Békés Pál: Fado
Április 8-9.
A kampánycsendet elfojtott zokogás törte meg. Nem itthon, hanem Lisszabonban, egy félszobányi étteremben, egy ugrásra a kikötőtől - ott töltöttük a szombat estét. A zsúfolt helyiségben zene szólt. Körös-körül tenyérbe temetett arcok, az ujjak közti résen előbuggyanó könnyek és viharzó érzelmek: a viszonzatlan szerelem panasza, a tovatűnt nagyság kínja, az épp-csak-hogy-megmaradás keserű vigasza... csupa fájdalom, gyötrelem, sérelem. Majdnem háromezer kilométer távolság és mégis: ismerős, otthonos légkör.
A nemtörődöm, búsan befelé forduló portugálok - extra Lusitaniam non est vitae - a magyar választás előestéjén szokott szombati foglalatosságukat űzték, csak úgy énekeltek bele a vakvilágba, és semmi áron nem akartak tudomást venni arról, hogy Magyarországon mekkora a tét. Kezdetben elhessegettem magamtól a gondolatot, azután kénytelen-kelletlen megbékéltem vele: ezek itt nemhogy Gyurcsányról, de még Orbánról sem hallottak soha. Megkockáztatom: gőzük sincs arról, ki az a Mikola. (Bár lehet, hogy mire e sorok napvilágot látnak, mi sem tudjuk már.)
Mi négyen - két baráti pár, akik egy szerzői jogi konferencia oldalvizén töltöttünk másfél turistanapot az atlanti partokon - gondosan úgy időzítettük a hazautat, hogy még urnazárás előtt élhessünk állampolgári jogunkkal. Utolsó lisszaboni esténken bevettük magunkat az Amalfa negyedbe, a Tejo folyó torkolatában fekvő város egyik turisztikai központjába. A dombra futó utcácskák labirintusa olyan, mint az egykori Tabán lehetett. Addig tekeregtünk az egyre szűkülő sikátorokban, míg eltávolodtunk a tarka portugalikumokkal ékített, műmatyó asszociációkat ébresztő éttermektől, és egy többé-kevésbé hitelesnek látszó helyi étkezdében kötöttünk ki, hogy elköltsük búcsúszardíniánkat. Az apró vendéglő vonzerejét nem a fél tucatnyi asztalka, a pult fölött lógó Benfica-zászlók adták (előző nap kikaptak a Barcelonától - önmarcangoló gyász borult Lisszabonra), hanem az étterem közönsége. És a fado.
A fado a hozzáértők szerint a legrégebbi városi népzene. Mások a portugál lélek kvintesszenciájának mondják. A felállás: két gitár, a világszerte ismert hathúros és egy kizárólag a fadóhoz használt, kerek formájú, tizenkét húros változat - ezek kísérik a szólistát -, a duett ritka, és az ortodox fadisták el is vetik mint ártalmas neologizmust. Fado annyit tesz: sors, végzet, eredete a latin fátum sötétjébe vész. A melankolikus, érzelemdús dalok boldogtalan szerelemről, komor vágyakozásról, tengerbe veszett hajóról, tűnt dicsőségről szólnak, és sikertelennek számít az előadó, ha nem ríkatja meg közönségét. A fadóban van valami a magyarnóta ma már csak ironikusan emlegetett sírva vigadásából, a Jávor Pál-féle nekibúsulásból, a „húzzad cigány a kedvenc nótámat!"-életérzésből, de több benne a lemondás, a magány, a mérhetetlen óceán peremén a lélekben elburjánzó atlanti bú.
Ezt hallgattuk a választás előestéjén, s míg a másfél arasznyi, roston sült szardíniára vártunk, újra meg újra nekikezdtünk volna a másnapi esélyek megvitatásának, ám hiába. Közbeszólt a zene. Az énekesek gyakran váltották egymást - a környék lakói jártak ide szombat esti fadoszeánszra, műkedvelők, civilek, amatőrök. Amit láttunk-hallottunk, minden emelkedettségével és bumfordiságával együtt: eleven népművészet volt. Fellépett egy asszony, másfél foga volt, egy egész szem- és egy derékba tört metszőfog, de groteszk sorsverte-egér küllemét ellensúlyozta a dalából áradó mélyen átélt, könnyes bánat. Egy piros pulóveres ötvenes férfi következett, derűsebb színekkel próbálkozott, ám hamarosan engedett a közakaratnak, és közmegelégedésre könnyeket fakasztott. Énekelt a tulajdonosnő is - fehér felszolgálóköpenyében lépett elő a pult mögül -, azután egy szürke zakós, ősz hivatalnok; a magas hangoknál lábujjhegyre állt, a mélyeknél megroggyantotta a térdét - ő aratta a legnagyobb sikert. A karavellákról énekelt, a felfedezők törékeny hajóiról, amelyek ötszáz évvel ezelőtt egy történelmi pillanatra naggyá tették Portugáliát, hogy azután az ország visszasüppedjen az alig ismertség félhomályába, és ott maradjon a tengerparti periférián, és ismét magába szippantsa az atlanti bú. A szürke öltönyös oly érthetően ejtette a szavakat, hogy Fábri Péterben, aki ért spanyolul és franciául, feltámadt a vágy: meg kellene fejteni a dalszöveget. Amennyire tőlem telt, besegítettem, végül arra jutottunk, hogy a refrén nagyjából így hangzik: „Elmentek a karavellák, eltűntek a tengeren, elvesztek a messzeségben, velük vesztek a hódítók, a hősök, mink meg itt maradtunk magunk, és portugálok vagyunk."
Hullott a könny a citromos szardíniára étteremszerte, és Péter meg én azt latolgattuk, vajon a dal lényege úgy magyarítható-e, hogy „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára" vagy inkább: „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?" De nem jutottunk dűlőre.
Szívünk szerint visszatértünk volna a választásokra, bal- és jobboldali százalékokról, szavazói beidegződésekről beszéltünk volna, ám hiába, mert ekkor két mankójára támaszkodva kiperdült középre Fatima Rodriguez. Taxin érkezett, hogy betegségét legyőzve kivehesse részét a szombat esti fadóból. Vélhetőleg hamvukban holt szerelmekről dalolt, és a piros pulóveres férfi - talán kompenzálni akarván, hogy korábban már-már derűsnek mutatkozott - hangosan felzokogott. Fatima félprofi volt, a nevét is a CD-jéről tudom, amelyet erősen kínált nekünk, de drágának találtuk.
Fizetéskor hosszan dicsértük a halvacsorát - ekkor már újra a szürke öltönyös állt az asztalok között. Az ősz férfi nyilván a dicső múltra szakosodott, mert dalában felködlött Vasco da Gama, az Afrikát megkerülő és Indiáig hajózó nemzeti hős, aki négy hajóból kettőt, százhetven útitársból ötvenet hozott haza, a többi ottveszett, óh jaj. Még egyszer, utoljára megpróbáltunk szót ejteni a választási esélyekről, de egyre lanyhuló igyekezettel. A fado erős politikacsillapító szer. Az utca végén is hallottuk, hogyan vaszkodagamázik a fadista.
Másnap hajnalban keltünk Lisszabonban, délben leszálltunk Münchenben - a mobilokra rázúdult vagy fél tucatnyi sms: százalékok, találgatások, szorongások. Két óra várakozás. A tájékozódás ideje. A repülőtér ingyen kávéval és ingyen újságokkal szolgált. Izgatottan lapoztuk a világsajtót, szinte téptük a lepedőnyi oldalakat. A Financial Times, az International Herald Tribune, a Welt am Sonntag és a Süddeutsche Zeitung április 9-i, vastag vasárnapi száma egyetlen betűt sem vesztegetett a magyar választásokra. Másnap - mint azóta megtudtam - igen. De a tárgynapon kizárólag az olasz politikai csata foglalkoztatta a szerkesztőket, a címlaptól a vezércikken át a divatrovatig, mely neves szakértők bevonásával végezte el Berlusconi és Prodi ruházkodásának összehasonlító elemzését. Magyarország sehol. A perem az perem, akár luzitán, akár pannon. De hiszen tudjuk, nem? Egyébként is: akit egyszer a fado szele megcsapott, az többé nem lepődik meg semmin.
Este fél hétkor a szomszédos iskola tornatermében bedobtam szavazatomat az urnába. A választási bizottság egy tagja, akit látásból ismerek a környékről, ellenőrizte a személyimet, és azt mondta: „Na végre, Békés úr." Igazán jólesett. Örül a szavazópolgár, ha érzi, hogy számítanak rá.
Nyolckor baráti társaságban ültünk a belvárosban. Először aggódtunk - Fidesz föl - azután meglepődtünk - MDF be - azután megkönnyebbültünk - Fidesz le.
Szép este volt, felszabadult, derűs - persze tudtuk: most másutt hullanak a könynyek.
Éjfélig fűtött politizálás és szárnyaló elemzés - maradéktalanul pótoltatott mindaz, ami Lisszabonban elmaradt.
A választások kimenetele ma még csak sejthető, de amint eldől, ott a következő bizonytalanság: miféle új kormány alakul? És ha megalakult, kezdődik a következő csata: nyakunkon az önkormányzati választások. De bármi történjék is nálunk áprilisban vagy az ősszel, egy valami biztos: a választások előtti szombaton kampánycsend lesz, és Lisszabonban, az Amalfa negyedben összehajolnak a portugálok. Facsarják egymás szívét, terongyoséleteznek, szerelemóhoznak és vaszkodagamáznak hajnalig. Erre mérget lehet venni. És ez nagy dolog. A világ ingatag, és úgy kell az embernek a bizonyosság, mint egy falat szardínia.