A Mozgó Világ internetes változata

2006. április

Szeretem a pályaudvarokat.

Belgrádba rendszerint vonattal utaztam, Budapestre pedig néhány év kivételével a nemzetközi gyorssal. Voltak évek, amikor a belgrádi reptér le volt zárva, vagy alig volt járat, ezért a szerbiai állampolgárok Ferihegyről repültek Európa fővárosaiba. Újvidéket érintve, naponta legalább tízszer tette meg az utat a mikrobusz Belgrád, Budapest, Bécs, illetve Bécs, Budapest, Belgrád között. Mintha a régi idők szelleme ébredt volna újra fel, amikor az újvidéki polgárok otthon érezték magukat ebben a két európai városban: Budapesten és Bécsben.

A ferihegyi reptér forgalmának köszönhetően akkor, abban a napszakban indulhattam Pestre, amikor akartam. De az utóbbi időben ezek a reptéri mikrobuszjáratok megritkultak, és én jobb híján visszapártoltam a vasúthoz. Ha visszagondolok, az elmúlt negyven évem úgy múlt el, hogy havonta legalább egyszer megfordultam Pesten, ahol egy hetet, de gyakorta ennél többet is töltöttem. A legnagyobb kihagyás a kilencvenes évek elején volt, amikor - katonaköteles lévén - közel egy évig nem utazhattam ki az országból. Az utóbbi időben csaknem kéthetente szállok vonatra, és időm felét a fővárosban töltöm. Összességében az utóbbi negyven évből legkevesebb tízet Budapesten éltem meg. Amikor eltávolodom a magyar fővárostól, akkor nagy nosztalgiát érzek iránta.

Legszívesebben a mediterráneumi meneküléseimre emlékezem. Ott vetettem papírra az Egy makró emlékiratainak néhány fejezetét és számos korai esszémet. Mondhatnám, hogy bár nagyon nehéz volt Újvidék nélkül meglenni, mégis mindig menekültem valahová. Idegen vagy ismerős városokban húzódtam meg, ahol csak az utcák voltak az enyémek.

Budapesten máig az utcák helyettesítik az otthonomat. Újvidéki munkacellám után a budapesti utcákon kóborlok, s nagyon kell vigyáznom, hogy ne fáradjak el, mert akkor elfog a vágy, hogy még ott is munkacellát találjak, ahol leemelhetek a polcról egy ismerős könyvet. De erre nincs esélyem, így hát maradok az utcák vándora, ahol egyre ritkábban találkozom a régi ismerősökkel, barátokkal. Tudomásul veszem, hogy Pesten egyre ritkábban bukkannak fel bolyongó írók, és nagyon megváltozott a budapesti szellemi, irodalmi élet természetrajza. Lehetséges, hogy nemzedékem tagjai bevonultak a szalonokba, a dolgozószoba magányába. Vagy egyszerűen megöregedtünk. A régebbi időkben, a rendszerváltás előtt sokszor találkoztam a kávéházakban írókkal, értelmiségiekkel, akik nyugtalanul és szenvedélyesen keresték a helyüket a világban, és könyveikben ez a feszültség kapott hangot. Manapság azonban az írók visszavonultak, az élet puhább és kellemesebb lett - egyszersmind sokkal unalmasabb. A mondat is amorfabb lett, puhább, játékosabb. Szoft, mondaná Esterházy Péter, akinek van bátorsága az új kánonokkal ironizálni.

A pesti utcákon bandukolva furcsa kísértés vesz erőt rajtam: szeretnék én is ilyen unalmas életet élni, és durva, minimalista mondatokkal védekezni az üresség és az unalom ellen.

Újvidéken most nagy a zűrzavar, akárcsak egész Szerbiában. Kiadják-e Mladićot? Mi lesz Koszovóval? Kiválik-e Montenegró? A közélet tele van alakoskodással és színleléssel; de főképp feszültséggel teli. Itt nem a minimalista mondat ideje következett be, hanem a hamisé. Igen is, nem is, vagy igen, de, hajtogatják, és közben hosszú, értelmetlen, szecessziós közbevetett körmondatok. Senki sem vallja be nyilvánosan, hogy mi lesz az országgal; milyenek a távlatai; aki netán elszólja magát, azt gyorsan exkommunikálják. Nem néhány vezető politikus vagy párt akarata számít, hanem a sértődött, kétkedő tömeghangulat. A tömeg úgy érzi, hogy Európa elárulta, a világ igazságtalanul meggyalázta; ezt azok is hangoztatják, akik őszintén elítélik Milo¼evićet és pártját. Nem lehet azonban minden rosszat csupán Milo¼evićre kenni. A bajok gyökerei sokkal mélyebbek. Nem Milo¼ević teremtette meg ezt a tömeget, hanem a többséget képező tömeg szülte meg Milo¼evićet, még valahol a nyolcvanas évek végén. A mai politikusok a tömeghangulat rabjai. Nincs erős egyéniség, aki kitörne ebből a bűvkörből, de nem is lehet, hiszen a tömeg bizalmatlan a saját választott politikusai iránt is.

Az egész közélet sáros, senki sem hisz senkinek. A közszereplők lopással, sikkasztással és nemzetárulással vádolják egymást. Csak sejteni lehet, hogy Szerbiában mekkora a korrupció, az egyetlen hiteles útmutató a nemzetközi korrupcióellenes szervezetek táblázata. Ebből egyértelműen kiviláglik, hogy Szerbia a legkorruptabb ország Európában. Már senki sem háborodik fel, ha a televízió vitaműsoraiban a politikusok egymás korrupciós ügyleteit szajkózzák. Se szeri, se száma a feljelentéseknek, a nyomozószervek informatív beszélgetésre hívják a megvádoltakat, aztán kisvártatva elül a botrány. Ezért érthetetlen előttem a budapesti sajtó állítása, miszerint a nyomozószervek csak az egyik kisebbségi magyar politikus, úgymond, „zavaros anyagi machinációival foglalkoznak". A budapesti sajtó újságírói ennek alapján azt a következtetést vonták le, hogy ez a magyarellenes akció része. Nem így van. A magyar kisebbség helyzete rendkívül keserves; az őket ért igazságtalanság példáit hosszú lenne felsorolni, de a kisebbségi politikusok soha sem voltak szorongatott helyzetben. Ellenkezőleg! Még Milo¼ević is gondoskodott arról, hogy a hajuk szála se görbüljön meg, főleg ha „tárgyalóképeseknek" bizonyultak. Mindig az egyszerű emberek jártak pórul, rajtuk csattant az ostor. Nekik kellett menekülniük. A háború elől, a nyomor elől. Vagy csak a jobb élet reményében. Sajnos az anyaországi sajtó alig foglalkozik az egyszerű bácskai magyarokkal, a médiatámogatás csak néhány politikusnak jár ki.

Anikó becsomagolja a bőröndbe a legszükségesebbeket. Reggel indulunk Pestre, és még azt sem tudom pontosan, hogy meddig maradunk. Ilyen esetekben az időérzékünk felmondja a szolgálatot, mint ahogy az utazó, a bolyongó emberek életében többnyire történni szokott.

Este az állami televízió esti híradójában arról szólnak a fő hírek, hogy miként fejeződik be a hágai Nemzetközi Törvényszéken folyó per. Bosznia és Hercegovina ugyanis a népirtás vádjával pereli Szerbiát. Szerbia ügyvédei között feltűnik a vajdasági magyarok nemzeti tanácsának tagja, Várady Tibor, aki szerint a Hágai Bíróság nem illetékes a perben, mert Szerbia és Montenegró, illetve Jugoszlávia abban az időben nem volt tagja az ENSZ-nek. Ezenkívül polgárháború folyt, nyomatékosítja, amihez a szerb államnak nem volt köze, vagyis az állam ártatlan. Ez a védelem azt sugallja, hogy Milo¼ević nem Szerbia, illetve Jugoszlávia államfőjeként, hanem magánemberként vezényelte le ezt a véres háborút. Várady esete azonban csupán egy jellegzetes paradigma, amely hűen tükrözi a jelenlegi szerbiai politikai és szellemi állapotokat. Milo¼ević idejében létezett egy világos választóvonal, vagyis tudni lehetett, kik állnak a népszavazásos diktátor mellett, és kik vannak ellene. Milo¼ević bukása azonban félelmetesen összekuszálta a viszonyokat, és valójában most tárult csak fel igazából, hogy miért tudott Milo¼ević olyan sokáig teljhatalmúan uralkodni. Kiderült, hogy azért, mert nem sikerült szembeállítani vele egy komoly európai eszmét és utat, csak a kompromisszumokat. Akik ellene voltak, azoknak többsége csak félig volt ellene. Lelkileg ezt a helyzetet sokkal nehezebb elviselni, mint a kemény, nacionalista tortúrát. Könnyebb volt tűrni az erőszakot, mint a hazugságot.

A közéleti talaj mocsaras, a szellemi élet kocsonyás.

Ez mélyen beivódott a kisebbségi közéletbe is, amelyben valamiféle farizeusi magatartásmód honosodott meg. Ennek ürügyén újra alkalmam nyílik, hogy eltöprengjek a határok mibenlétéről, s ugyanarra a következtetésre jutok, mint a Nagy Közép-Kelet-Európai lakoma bevonul a pikareszk regénybe című beszélyemben. A határ a mi belső démonunk, aminek köszönve magunkkal is cirkuszt űzünk. A Nagy Metamorfózisok titokzatos pontja. A határ minden hazugság alibije. A határt átlépve a legtöbb ember új arcot, vagy új álarcot vesz fel, megtörténik, hogy az előző arc is álarc volt. Ki tudja?

Erre a furcsa életkarneválra számtalan apróság utal. A politikusok Budapesten harcias kisebbségi bajnokok, Belgrádban pedig óvatos duhajok, akiknek repes a szíve, ha találkoznak Szerbia kormányfőjével. Így vannak azok az írók és értelmiségiek is, akik Budapesten a liberális körökben feszítenek, legalábbis egyelőre, ugyanakkor szülőföldjükön a jobbközép párt szófogadó aktivistái és tisztségviselői. Mára már alig akad írókollégám, akinek Vajdaságban ne lenne valami tisztsége a pártberkekben, de Pesten csalárdul azt hangoztatják, hogy őket csak a tiszta irodalom érdekli, mert a magyar fővárosban ez a jelszó szalonképes. Ezért nincs semmi meglepő abban, hogy az egyik délvidéki, önmagát jobbközépnek nevező párt vezetője a budapesti sajtóban kijelenti, hogy nem foglal állást a magyar belpolitikai küzdelemben, holott napról napra azt teszi, de csak „hazai", belső, kisebbségi használatra. Az elnök tehát azt állítja, hogy nem avatkozik be, s úgy tesz, mintha nem tudná, hogy éppen a saját helyettese a pártsajtóban azt állította, hogy amíg a nemzetáruló baloldali kormány van hatalmon, addig nem teszi be a lábát az anyaországba. Azonban az ilyen magatartás, illetve kijelentés nem okoz semmiféle erkölcsi dilemmát, hiszen a szavaknak nincs hitelük többé. A képmutatósdinak természetesen ezzel még nincs vége, hiszen az illető kisebbségi politikus igen gyakran tanyázott Budapesten, ha máshol nem, akkor a kuratóriumi üléseken. Merthogy irányítani és ellenőrizni kell az anyaországi támogatásokat, amelyekre felettébb szükség van, csakhogy nagy árral jár. Mivel pártkritériumok alapján történik az elosztás, a kisebbségi közösségekben egyre nagyobb a megoszlás és a civakodás. Ahogy látom, nem csak a Délvidéken. Félek, hogy ennek egyhamar nem lesz vége.

Sólyom László magyar köztársasági elnök március 15-i beszédében szólt ugyan arról, hogy újra át kellene gondolni a határon túli magyarok iránti viszonyulást, s még azt a kérdést is megpendítette, hogy az anyagi támogatás elosztását is felül kellene bírálni, mert attól tart, hogy annak egy része hatástalan marad. A gondolat rokonszenves, de nagy kérdés, hogy a köztársasági elnöknek van-e lehetősége perbe szállni a kőkemény kisebbségi lobbikkal. Hogy milyen erődítmények épültek, azt mindennél jobban bizonyítja, hogy miközben az anyaországban a kormányok, a pártok, a vezetőemberek váltogatják egymást a hatalmon, a kisebbségi funkcionáriusok túlélték Milo¼evićet is, Djindjićet is, és minden bizonnyal túlélik Ko¼tunicát is. De túlélték Horn Gyulát, Orbán Viktort, s nem kétlem, hogy túlélik Gyurcsány Ferencet is.

Ez a jelenség mindenképpen Mikszáth Kálmán tollára való. Ugyanis felvetődik a kérdés, hogyan lehet az elit szilárd, ha a közösség állapota bizonytalan. A kisebbségi közösség létszáma hónapról hónapra fogyatkozik, az elit mohósága azonban egyre csak növekszik. A közösség tagjai a választásokon mind ritkábban szavaznak rájuk, viszont az elit egyre nagyobb támogatást követel a magyar kormánytól. Képzeljük el a felálló magyar kormányt, abban az esetben, ha a magyar választópolgároknak csupán harminc százaléka szavazna az anyaországi pártra. Olyan helyzet ez, mint egy negédes, csillogó operett valamelyik vidéki műkedvelő színtársulat előadásában.

Anikóval az újvidéki pályaudvaron toporgunk, már nem lep meg bennünket a zsibongás, a jókedv, amely furcsa módon párosul a feszültséggel. A groteszk ellentmondás több mint tíz évvel ezelőtt, a háborúk idején is érzékelhető volt. A kis kávézók tele voltak vidám, gondtalan fiatallal, akiknek egy része másnap fogta a bőröndjét, és a háború elől Nyugatra menekült. Most is így van. Újvidék ma egy építőtelepre hasonlít, talán egész léte alatt soha még nem ment át ekkora változáson. Az utcák arculata az egyik hónapról a másikra változik. Szinte alig van utca, amelyben a földszintes házak helyett ne emelnének új négy- vagy ötemeletes épületeket. A nyomor egyre nagyobb, ugyanakkor a fényűzés növekszik. A kirakatok egyre jobban emlékeztetnek a nyugati városok kirakataira.

Az újvidéki pályaudvar piszkos, a vonatok rendszertelenül érkeznek, indulnak. A Bécsbe tartó Avala expressz ezúttal is késik, utazó alig akad. Szabadkán új utasok szállnak fel, és tüstént szemrevételezik a benn ülőket. Vinyakot, különböző likőröket szednek elő a batyuikból, s arra kérik az utastársakat, hogy segítsenek, és vigyék át a határon. A legtöbbje már felkészült a molesztálásra, azzal hárítja el a kérést, hogy nála is van valamicske alkohol. A vámvizsgálat után újra felbukkannak a Szabadkán felszállt asszonyságok, és begyűjtik az ide-oda elrejtett üvegeket. Láthatóan elégedettek. Az egyik néni fennhangon gondolkodik: nekünk, szegény magyaroknak is meg kell élnünk valamiből.

A Keleti pályaudvaron már a megérkezést követő első percekben kirívóan érzékelhető, hogy tetőzik a választási kampány. Valóságos plakáterdő fogad. Tulajdonképpen mindenki arról beszél, hogy mi lesz a választás végeredménye. A hangnem némileg visszafogottabb, mint négy évvel ezelőtt, azonban mégis egytől egyig mindenki azt bizonygatja, hogy ez a választás sorsdöntő. Tulajdonképpen ez az, ami gondba ejt. Magyarország továbbra is bizonytalan önmagában, ezért a választásoktól várja, hogy választ kapjon azokra a kérdésekre, amelyekre a négyévenkénti választások nem adhatnak választ, legfeljebb feltárják azokat a szimptómákat, amelyeket az elkövetkező négy évben orvosolni kellene. Némi bizakodással tölt el, hogy történt némi előrelépés. Ezt abban látom, hogy a magyar baloldal megújult, vagy legalábbis beindult a megújulási folyamat, ami azt jelenti, hogy európaizálódott. Egyre jobban hasonlít az európai baloldalra. A jobboldal éppen e téren torpant meg. A valamikori fiatalos lendületű, rokonszenves politikusok az arculatváltásba mintha hirtelen belefáradtak volna. Az egykori liberális, sokszor ultraliberális Fidesz törzséből a jobboldali oltás után kaotikus elrendeződésű lombozat született. A művi beavatkozás sikerült, de valami mégsem stimmel. A lombozat dús, de kiegyensúlyozatlan, hol erre lendül ki, hol arra. A szellőt is viharként éli át. Éppen az hiányzik belőle, ami a jobboldali pártokat leginkább jellemzi, a nyugalom, a kiegyensúlyozottság, a mértéktartás. Szenvedélyei fiatalosak, eszméi régiesek. Pedig a magyar társadalom nagy szükségét érzi, hogy a politikai palettán kirajzolódjon egy modern, európai konzervatív erővonal, amely a zaklatott múltú Magyarországon a nyugalmat képviseli.

Az ismerősök, akárcsak a politikai elemzők, óvatosan jósolnak. Az értelmiség szkeptikus, egyre inkább távolodik a közélettől. Ma már a magyar értelmiségi elefántcsonttorony sokkal sikkesebb, mint a nyugati - és kényelmesebb is. Az írók kivárnak. Csak néhány író, szerencsére a legjelentősebbek, kiáltanak bele a hangzavarba. Tanácstalanságomban újra ellátogatok az Örs vezér terére, ahol az eddigi választások idején dilemmáimra mindig pontos választ kaptam. Négy évvel ezelőtt, amikor mindenki a Fidesz győzelmét jövendölte, az Örs vezér terén egészen mást prognosztizáltak. Majszoltam a lángost, és hallgattam a sült kolbászt, májas hurkát, sült oldalast fogyasztó emberek eszmecseréjét, akik az MSZP győzelmét jósolták. Nem hittem a fülemnek, csak a fejemet csóváltam, és továbbálltam. Ez alkalommal is megrendeltem a lángost, jó pozíciót választottam magamnak, és füleltem. A jóslat ezúttal is egyértelműen az MSZP győzelméről szólt. Érdekes, hogy korábban arról is folyt eszmecsere, hogy miért győz az egyik párt, és miért veszít a másik. Most erről nem beszélt senki, mintha az okok már nem is lennének fontosak. Az emberek egyszerűen megállapították, hogy ez fog történni, és kész. Tárgyilagosan, majdnem közömbösen. Furcsa módon ez a jelenet éppen az ellentéte a tereken zászlókat lengető pártaktivisták paroláinak.

Barátaimmal azonnal közlöm, hogy mit hallottam az Örs vezér terén. A legtöbben annyira bizonytalanok, hogy hitetlenkedve csóválják a fejüket.

Eközben azon töprengek, hogy az Örs vezér terén mennyire egyértelműen kiviláglik, hogy az egyszerű magyar polgártól milyen idegenek a populista szenvedélyek. Időről időre kacérkodik velük, aztán óvatosan visszahátrál, és békésen elfogyasztja a sült kolbászt, a májas hurkát, a sült oldalast. Talán félénk, talán óvatos, talán bölcs, ki tudja?

A választások éjszakáján beigazolódott, hogy pontosan jövendöltek az Örs vezér terén. Legalábbis az első forduló eredményeit illetően. Az MSZP hajszállal megelőzte a Fideszt. Olyannyira, hogy kirajzolódjon, milyen sok sebet okozó villongások várnak a második forduló előtti napokban az országra. De bármi történjék is, a második forduló után meglátogatom az Örs vezér terét, nem csak azért, hogy a sebeket lássam, hanem azért is, hogy kipuhatoljam, miért gondolkodtak úgy az emberek, ahogy gondolkodtak két héttel ezelőtt.

Talán a miértekről is megtudok valamit.