Dalos György: Vízállásjelentés
Berlin, április 13.
Ha tudósító lennék, innen Berlinből Budapestre küldendő gyorsjelentésemben biztosan kiemelném, hogy a német lapok összefüggést látnak a választások első fordulójának kimenetele és a hazánkon átcsapó árhullám között. Azt mondják: természeti katasztrófák közepette a lakosság a szokásosnál is jobban vágyik a stabilitásra, így kormányváltó hangulata is alábbhagy. Továbbá: az árvíz jó alkalom az éppen uralmon lévő vagy épp ellenzéki párt vezetőjének, hogy a helyszínre kiszállva némi médiatámogatással megmutassa, ki a legény a gáton. Így a négy évvel ezelőtti áradás állítólag épp az utolsó pillanatban növelte akkorára Schröder kancellár népszerűségi szintjét, hogy a polgárok a piros-zöld koalíció szerény eredményei dacára zömmel mégiscsak rá szavaztak.
A többit tudjuk: a tavalyi előrehozott választásokkal alighanem hosszú időre megszűnt a német és a magyar parlamenti ciklusok párhuzamossága, a közéleti paletta szerkezeti hasonlóságairól nem is szólva. Sovány vigasz, hogy a Berlusconi-Prodi ütközet szinte napra egybeesett az Orbán-Gyurcsány párviadallal. Csakhogy az olaszok pártpreferencia tekintetében teljesen állhatatlan népség, ami pedig a végrehajtó hatalom tekintélyét illeti, nem véletlen, hogy náluk született a mondás: „Esik az eső, Isten verje meg a kormányt!"
Esik az eső, mondjuk, Hollandiában, felduzzadnak a kis patakocskák, bő vízzel telnek meg a folyók, folyamok, megmozdul a Majna, a Rajna, az Elba, az árvíz ellepi a fél EU-t, hadiállapothoz hasonló helyzeteket teremt, falvakat, városokat zár el a külvilágtól, autóutakat és vasútvonalakat tesz járhatatlanná, milliárdos károkat okoz, emberek tízezreit teszi szerencsétlenné, ősi félelmeket aktualizál, hiszen e tekintetben a világ alig változott a 19. század óta, amikor is a folyó „zúgva-bőgve törte át a gátot / el akarta nyelni a világot". Mi a különbség a kárvallottak szemszögéből az akkori árvíz és a mostani között? A gátak jobbak, no meg a Petőfi leírta katasztrófa még nélkülözte a honlapot, miközben mai megfelelője már nem tud meglenni virtualitás nélkül. Szinte látom a természet hajótöröttjeit, amint az izgága hullámok fölé emelik a laptopot, és beadják a www.arviz.hu vagy a www.hochwasser.de címet. Jelzem, a medréből kitérült Tiszának - talán a Költő emlékére - külön portálja van.
Megvallom: szenvedek a víz tombolásának látványától. Amikor ismerős tájak vagy városok merülnek el az áradatban, úgy érzem, mintha jó barátról venném hírét, hogy bajban van. Nézem a képernyőn Bad Schandaut, és tudom, milyen üzletet, cukrászdát vagy kis panziót borít el szemem láttára az Elba, mely útvonalon vesztegelnek a szó szerinti értelemben özönvíz előtti Ikarus buszok. Látom Budapestet, a 2-es villamos vízzel elborított vonalát, amelyen most nem tudnék eljutni a Boráros tértől a Jászai Mari térig. Sőt a Batthyány téren sem szállhatnék fel a HÉV-re. Ezzel a látvánnyal már régebben is találkoztam, utoljára 1965-ben, először pedig ötven éve, amikor a Duna - a januári földrengést követően - szinte biblikus jelképszerűséggel bocsátotta ki magából az 1956-os esztendő második csapását. A népszáj savanyú viccekkel vigasztalódott: azért tört ránk az ár, mondogatták a pestiek, mert az elvtársak pártépítéssel foglalkoztak partépítés helyett.
Amennyire át tudom tekinteni, az árhullám most Svájcot fenyegeti, viszont Közép-Európában, így nálunk is lassanként elvonul. A természet előzékenyen átadja helyét a politikának, s az utóbbi mintha tanult volna valamit az elemektől. Magyarországon hosszú évek óta először az erők szabad játéka folyik, és a négypárti huzakodásnak köszönhetően megint lehet kombinálni. Ennek a történetnek a főszereplője kétségkívül Dávid Ibolya. Az első forduló óta tulajdonképpen őt figyelem legjobban, s teljesítményét, megvallom, jelen pillanatban tiszteletet ébresztőnek találom.
Félreértés ne essék: sohasem voltam híve az MDF-nek, azokhoz sem tartozom, akik utólag csodálni kezdték néhai dr. Antall Józsefet, és még kevésbé hiszem, hogy a most szinte a tű fokán át bejutott fórumosok valamiféle koherens nézetrendszert képviselnének. Maga az elnök asszony is bonyolult képlet: mostani offenzív fellépését elég gyönge szereplések előzték meg, és egyelőre az sem világos, tudja-e folytatni ezt a rögtönzésnek ható pompás játékot, vagy enged annak a rendkívüli nyomásnak, amelynek pártján kívül és belül ki van téve. Ha pedig keresztülviszi az akaratát, telik-e vajon ebből négyesztendei kemény ellenzéki tartásra a két nagy tömb között? Bár úgy lenne!
Engem ugyanis a mindenkori rokon- és ellenszenveken túl kezdettől aggaszt a magyar többpártiság leépülése. A folyamat már 1990-ben elkezdődött, maga az MDF indította el a társutas pártok aláásásával. A kísértés minden bizonnyal megvolt az önbizalmukat visszanyert szocialistáknál is, de jóval kisebb mértékben. Más kérdés, hogy maguk a liberálisok túl gyakran és túl sokat adtak le önállóságukból. A Fidesz betetőzte ezt a folyamatot, amikor három rivális jobboldali pártot szorított ki a térfélről. Csurka kiesésének akár örülhettünk is volna (én épp e folyóirat hasábjain örültem neki), ám a miépes tartalmak nem vesztek el, és máig ott kísértenek a gyűjtőpárt gondolatkincsében. A kisgazdák pártja és a bukását alig túlélt Fórum viszont egyértelműen szalámitaktika áldozata lett, vagy csatlós szerepbe kényszerült. Ennek vetett most véget, legalábbis egyelőre az MDF-es öt százalék. Sikerült feltartóztatni a tömbösödést, amely pedig szinte már az egész társadalmat hiszterizálta.
Túl a világnézetileg generált acsarkodáson a nagy pártok monopóliuma - finomabb nevén a „kétosztatúság" - még egy veszély forrása lehet: a ma még halálos ellenségek más helyzetben, hatalmi meggondolásból taktikai szövetségre vagy koalícióra léphetnek egymással. Ilyenkor - ezt mutatja a mienknél érettebb német színkép - valóságos áldás, hogy három kis párt akadékoskodásával kell szembenézniök. Hogy a kiindulóponthoz visszatérjek: Drezdában a PDS, Magdeburgban az FDP, Bajorországban pedig a Zöldek/90-es Szövetség bombázza árvízvédelmi javaslatokkal a kormánypártokat.