A Mozgó Világ internetes változata

Április 1.

Most, hogy némelyek - előrebocsátva, hogy korábban mennyire tiszteltek, esetleg szerettek is (miért ily későn tudom meg ezt!?) - mély szomorúsággal közölték velem, hogy mennyire megbotránkoztatta őket az április 1-jei MSZP-nagygyűlésen elkövetett felszólalásom, kénytelen vagyok visszaemlékezni, mit is mondtam. A. levelet is írt: „Tudnod kell, hogy a családotokat nagyon szeretem, Rád pedig kb. 25 éves ismeretségünk óta mindig is felnéztem... Még Kispesten is voltam az istentiszteleteden a nyolcvanas évek elején, amikor a templomodat is elvették, és a szabad ég alatt tartottad meg azt tiltakozásul. Tudom, hogy személy szerint édesapád, Te, a családjaitok milyen üldöztetésnek voltatok kitéve... Emlékszem a SZETA-ra... olvastuk a Beszélőt titokban. Ami miatt írok, az egy hete nem hagy nyugton: láttalak a tévében az MSZP-nagygyűlésen beszélni, és innentől semmit nem értek már, 1979-et sem. Ezek az emberek, akik mellett kampányoltál, voltak a működtetői annak a rendszernek, ami benneteket üldözött, követett, próbált tönkre tenni, még útlevelet sem adott. Az az ember egy főállású KISZ-titkár Pécsről, aki már 1982-ben, 21 éves korában MSZMP-tag volt. Apró elvtárs veje... Az ő munkatársai a régi rendszer nómenklatúrájából jöttek nagyrészt. Természetesen a régi hálózat is él, most is nekik dolgozik (remélem, a levelemet is elolvassák). Természetesen a kérdésem egyszerű, melyik Iványi Gábort ismertem rosszul, a 25 évvel ezelőttit vagy a mostanit. Úgy gondolom, én nem változtam meg 1979 óta. Kérlek, válaszolj, mert folyamatosan gyötrődöm amiatt, hogy talán félreismertelek."

 

Pedig az a nap, az a végzetes szombat nem is kezdődött olyan rosszul, leszámítva persze, hogy amikor lementem reggel (és aztán délelőtt, mert valamit elfelejtettem) a piacra krumplit, hagymát, almát és virágot vásárolni, láttam, hogy néhány rosszkedvű, -arcú fiatalember mily bősz elszántsággal tépkedi Donáth László barátom plakátjait a villanyoszlopokról és a falakról. Igen, minek is tagadjam, később elmentem a nagygyűlésre (és nem azért erre, mert vasárnap nem értem volna rá a másikra elmenni), sőt elfogadtam azt a felkérést, hogy különös tekintettel egy bizonyos, magát kereszténydemokratának valló idősödő fiatalember ostoba és gyűlölködő beszédei miatt, „egyházi" emberként szólok néhány szót. Másképpen. Mondhatnám, de úgysem hinnék el, hogyha megkértek volna, hogy szóljak, ugyanezt a beszédet a másik helyen is elmondtam volna (de nem kértek, és mint már említettem, az amúgy is vasárnap volt, amikor többnyire, ugye, nem politizálunk, hívő emberek, lelkészek stb.). Ferge Zsuzsa szólt előttem, és megkért, hogy amíg ő beszél, fogjam meg a táskáját. Noha általában nem szívesen álldogálok nyilvánosan női táskával a kezemben, ezt mégis megtiszteltetésnek tekintettem. Már csak ezért is megérte arra a bizonyos nagygyűlésre kimennem. Udvariasságból, persze, inkább a többiek beszédjére kellene szívesen emlékeznem, de nem ők botránkoztatták meg fentebb idézett régi barátomat (és másokat), továbbá úgy vagyok, mint azok az egyszeri papok, akik hosszú ülésezésük végén egymás után elmondták, mi volt számukra tanácskozásukból a legérdekesebb, s kivétel nélkül saját hozzászólásukból idézgettek ezt-azt. Szóval én is magamat idézem fel. Egyrészt kénytelen vagyok visszatekinteni lelkiismeret-vizsgálat miatt is. Elfogadom, tettem megkérdőjelezhető megjegyzést is. Miután az elején szóló Szili Katalin hivatkozott virágvasárnapra is (melyen a választások első fordulója volt), felszólalásomat azzal találtam kezdeni, hogy ezen a napon még a szamár is tudta, hogy merre kell mennie. Ezt leszámítva másrészt azért nem halogathatom tovább megbotránkoztató szövegem írásban való felidézését, mert fentebbi barátom látott ugyan, de nyilván nem hallott. Vagy biblikusabban: látván... nem hallanak, sem nem értenek (Máté 13,13).

Valami ilyesmit mondtam (1979-hez képest bő 25 évvel öregebben):

„Vallástalan, felekezeteken kívüli és különféle vallásokban, közösségekben helyüket kereső Testvéreim, kedves Barátaim! Választásokra készülünk, mint négyévente általában. Szeretnénk, ha a valódi kérdések, közös gondjaink és reményeink körül értelmes vita zajlana. Az sem baj, ha szenvedélyesen. De nem fogadhatjuk el, és még kevésbé hagyhatjuk szó nélkül a sértő túlzásokat, a másság megbélyegzését, a szabálytalan küzdelmet, a másik lejáratását. Mindezzel együtt még sincs világvége, melynek jobbra fordulása érdekében szükséges lett volna és ízléses dolog imaévet hirdetni. Itt, most, nekünk kell, és pedig becsületesen és demokratikusan döntenünk jövőnkről, mert ahogy az Írás mondja: »Az egek az Úrnak egei, de a földet az emberi fiainak adta« (115. zsoltár), melyet a hívő ember - meglehet - imádkozva művel. De fohászkodásait az evangélium felhívása szerint nem a mindenkori politikai élet színterein, a közterek és piacok sarkain, hanem legbelsőbb szobájába visszahúzódva végzi. Mert a vallás (annak választása, elutasítása, megvallása vagy gyakorlása) bizony mindig magánügy. E kérdés körüljárására és védelmére a hívő demokrata szerint elegendőek alkotmányunk, továbbá a vallás- és lelkiismereti szabadságról valamint az egyházakról szóló (1990. évi IV.) jó törvény kimerítő megállapításai, paragrafusai.

Fontos döntés előtt állunk nem hívők és hívők egyaránt. Mindannyiunkon múlik, hogy milyen irányban haladunk tovább és hogyan. Lelkész vagyok, Donáth László barátja, akinek a plakátjait nagy szorgalommal éppen most tépdesik egyesek választókerületünkben. Szabad és demokrata vagyok. Liberális, aki számára mások szabadsága épp olyan fontos, mint a magamé. A fejemben ilyen gondolatokat forgatok. A lelkemben az egész világot feltételek nélkül szerető és elfogadó, mindenkihez egyformán jó Istenben hiszek. A szívemet bal oldalon érzem dobogni. De bárkinek kész vagyok baráti jobbomat nyújtani, aki nem hatalmaskodni, hanem szolgálni akar, éspedig legfőképpen azoknak, akiknek semmijük sincs, sokszor még hangjuk sem, melyet felemelhetnének. Baráti jobbomat nyújtanám azoknak, akik a félelem(keltés) és a gyűlölet ellenfelei, akik most mindannyiunk boldogabb Magyarországáért bármi jót tenni akarnak."

Ezt voltam képes mondani. Persze egy negyedszázad alatt az ember sok mindenben változik. De nekem mégis úgy rémlik, hogy én a hetvenes években is hasonlóképpen gondolkodtam. Igaz viszont, hogy mindig volt, aki csalódott az akkori bennem csakúgy, mint a mostaniban. Vagyis nem vagyok csal(ód)hatatlan.