A Mozgó Világ internetes változata

Rosszkedvem naplója, Pozsony, 2006. április

Egyszer régen, nagyon régen, valahol az Üveghegyen túl, egy Fidesz szervezte rendezvényen megkérdezte valaki Konrád Györgytől, hogy akkor ő most liberálisnak tartja-e magát. Az író válasza nemcsak engem lepett meg, hanem talán a társaság többségét is. Ha az emlékezetem nem csal, olyasmit mondott, hogy azt mindig az adott, konkrét élethelyzet dönti el. Vannak helyzetek, amelyekre konzervatívan reagál, máskor liberális állásponton van, de előadódhat olyan helyzet is, amelyben baloldaliként viselkedik.

Nos, azóta rengeteg víz lefolyt a Dunán, rengeteg hó esett le a Kárpát-medencében és másutt, az akkori leányokból érett asszonyok lettek (vagy szinglihordákba tömörültek, hogy egy talán jobb sorsra érdemes orvos szavait idézzem), sok-sok halánték fehéredett ki, sok-sok homlokon mélyültek el a barázdák, sok kitűnő férfi és nő távozott el az élők sorából, sok illúziót foszlattak szét az évek, sok lélek égett ki, sok bánat fúlt még több alkoholba. Házasságok köttettek és bomlottak fel, szebb lett Budapest, de még szebb Prága, mečiarok jöttek és mečiarok mentek, országok estek szét és polgárháborúk dúltak, sok-sok kitűnő regény született, de még több ócska kampánybeszéd, sokak sorsa fordult jobbra, de még többé rosszabbra, megszoktuk, hogy egyszer fent, máskor lent, egyszer hopp, máskor kopp. De Konrád György akkori szavai ma is ugyanúgy tetszenek, mert egy alapvetően politikai vagy ideológiai indíttatású kérdésre íróhoz méltó választ adott. Az író rokonszenvezhet egyik vagy másik párttal, de nem lehet a szekértolójuk. Az író a létezésszakmában dolgozik, amint azt Ottlik Géza mondta, egy olyan korban, amelyben a hatalom az írót propagandistaként szerette volna használni. Aki pedig a létezésszakmában dolgozik, az az egészet nézi, s azt párt- vagy egyéb torzító szemüvegen keresztül sosem lehet látni. Akik a rendszerváltást követően a szükségesnél tovább hemperegtek a pártpolitika nem éppen tiszta vizében, íróként impotenssé váltak és megvakultak. Isten látja lelkem, kár értük. Íróként hiányoznak, politikusként vagy nemzetmegváltóként pedig mára teljesen marginalizálódtak, s vagy elhallgattak, vagy a rögeszméiket fújják éjjel-nappal.

A minap a Lettre... szerkesztősége volt a pozsonyi Magyar Kulturális Intézet vendége, Karádi Éva főszerkesztő és a lap törzsgárdájából Garaczi Laci és Kukorelly Bandi. A lapbemutatót követő szűkebb körű vacsorán - pedig az alaposan az éjszakába nyúlt - nőkről és irodalomról folyt a csevej, és még talán sok egyébről is. Mindenről, csak a politikáról nem. Lehet, hogy azért, mert tudjuk egymásról, hogy mind amolyan Konrád György-féle konzervatív-liberális-baloldaliak vagyunk. De az is lehet, hogy más miatt. Hogy azért, mert torkig vagyunk a politikával, kivált ilyenkor, parlamenti választások előtt, amikor Magyarországon is, Szlovákiában is úgy bűzlik a kampánytól minden, mintha az egész országot nyakon öntötték volna egy hordó szilvapálinkával.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az író, ha kell, ne szólaljon meg politikai ügyekben. Mint nemrég az a több tucat értelmiségi - közöttük írók is - a Népszabadságban, Semjén Zsolt bornírt vagdalkozásaira reagálva. Ahogy, persze, minden állampolgárnak, függetlenül attól, hogy mi a foglalkozása vagy a hivatása, jogában áll a nyilvánosság előtt is hallatni a szavát, ha úgy látja, nem mennek teljesen rendben a dolgok az országban, hogy azok, akikre ráruházta az érdekei képviseletét, kontár munkát végeznek, vagy olyan nézeteket trombitálnak szét ország-világ színe előtt, amilyeneket kultúrember még otthon, a vécében is csak halkan és röstelkedve merne az orra alá dörmögni, arra gyanakodva, hogy valaki bolondgombát csempészett a levesébe, s attól lett hirtelen ilyen kerge. De akkor is! Állampolgárként tegye ezt, ne pártkatonaként!

Semjén Zsolt és Mikola István nem mai gyerekek a politikában, ott settenkednek már évek óta, és, végződjenek bárhogyan is a választások, ott fognak sertepertélni a következő négy évben is, a konzervatív tábor nagyobb dicsőségére, mint afféle nyári mikulások vagy bokréták a Fidesz kalapján. Most még ráadásul fel is vitte, ha nem is az Isten, de legalább Orbán Viktor a dolgukat, előtérbe tolva figurájukat a politikai sakktáblán. Nem hinném, hogy ezt jól tette. Veszélyes dolog az, amikor a gyalog bástyának képzeli magát. Mert mi egyéb az, amit művelnek, mint egy magát bástyának képzelő, e5-re húzott fehér gyalog erőfitogtatása szinglihordákkal, körmösökkel, buzizással, gestapózással és más badarságokkal tetézve? Semjén Zsolt és Mikola István 2006-ban most minden büdös zoknit előhúz a 20. századi ágy alól, abban a hiszemben, hogy ez a modern, eurokompatibilis konzervativizmus. Azt pedig nem tudom, hogy Mikola István miféle kávézaccból olvasta ki, hogy a határon túli magyarok, ha erre módjuk nyílna, egytől egyig, mint valami maszlagot evett birkacsorda, a konzervatív táborra voksolna! Más dolog az, kérem, szlovák és román nacionalistáktól fenyegetve egy akolba bújni. Mert bizony a kisebbségi birkácskák között is vannak szép számban liberálisok és baloldaliak, és nem csak konzervatívok. Én mindenesetre ezek után Mikola Istvánnal még a tyúkszememet sem vágatnám ki.

Persze ki tagadná, hogy Mikola Istvánra és Semjén Zsoltra is van igény a mai Magyarországon, attól félek, nagyobb igény, mint az MDF képviselte, mára letisztult, értékőrző, modern európai kereszténydemokráciára. Egy időben Gömbös is népszerűbb volt Bethlennél, s azóta konzervatívék háza táján a helyzet csak tovább romlott. Olyan ez az egész kelet-közép-európai konzervativizmus, mint a háromnapos állott sör, másrészt a demokráciákban azt is tudomásul kell venni, hogy van, aki a bugyvadt sört szereti, Pekár Gyula és Csathó Kálmán műveit olvassa, és a jövő embereinek a Kaczynski fivéreket tartja. „Filozófiáját" már Krúdy Gyula is jól ismerte vagy száz évvel ezelőtt, s Pistoli úrral, a dúvad nyírségi földesúrral mondatta el: „Tölgyderekú, aszkétajellemű, hajlíthatatlan becsületességű magyarok már alig találhatók. Mindenki elveti a jellemét, a meggyőződését, hitet cserél, ha az élet könnyebbnek ígérkezik. Sajnálom az országot, hogy csirkefogók, jellemtelen emberek kezébe siklik. Maholnap nem lesz egy becsületes ember Magyarországon. Csak a vak nem látja társadalmunk s közállapotaink elzüllését. Tolvajok országa, álhazafiak, szemérmetlen önzők, hidegvérű hazugok tartománya. A becsületet itt már negyvennyolc előtt eltemették. Ezért nem nagy kár Magyarországért. Lehetséges, hogy mindez azért van, mert a magyarok felhagytak a szakállviselettel?" Amint látjuk, Pistoli uram pontosan jellemzi a 20. század eleji magyarországi közállapotokat, csak az vele a baj, hogy mindaz, ami ellen mennydörög, legalább annyira érvényes az ő személyére is, mint azokéra, akiket kárhoztat. A magyar konzervatívok már a reformkorban is a nemzet vesztéről károgtak, valahányszor valaki(k) megpróbálták az ország szekerét kilendíteni a kátyúból, miközben ők voltak azok, akik sorozatosan vezették az országot a vesztébe. Mint a Bourbonok, ők sem tanultak semmit sem, legföljebb, Pistoli úr rosszallására, ma nem viselnek szakállt, mi több, néhányan még ágálnak is a szakállviselet ellen.

Mikola István, Semjén Zsolt és társaik pillanatnyi tündöklése nem hungarikum. Egyre nyilvánvalóbb, hogy Lengyelországtól Magyarországig egy új internacionálé van születőben, a legásatagabb ultrakonzervatívoké, akik áttelelték a kommunista diktatúrát, s most úgy vélik, hogy elérkezett az ő idejük. Nem a polgári Nyugat-Európához visznek közelebb, hanem ódon kripták kísértetvilágához. Hamarosan talán azt is megérjük, hogy prominenseik szakállt növesztenek, ha másért nem, hát azért, hogy Pistoli úr is nyugodtabb kedéllyel alhassa örök álmát.