tőlük, de nem ilyen csekélységeket.

Mellettem az erkélyen a fiatalok teljesen berendezkedtek. Tizenketten vannak, hat fiú és hat lány, és a mellvédről kilógatott integetőkorongra graffitiseket utánzó betűkkel fölírták, honnan jöttek: SÁROSPATAK. Egy tizenharmadik is nekilódul, nagyon nehezen boldogul, remeg keze-lába az erőfeszítéstől, lentről tolják, én fentről húzom: farmernadrágos, szürke pulóveres fiatalember, kicsit hasonlít a Sorstalanság film vékony arcú hősére. A bal karja nemzetiszínű szalaggal van átkötve. Barátnője odalent marad, ő a nyaka köré fonta ugyanazt a szalagot. Piros-halványpiros keresztbecsíkos pólót visel, pulóverét a derekára kötötte, a kezén kék és fehér üveggyűrűk fénylenek. A fiú integet, hogy a lány jöjjön utána, de ő a fejét rázza. Így elszakadva egymástól lázas esemesezésbe kezdenek.

Az egyik bemutatkozásból megtudom, hogy „a tél után mindig jön a tavasz", de az eddigi legnagyobb tapsot a sváb őseire hivatkozó Bayer Zsolt kapja (Hajrá, Magyarország! Hajrá, svábok!). Aztán még nagyobbat a dörgő hangú Balázs Péter.

- Balázs Péter vagyok. Színész. Hass, alkoss, gyarapíts, és a haza fényre derül! Hajrá, Magyarország, hajrá, Budapest!

Hatalmas hangorkán, zászlólengetés, táblarázás. De ez még mind semmi, mert most jön Mikola. Őt már előünnepelik.

- Hana, a gépet! - kiált le a fiú az erkélyről a lánynak, mert most nincs idő műhold-közvetítésre, nehogy elszálljon a nagy pillanat. A lány felad nekem egy aprócska, keskeny, digitális masinát. Továbbítom a fiúnak, aki nekiáll fényképezni az ujjongó tömeget.

- Még hogy nincs kormányváltó hangulat! - kezdi a szónok, és rövid eszmefuttatásba kezd az élenjárók és a keresztet cipelők egyformán fontosságáról, a mosolygástól termelődő endorfin koronáriákra tett jótékony hatásáról („és mindez ingyen van"), az egészségügy és a piac összeegyeztethetetlenségéről, majd leszögezi: - Jelentem, beálltam az ajtóba. Nem engedem becsukni. Megnyitjuk a magyar szolidaritás éveit. Négyet, nyolcat, és húszat.

Nézem az összeszorult tömeget. Impozáns látvány fentről ez a tengernyi ember. Jó dolog ez az integetőkorong, a fej felett lehet lobogtatni, a szűk helyen tapsolni úgyse tudnának. Én a korongok fehér felét látom, mert a narancsszínt a tribün felé fordítják.

Mikola után jön egy kis hullámvölgy, amit rockszámokkal és apróbb köszöntőkkel igyekeznek úgy-ahogy feltölteni. Színpadra lép Keresztes Ildikó, bemutatkozik a Magyar Lemezlovasok Egyesületének elnöke, egy badacsonyi „kisgazda", Szentmihályi Szabó Péter saját költésű „verset" mond (a legmegtapsoltabb mottója, amit hatalmas kacaj fogad: „Nézzétek a mosolyát / Nem tudja, hogy bolond!"), egy kiscsoportos óvodás elénekli a Tavaszi szél vizet áraszt-ot, egy lengyel küldöttség nyílt színen Solidarnosc-zászlót ajándékoz, Grosics bejelenti, hogy vasárnap egy újabb évszázad mérkőzésére kerül sor, és nem lehet veszíteni, és a tömeg kórusban skandálja:

- Hat-három! Hat-három!

Hanem aztán jön maga Kudlik Júlia. Már abból rosszat sejtek, hogy az elején azt mondja: „a következő percekben". Eddig legalább mindenki tömören, a maga módján frappánsan adta elő a mondókáját.

- Egyetlen biztos dolog van ma Magyarországon, a bizonytalanság - kezdi, aztán elővontat egy csöpögő közhelygyűjteményt, amelyben ilyenek hangzanak el: - ...a szeretet halkan, lágyan, bársonyosan omlik...

A közönségnek legalább van ideje egy kis szusszanásra. Egy fiatalember a téren a narancsszín korongjába töklámpásszerűen szemet, szájat, orrot lyuggat. Ezt csak megnevetik, de nem utánozzák. Annál inkább azt, aki az övét vietnami kalap mintájára meghajtja. Meleg van, süt a nap, percek alatt több tucat ilyen készül a közelben, és felkerül a fejekre. Egy darázs keringeni kezd Hana tarkója körül, a lány nem látja, de a lovagja az erkélyről igen, és lekiált:

- Hana, vigyázz!

A hangra a darázs megijed, és elrepül. A lány észre se vette, hogy szóltak neki. De lehet, hogy csak meg van sértődve. Az erkélyes osztály fideszes szórólapból papírrepülőket hajtogat, és a tömegbe hajigálja. A szórólap nehéz, fényezett papírból van, a repcsik nem repülnek valami jól, viszont annál nagyobbat tudnak ütni az orrukkal. Mindenesetre egyre többen nézegetnek felénk.

Nem messze jobbra tőlünk egy fán hosszú barna bőrkabátos fiatalember ül velünk egy magasságban az ágvillában. Rémlik, hogy ugyanőt láttam hasonló pozícióban négy évvel ezelőtt is.

- Vannak emberek, akiknek ha nyolc kezünk volna, és mind a nyolcat nyújtanánk, ők akkor sem... - Kudlik, ígéretéhez híven, már percek óta beszél.

Erkélyünkön az egyik lány a mellvéd sarkát díszítő mészkő gömböt kezdi delejezni két tenyerével, mint egy jósnő:

- Gömböm, gömböm, mondd meg nékem, ki nyer a jövő héten? Viktor!

Ezt talán többen is meghallották odalent, mert a tömeg viktorozni kezd, de még várnia kell. Előbb a „Zene nélkül mit érek én" következik, és a szám utáni tapsvihart követően valaki a mentőautó takarásából felkiált:

- Fidesz nélkül mit érek én!

Hatalmas kacagás.

Schmitt Pál jön. Egy pártolói levélből idéz:

- Ha három kívánságom lehetne, mind a három az lenne, hogy nyerjen a Fidesz.

A Kormorán együttes következik a színpadon: „Van erőd, hogy a földet átöleld".

Négy óra. A közönség egyre hangosabban követeli Viktorát. Azért picit megnyugszik, amikor előrelép a pódiumon a három fals: Kövér, Áder, Pokorni. Nagy ováció fogadja őket.

- Kövér László vagyok, negyvenhat éves pápai gyerek. Legyen úgy, mint régen volt. Hajrá, Magyarország! Legyen úgy, mint régen volt!

Áder megtöri a jól kitalált formulát.

- Jó napot kívánok, tisztelettel köszöntök mindenkit. A tavalyi köztársaságielnök-választás óta mindenki csak a „csornai Charles Bronsonként" ismer...

De ő sem húzza az időt sokáig, és átadja a szót.

- Pokorni Zoltán vagyok. Tanár. Miénk itt a tér, mert mi nőttünk itt fel...

Vastaps a jutalmuk. A közönség jutalma pedig a csángóföldi kórus, majd rögtön utána Demjéntől A Föld könnyei.

Majdnem közvetlen előttem-alattam egy négyéves körüli kisfiút tart a kezében az apja, a fiú fején furcsa kalózkendő: feketén tátongó szemüregű pici koponyák díszítik. Harminc körüli nőt hoznak ölben a mentőautóhoz. Valaki alattunk is rosszul lesz, fiatal, kövér lány, anyja a falhoz támasztja, a kartonnaranccsal legyezi. De már nincs messze a végkifejlet: megjött, szónoki emelvényhez áll a legényes frizurájú Orbán Viktor. Gyurcsánnyal ellentétben ő olvassa a szövegét, bele-belepillant, lapoz. Ez azonban mit sem érződik a beszédén.

- Egy könnycsepp a legsűrűbb dolog a világon - kezdi Kudlik nyomdokain, de aztán gyorsan túllép rajta.

Négy évvel ezelőtt a konferanszié és az előszónokok folyamatosan tudósítottak a résztvevők egyre duzzadó, milliósodó létszámáról, és most feltűnő, hogy ez idáig a létszámról szó sem esett. Az ok most válik érthetővé: a dicséretet Orbán Viktor privilegizálta magának.

- Ez a magyar szolidaritás napja. Ismét sokan vagyunk, még többen, mint négy évvel ezelőtt!

A tömeg megdicsőülten tapsol, viktoroz, a zajszint pár decibellel megint följebb srófolódik. Eddig csak ezüst sztaniolcsíkok pöfögtek ki olykor a négy nagy pódiumkéményből, de most narancsszínűek is vegyülnek közéjük, és vibráló felhőként úsznak a Rákóczi-szobor felé. Nagyon hatásos látványkellék, mindössze akkorák, mint egy gyufaskatulya oldallapja, de majd lesz gondja velük a közterületi takarítóknak.

Orbán hamarosan rátér a fő csapásirányra, a zuglói toronyházra aggatott Gyurcsány-plakátra, amelyet papírszobornak nevez, és nem hagyja ki a már elhíresült poént sem:

- Valóban, az orvos nem hibázott: csak a füle három emelet!

Ismét van tere az orbáni tömeget összetartó habarcsnak, a hosszú füttyöknek. Orbán több mint harmincöt perces beszéde alatt ezért nem lankad a figyelem, mert várják a következő alkalmat. Természetesen nem várnak hiába.

- Lázad a szoborpark. A múlt szobrai kiszabadultak a múzeumból, és a város felé indulnak... A legnagyobb szobrot mindig azok állítják maguknak, akik lélekben a legkisebbek.

Orbán nagy szónok. Beszédében nem próbál okos és meggyőző lenni, mint Gyurcsány, egyszerűen csak erős szóképeket használ, és még annak is elébe megy, hogy populistának fogják nevezni, ő maga nevezi populistának magát, és ezt a paradoxont egy „gyerekszáj-viccel" próbálja feloldani. Ez beszédének egyik leggyengébb eleme, de legalább ez is az elprivatizált-ellopott állami vagyonról szól. (A poénja, leegyszerűsítve: populista az, aki megmondja az igazat.)

A tömeg fütyül, viktoroz, lenget. Alattam nem messze egy rosszul öltözött, törődött, idős ember a szemét törölgeti. Mellettem az erkélyen a sárospataki diákok indiántáncot járnak. Valahonnan még zászlókat is szereztek.

Beszéde után Orbán Viktor a Himnuszt és a Székely himnuszt egyaránt elénekelteti a tömeggel. Aztán hirtelen minden véget ér, a megafonokból már csak a neveket sorolják, hogy kik vesztek el, és hol találkozzanak. Olyan sok az elveszett ember, hogy egy idő után letesznek a dologról.

Nem könnyű hazajutni. Minden sarkon raklapszám osztogatják a fideszes röpcédulát. Az Arany János utcában már rá se nézek a kínálgatóra, de ő meglengeti az arcom előtt, mintha transzban lévőt akarna fölrázni: - Ez nem az, hahó!

És tényleg nem. A Kashmir (Divine India) étterem hosszúkás, bordó étlapja. Kinyitom, és olvasom: matar sorba, papadam, szamosza, baincsan bharta, piszta kulfi, rasz malai, navratan korma. Marha-beef.

 

Az összehasonlítást nyilván sokan el fogják végezni. A szocik gyűlésére nyilván rá fogják sütni, hogy majális jellegű volt, a fiatal demokratáké pedig rockkoncertes. Ennek megfelelően az egyik lufieregetős, a másik flitterszórós. Az egyik lacikonyhás, a másik népművészeti vásáros. Az egyik szabados (Hair), a másik kesergős (gecsemánés Jézus, napfelkeltés Demjén). Az egyik építő, a másik demagóg. Az egyik nevetős, a másik füttykoncertes. Az egyikre annyian mentek ki, mint egy tűzijátékra, a másikon annyian voltak, hogy mint a heringek.

Én saját megfigyelésként annyit szeretnék hozzátenni, hogy a szocik tíz - amúgy Csehországból, Prágából jött - kivetítőkocsija minőségben messze felülmúlta a fideszesek hasonló célból feldaruzott nyolc instrumentumát. Természetesen mindkét hóbelevanc elbújhat az én közel százéves Goertz távcsövem mögött. Abban az időben még adtak a gondos munkára, a lencsék és prizmák finom összecsiszolására.

De azért mégiscsak jól tettem, hogy nem hoztam magammal. Elszokott már az ilyen harci látványosságoktól.