A Mozgó Világ internetes változata

Április 10.

A választások másnapjában az a legkülönösebb, hogy a szokásostól eltérően nem reggel, hanem éjfél után azonnal elkezdődik - mármint politikai értelemben. E nap első perceiben is látszott már az első forduló gyakorlatilag végleges eredménye; négypárti lesz a parlament, és koalíciós győzelem született, illetve ígérkezik. Ami történt, az a papírforma és a meglepetésözön különös elegye.

Papírforma, hogy az SZDSZ parlamentbe jutása a koalíciós folytatást valószínűsíti, hisz majdhogynem kizárt dolog, hogy a kormánypártokat a Fidesz egyedül legyőzhetné. Papírforma, hogy az energikus Gyurcsány jobban szerepelt, mint enervált riválisa, különösen kétszemélyes vitájuk után. Papírforma, hogy a Fidesz abszurd méreteket öltő, arcba mászóan üres populizmusa leszerepelt. Papírforma, hogy a Fidesz nem tudott győzni, hisz korábban sem sikerült neki egymagában soha, ezért is magyarázta a legtöbb elemző 2002-es kudarcukat a jobboldali egységpolitika erőltetésével. Papírforma, hogy az SZDSZ bejutott, ha már egyszer ipari mennyiségben szavaztak rá listán amúgy echte szocialista szimpatizánsok, miután valóságos segédkampány folyt e tárgyban heteken át a koalíció támogatói körében. Papírforma, hogy Dávid Ibolyának legalább 1-2 százaléknyi plusz voksot hozott a kampánycsend előtt nem sokkal tartott pártelnöki tévévita, melyet több millióan néztek - a tökéletes időzítésért az MDF elnöke leginkább a saját vállát veregetheti meg.

Meglepetés ugyanakkor, hogy az MSZP saját maga egyedül is több szavazatot kapott, mint a Fidesz (korábban a legtöbb elemző úgy látta, a koalíció csak együtt képes legyőzni a jobboldal gyűjtőpártját), ráadásul a szocitábor SZDSZ-listás átszavazásai után. (Én 2-3 százalékra saccolom ennek mértékét.) Meglepetés az első fordulóban eldőlt mandátumok magas száma, és ezen belül a szocialisták meggyőző fölénye. Meglepetés, hogy a bejutáshoz feltétlenül szükséges szintet az SZDSZ majd másfél százalékkal túlteljesítette, tehát - a legújabb kori magyar történelemben először - kisebbik kormánypártként nem gyengült, hanem erősödött. Meglepetés, hogy a Fidesz csak alig több mint egy százalékkal maradt alul egy olyan kampányt követően, amelyet saját véleményvezéreik is mélyen elbaltázottnak tartanak - mint ahogyan az is, hogy nem tudtak érdemben profitálni a létező leghálásabb szerepből, a parlamenti ellenzékiségből. A legnagyobb meglepetés persze az, hogy az MDF, ha csak cipőkanállal is, de bejutott, és az is, hogy sokan e fejleményt a mérsékelt konzervativizmus iránti tömeges népigény jeleként értelmezik (mintha nem Dávid Ibolya - ideológiai szempontból neutrális - személyes népszerűsége lett volna a döntő mozzanat).

Papírforma, hogy a Fidesz már az urnazárás után szűk fél órával a „példátlan mértékű választási csalás történt" kezdetű nótájára gyújtott (én személy szerint Selmeczi és Szijjártó színvonaltalan magánszáma láttán kezdtem erőteljesen bizakodni). Meglepetés viszont, hogy kisvártatva leálltak ezzel; nem lehet ugyanis egyszerre illegitim eljárásról magyarázni és a szépítés reális esélyéről szónokolni. Meglepetés, hogy Orbán értelmezésében az eredmények azt mutatják, hogy a kormányváltásra szavaztak többen - bár ha jobban belegondolunk, ez is inkább papírforma. Mint ahogyan az is, hogy Orbán nem mondott le azonnal az eredményhirdetés perceiben. Papírforma továbbá, hogy a Tárki és a Gallup a többi kutatóintézet egybehangzó adataival ellentétben meggyőző Fidesz-győzelmet jósolt, meglepetés viszont, hogy Kolosi Tamás Tárki-vezér a tényleges eredmények láttán mérésük igazolását látta a hivatalos számokban, rögtönzött tévés gyorselemzésében. (Ehhez képest Orbán arról beszélt első reakciójában, hogy minden felmérés szerint vesztésre álltak még néhány napja, ezért oly szép eredmény, hogy hajszál híján ugyan, de sikerült döntetlenre hozniuk az „első félidőt", és a tendencia felettébb biztató számukra.)

 

Nézem a tévében, hogy Gyurcsány már a Liberálisok Házában ünnepel, az összegyűlt SZDSZ-drukkerek pedig lelkesen éltetik. Ha így állnak a dolgok, már az első fordulóban maximalizálhatták volna a ballib mandátumokat a felek, lélektanilag egészen más volna akkor most a helyzet; a koalíciós diadal behozhatatlan lenne. Persze a kockázatát is belátom ennek; ki tudja, mennyien szavaztak volna így az SZDSZ listájára, és ki tudja, hogy vajon akkor is bejutottak volna-e. Magánvéleményem szerint igen, de most már mindegy, önmarcangolásra mindenesetre nincsen komoly oka a koalíciónak. Kuncze magabiztosan a kamerába is tekint, és kijelenti: „először fordul elő, hogy a nagyobbik kormánypárt meg tudta nyerni az első fordulót". Jól hangzik, akár igaz is lehetne - kár, hogy speciel nem az.

Dávid Ibolya első „esemény utáni" tévéinterjúja jobban sikerül; leszögezi ugyanis, hogy esze ágában sincsen Orbánt hatalomra segíteni, mert nem akarja becsapni a választóit. Mondom, váratlan, de közel sem meglepő fejleményekkel indul ez a nap.

Későn fekszem, az MSZP elmondhatatlanul gagyi kampánydala zsong a fejemben, és Orbán vigasztaló szavai (már akiket illet). Eszerint ha megismétlik a négy évvel ezelőtti „fordulóközi" bravúrt, és 108-ból 75 mandátumot hoznak a második menetben, simán leválthatják a Gyurcsány-kormányt. Elalvás előtt a vezír mögött deprimáltan maga elé meredő Rogán Antal arca villan be még párszor, ami némiképp megnyugtat.

 

Délutáni fel- és visszalépések

Amit kora hajnalban még csak Orbán izzadságszagú és kényszeredett kármentő akciójának ítéltem, világosabban szólva: egyszerű fideszes kamuflázsnak, az néhány óra elteltével komolyan elgondolkodtat. Tényleg az állva maradt emdéefesek visszalépésén múlhat a második fordulós végeredmény? Átgondolom, számolok, sehogy sem jön ki. Visszatérek az első megfejtésemhez, de érteni vélem Orbánt, hogy keresi a menekülés útját.

Eközben a szocik is bejelentik, hogy országos turnéra indulnak, úgymond „belehúznak", mert okultak a négy évvel ezelőtti, két forduló közti Fidesz-kampány esetéből. Fiatalos optimizmusból - és közmondásos éleslátásomból - eredően kitartóan bizonygatom barátaimnak, hogy ha Gyurcsány most két hétre elutazna nyaralni, ezt már akkor sem lehetne megfordítani, de többen szokatlanul értetlen, már-már megrovó tekintettel néznek vissza rám. Meggyőzhető vagyok; kampányoljanak csak, baj biztosan nem lehet belőle.

Azon nyomban neki is kezdenek. Délután az MSZP sikerittas kampánygyűlést tart a Batthyány-örökmécsesnél, Gyurcsány hazáról, haladásról, reményről, nyugalomról beszél, és hozzáteszi, a jelek szerint egymillióval kevesebben szavaztak a Fideszre annál, mint ahánnyal Orbán állítása szerint kifundálta nemzetmentő programját. A koalíció két pártja közt teljes az egység, a kölcsönös visszalépésekről példás gyorsasággal meg is állapodtak, ezt Kuncze és Demszky demonstratív belvárosi jelenléte hivatott szimbolizálni éppen.

Egy ártalmatlan atrocitás azért megesik; egy fazon egy közeli háztetőről fedetlen tomporával üzen a nyerésre állóknak, és csak húsz perc elteltével sikerül jobb belátásra bírni. Született rosszindulatúként eszembe ötlik, hogy a legutolsó hírek szerint Magyarországon jelenleg (éppen a kampány miatt) fokozott terrorkészültség van - mégis közel fél órába telik, mire a miniszterelnök közelében semlegesítenek egy ideális lőállásban huncutkodót.

Orbán nem sokkal később a Dísz téren lelkesíti híveit. A társaság (Pokorni, Áder stb.) és az üzenetek is a szokásosak (eladósodtunk, hol az a temérdek zsé, harcolni kell, ilyesmik). Martonyi magához képest praktikusan kiabál, ami - amellett, hogy szomorú látvány - a pánik biztos jelének tekinthető. Wittner olyanokat mond, hogy „győzzön a haza!", meg hogy „ne csúfoljuk meg az évfordulót!" (mármint az 56-osat) - mindebből napnál világosabban látszik, hogy még mindig nem ért egy mukkot sem a demokráciából. Orbán napi klasszikusa így hangzik: „Én maradok, fent vagy lent, mindig maradok, mert ez nem jutalom, hanem hűség kérdése." Köhöm. Egyrészt nem világos, ugye, hogy ez most arra vonatkozik-e, hogy Orbán bukás esetén is a Fidesz élén marad, vagy csupán arra, hogy ha netalántán szerényebb pozíciót visel is majd a jövőben, a közéletből azért egyhamar nem távozik. Másrészt igen sajátos logika az, amelyben egy leszereplésre álló aktor a hűség parancsával magyarázza pozícióféltését. Pedig a „hiúsági" szempontok többszöri és határozott elutasítása keretezi a várbéli eseményt; ezeket félre kell dobni most, és mindenképpen meg kell állapodni az MDF-fel az együttműködésről - így a kulcsüzenet. Vagyis újfent visszajutottunk a számomra jelentékenyen túllihegettnek tűnő Dávid Ibolya-faktorhoz. (Kósza, ámde mindenki által cáfolt hírek szerint Orbán fejében még az is megfordult, hogy a visszaléptetésekért cserébe átadná Dávid Ibolyának a miniszterelnökséget, ha sikerül a kormányváltás.)

Időközben az MDF elnöksége bejelenti, hogy döntött, és nem javasolja a visszalépést jelöltjeiknek. Dávid Ibolya mindehhez hozzáteszi, Orbán saját agresszív stílusa miatt veszített, hiába is próbálja áthárítani a kudarc felelősségét az MDF-re. Gyurcsány is beszáll a jobboldali belviszály habosításába, internetes naplójában elismerően szól Dávid Ibolya karakánságáról - bár nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mindezt csak azért teszi, hogy a) maga is keverje egy kicsit a kását az amúgy is zilált Fidesz körül, b) mert neki is érdeke, hogy úgy tűnjék a választók szemében, mintha az MDF egy nyomós tétel volna a játszmában, hisz addig sem tűnik lefutottnak a választás, és ez inspirálhatja a koalíció támogatóit, hogy másodjára is elmenjenek voksolni.

 

Két kör-smst kaptam ma. „Jobban nyertünk, mint négy éve!", majd röviddel ezután: „A bukás! Új magyar film. Egy szőlőbányász végnapjai." Szerintem mókásak.