A Mozgó Világ internetes változata

Április 9.

Kimondtam, és már meg is bántam. Éppen ezt a napot elmesélni? Arról a huszonnégy óráról beszámolni, amelybe összesűrűsödik az elmúlt és elkövetkező négy év. Sőt! Ennél is sokkal több. Mert bár hetek óta tréningezek, és próbálok felkészülni minden eshetőségre, természetesen pontosan tudom, hogy ez a mai nap nemcsak azt fogja megszabni, hogy mire ébredünk holnap és holnapután, hanem azt is, hogy mire két-három év múlva, sőt még ennél is tovább. Napok óta győzködöm a fiamat, hogy „take it easy", ne gyötörje magát, ez az egész nem is olyan fontos. Miközben pontosan tudom, hogy ezt már soha nem fogja elhinni nekem. Mert ő már felnőtt fejjel élte végig az 1998 és 2002 közötti éveket, amikor alig múlt el hét, hogy ne hívott volna fel valamelyik jó szándékú ismerősöm, hogy elmesélje, hogyan gyaláztak a közszolgálati rádióban vagy valamelyik „polgári" lapban. És nem hagyta érintetlenül az a négy év a két lányt sem. Talán kevésbé értették, de pontosan érezték, ahogyan naponta, a legváratlanabb pillanatokban beront az életünkbe a politika, odaül a családi ebédnél az asztalhoz, betelepszik a nappaliba és belopódzik a hálószobákba. Ettől lesz olyan fontossá a választások eredménye, ez az igazi tétje: hogy hazaérve magam dönthetem-e el, hogy kit s mit engedek be a lakásomba. Mert persze egyébként sem mindegy, hogy kik és merre vezetik az országot, és persze az ember jobban örül, ha olyanok kezében van az ország sorsa, akikkel nagy vonalakban egyetért, de azt gondolom magamról, hogy én egész jól ellennék akkor is, ha egy másik demokratikus alternatíva érvényesülne. Pánikba csak akkor esik az ember, ha úgy látja, hogy már a demokratikus alapkérdések tekintetében sincs konszenzus, hogy a hatalomgyakorlás ezeket fenyegeti. Ha kezd elmosódni a magánéletet és közéletet elválasztó határvonal, és oldódni látszik a magánélet sérthetetlenségének doktrínája.

Szavazni menni - ez 1990 óta hagyományosan családi esemény nálunk. Még emlékszem, hogyan kóstolgattuk a szabadság ízét, a 90-es első szabad választások napján, milyen újszerű élmény volt a szabadság „tárgyiasulása", amikor értelmet és tartalmat nyer a választásunk, és hirtelen tétje lett a döntésünknek. 1990-ben először a saját körzetünkben mentünk el szavazni a gyerekekkel, utána felmentem a szüleimhez, és őket is elkísértem. Lehet, hogy már a megszépítő emlékezet is mondatja velem, de úgy emlékszem, hogy igazi örömünnep volt. A mai első szavazók talán el sem hiszik, de pontosan emlékszem, hogy a szavazatszámláló bizottság tagjai egytől egyig ránk - alapvetően persze apura - mosolyogtak, és valahogy azt éreztük, hogy itt most mi mindannyian egy közös nagy ügyön munkálkodunk, mi azzal, hogy élünk alkotmányos jogunkkal, ők pedig azzal, hogy tevékenyen részt vállalnak e lehetőség megteremtésében. A felszabadult és derűs szavazatszámlálók helyén ma egymást és a szavazópolgárokat is gyanakodva figyelő, bizalmatlan és feszült emberek ülnek, és mindig elcsodálkozom, hogy még van, aki vállalkozik ilyesmire.

Délelőtt tizenegy órára összeverődnek a család „választókorú tagjai", hogy együtt sétáljunk el a szavazóhelyiséghez. Egyszerre szomorú és komikus, ahogyan az utcán a szembejövők méregetik egymást, próbálják eltalálni, hogy ki melyik oldalra adhatta voksát. Aztán belépve a szavazóhelyiségbe azt próbálom kitalálni, hogy az asztal mögött ülők közül ki melyik párt megbízottja lehet. Ez nem túl bonyolult feladvány; az egyik arcon átsuhanó mosoly, a másik szemben megvillanó szigorú tekintet, majd az aláírást kérő hölgy hangjából áradó ellenszenv segítségével gyorsan megfejtem a rejtvényt. Rémes ez az egész! Ebben már nincs semmi felemelő, ünnepélyes vagy örömteli, mindezt már nem tudjuk másként megélni, mint a nyolc éve zajló verbális polgárháború aktuális etapját lezáró és új fejezetét megnyitó eseményt. Végiggondolva a lehetséges kimeneteleket most valahogy mégis úgy érzem, hogy a tét ennél is nagyobb. Nem egyszerűen a következő négy évről van szó. Hiszen ha győz a jobboldal, akkor feltételezhetően a korábbinál is nagyobb harci kedvvel folytatódik a kiszorítósdi, az erőfitogtatás, a demokratikus játékszabályok negligálása, a demokratikus intézményrendszer szétverése, a közbeszéd züllesztése. Ha viszont veszítenek, az nem egyszerűen élhetőbb négy évet jelent, hanem a plurális demokrácia újrafogalmazására is esélyt teremt. Ha ugyanis az orbánizmus most újra vereséget szenved, akkor az könnyen jelentheti egyben a Fidesz-jobboldal végét is. Ez pedig azért lenne korszakos, mert végre lehetőség nyílna egy új, modern, demokratikus jobboldal megteremtésére, ami létfontosságú lenne a magyar demokrácia számára. Akkor ugyanis előbb-utóbb valóban eljuthatnánk oda, hogy a választásokon valóban különböző demokráciafelfogások és az ország demokratikus jövőjéről alkotott víziók versengenének, nem pedig a demokratikus és a tekintélyelvű rendszer közötti választás lenne a tét.

Déltől egymás után érkeznek az sms-ek, régi kollégák küldik ígéretüknek megfelelően az utolsó közvélemény-kutatási eredményeket. Én meg szorgalmasan küldözgetem tovább, különösen mert az érkező eredmények kedvező kimenetelt sejtetnek. Nem vagyok különösebben ideges, de tudom, hogy jó néhány barátom, barátnőm - a gyengébb idegzetűek - valóságos pánikban várnak minden biztató szóra. Felhívom az egyik régi kolléganőmet, aki az izgalomtól sírva fakad a telefonba, elmondja, hogy már éjszaka sem tudott aludni, majd beszámol a szavazás közben szerzett nyomasztó élményeiről. Miközben meséli, nyilvánvalóvá válik számomra, hogy az égvilágon semmi rendkívüli nem történt vele, és csupán szorongásait vetíti ki minden ártatlan momentumra. Próbálom nyugtatgatni, és közben arra gondolok, hogy ez előrevetíti egy esetleges újabb négy fideszes év árnyait. Senki ne mondja nekem, hogy ez normális! Hogyan volna normális, hogy emberek, akik egyébként egzisztenciálisan semmilyen módon nem függnek a hatalomtól, szabályos pánik-tüneteket produkálnak, ha felvetődik a hatalomváltás lehetősége. Ez csak azért lehet így, mert túlságosan elevenen él még az 1998 és 2002 közötti gyűlölködő és félelemkeltő légkör emlékezete.

A választás estéjén - ugyancsak hagyományosan - buli van nálunk. Hét órától folyamatosan érkeznek a barátok, ki-ki vérmérséklete szerinti entréval lép be. A 7-kor nyilvánosságra kerülő közvélemény-kutatási eredmények nem nyújtanak kapaszkodót. Én bátortalanul a Medián eredményei mellett érvelek, de lehet, hogy csak azért, mert azok ígérik a legkedvezőbb végeredményt. Közben tudom, hogy a végeredmény feltételezhetően annyira szoros lesz, hogy ezt már nem lehet nagy biztonsággal prognosztizálni. Hiszen a két nagy párt közötti különbség 2002-ben is a statisztikai hibahatáron belül volt. És ugyanilyen nehéz a kis pártok esélyeit prognosztizálni, hiszen a 4,9 százalék a vég, az ennél egytizeddel jobb eredmény pedig maga a győzelem. És persze közvetlenül választások előtt és pláne a választás napján teljesen megváltozik a véleményklíma, megváltoznak a válaszolói attitűdök, rendkívüliek a kérdezési körülmények, és nyilván mindez nem hagyja érintetlenül a kérdezőbiztosokat sem. A felfokozott várakozások és a hatalmas tét pedig nyilvánvalóan rányomja a bélyegét az adatok értékelésére, értelmezésére is. A túlságosan sok adat, a túl sok adatfelvétel legalább annyira elbizonytalaníthatja a kutatót, mint a túl kevés információ. A közvélemény-kutatási adatokat mégis mindenki halálosan komolyan veszi. Minthogy a feszült várakozásban nincs más kapaszkodónk. S mivel az adatok többsége a mai koalíció győzelmét jelzi, a Fidesz azonnal sajtótájékoztatót hív össze, hogy rendőrért kiáltson. „Láncszavazás, kampánycsendsértés, szavazók szállítása, megfélemlítés" - sorolják a rivális térfelén észlelt törvénysértéseket. Újraszámlálást még nem követelnek, de nyilván csak azért, mert még az első számlálás is alig kezdődött el.

Fél nyolctól kezdenek érkezni az adatok a választási központba. Bár tudjuk, hogy először a kistelepülések eredményei jönnek, mégis mindenki idegesen tapad a képernyőre, és némi csalódottsággal konstatáljuk, hogy egymás sarkában járnak a Fidesz-előnyt jelző eredmények. Több mint egy órával az urnák lezárása után kezdenek a nagyobb városok adatai is szivárogni. Érezhetően csökken a feszültség. A gyerekek félóránként hívnak, hogy „most mi van?". Biztatom és nyugtatgatom őket, és közben halálosan idegesít, hogy ennyire izgatottak. Az egész gyerekkoromat beárnyékolta, hogy nálunk otthon, abban a mások számára teljesen depolitizált világban is mindennek volt egy politikai értelmezése. Utáltam, hogy én nem érezhetem jól magam abban a világban, amelyben úgy láttam, hogy mindenki más jól érzi magát. Ady proletár fiújával szemben én nem azt szerettem volna, hogy „olyan lenne minden kis társam, mint én vagyok", hanem hogy hadd lehessek én is olyan, mint minden kis társam. Egész életemben arra törekedtem, hogy az én gyerekeim életébe ne gázoljon bele ilyen mélységig a politika. Azt szerettem volna, hogy ebből a szempontból teljesen átlagos életet éljenek. És mégsem sikerült megkímélnem őket. Újra és újra ezzel szembesülök.

Tíz óra körül kiderül, hogy az SZDSZ bent van a parlamentben. Ez mindannyiunk számára öröm és megkönnyebbülés. És mindeközben lépésről lépésre közelít a bejutási határhoz az MDF is. Amikor átlépi a küszöböt, mindenki elbizonytalanodik. Örüljünk vagy ne örüljünk? A kicsik és elárultak iránti szolidaritás, a Fidesz-darálóval szembeni hősies küzdelmük rokonszenvet ébreszt, de nem felejthetjük el, hogy milyen olajozottan simultak a Fidesz-kormányba 1998 és 2002 között, hogy mennyire szó nélkül asszisztáltak a demokratikus normák felrúgásához. Ha jól emlékszem, egyetlen kérdés volt, amelyben nyíltan szembe mertek menni Orbánnal; ez Torgyán köztársasági elnöki jelölése volt. De tartok tőle, hogy ez is egy háttér-szereposztás eredménye volt. És emlékszünk arra is, amikor a most hősiesen küzdő elnök asszony nem ellenjegyezte a Göncz Árpád által aláírt kegyelmi kérvényt, no meg arra is, hogy amikor szükség lett volna rá, akkor nem értett a focihoz.

Tizenegy óra körül kirajzolódik a végeredmény: hajszálnyi MSZP- és ennél egy kicsit nagyobb koalíciós előny, de a meccs még nem dőlt el. Rettenetes két hét elé nézünk.