A depró mint üzlet

Most Pilátus leszek a krédóban, majdnem. Merthogy fogalmam sincs a dolog orvosi, pszichológiai, pszichiátriai részéről. De érdekel, mert - laikusként - érzem a leheletét. Mármint a depreszsziónak. Nem azért, mert gyógyszerek csábítottak, nem is azért, mert ez ma népbetegség (meg divat), hanem mert környékez. Bár lehet, hogy csak visszatérő rosszkedvem van olykor. Ezenkívül az írás (profi szintű) amúgy is vonzza a deprót: ez egy magányos foglalkozás, és ha egyedül vagy, csak a klaviatúra van előtted, az már önmagában is börtönszerű. Ha hosszút írok, napokig ki se mozdulok - amit nem panaszként mesélek, sőt dicsekszem, mivelhogy az embert feldobja egy-egy jó bekezdés: tiszta eufória. De aztán ha ez a fázis elmúlik, máris beborul. Hemingway megmondta ugyan, hogy az írás után a legfontosabb teendő a nap hátralévő részének túlélése, vagyis kell valami más kiegészítő sport, nehogy rád törjön a depró, vagy megzavard a feltöltődés folyamatát. Ő piált meg nagyvadra vadászott, nagy kardhalra ment (fényképeken), de, gondolom, ezt nem tudta mindennap csinálni - drágák a tigrisek -, így aztán ő is sírt, hogy nem mindig sikerül normális fejjel túlélni az írás nélküli periódusokat. Én természetesen nem vagyok Hemingway, csak szakmabeli Nemecsek, de azért ezt a foglalkozási betegséget át tudom élni. Egy szó, mint száz, tudom, miről van szó.

Szendi könyvét, pláne egyik-másik tüskés tézisét sokan támadták már, nekem mégis rokonszenves, már csak azért is, mert bátor. (Ja, ehhez átböngésztem az idevonatkozó vitaanyagot - a Mozgóban futottak, tanulságosak.) Eszerint a gyógyszergyárak által kínált antidepresszáns-paletta nem igazán nyerő. Egyes gyógyszertípusok például felerősítik a depresszió amúgy is életveszélyes tulajdonságait. Szerinte az úgynevezett SSRI-gyógyszerek - mivel fokozzák az aktivitást - bedolgoznak az öngyilkossági hajlam felerősítésébe. Magyarul: van, amikor oda vezetnek, hogy kezelt eldobja életét. Máskor emlékezetkimaradással járnak, vagy ellenkezőleg, hatásukat alig lehet megkülönböztetni a placebóétól.

Itt akár pont is lehetne, mert innen tovább nem látok, ettől kezdve szakmai a dolog. Mégis maradok, mert a dolog fonákjáról ismerős: a többi iparág irigyli a pharma-industry elképesztő profitját - a leggazdagabbakat összegző Fortune 500 lista cégei között a 10 gyógyszergyár annyi profitot hoz, mint a maradék 490. Ugyanakkor itt-ott bajok is vannak, mivel bizonyos gyógyszerek mellékhatásai miatt botrány tör ki, mire föl szívatnak egy-két gyárat. Most is visszavontak valami reumagyógyszert, állítólagos infarktuskockázat miatt. Per is volt már, de inkább fizetnek az ügy elsimításáért. Vagyonokat. Aztán sírnak.

Közelebb a depróhoz: Szendi arról ír, hogy a nagy gyógyszergyártók egy félig-meddig kidolgozott gyógyszerhez teremtettek betegpiacot, hogy legyen min kaszálni. Az ötlet tetszik, bár igazán nem hiszek benne. A trükk abban áll, hogy a kezdet kezdetén kevés volt még a beteg (deprós), a gyógyszer kidolgozása meg drága volt. Termelni viszont csak úgy éri meg, ha van piac. Ezért nagy reklámmal, iparági meg orvosi segítséggel (pl. orvoslátogatók) toboroztak betegeket. Részint azok közül, akik korábban is azok voltak, csak nem tudtak róla, részint újakból, akik felfedezték magukat mint betegeket. A pirula előállítása, piacra dobása felől nézve pedig egy jó ötlet nyomán - ami még nem elég a sikerhez - manipulálták a kutatókat, az egészségügyet, orvosokat, állami hatóságokat, szóval mindenkit, amíg csak nem lett sláger egy-egy készítmény. A modellt azóta értem, mióta kiderült, hogy a dohánygyárak a cigibe beépítették a rászoktató akármit - vagyis hogy ne tudj menekülni -, aztán lezavarták a térképről azokat, akik ezt a titkot ki akarták fecsegni, vagy a tüdőrákot hozták kapcsolatba a bagóval. A gyógyszergyárak finomabb manipulációval dolgoznak: bizonyos hányadában, mondjuk, 25 százalékosan hatásosak a készítmények, ám a mellékhatásaik olykor veszélyesek. De erről az adatról kuss van. Azaz senki se beszél róla, mert - a könyv szerint - a gyártók letiltják, megfélemlítik a közlésre hajlamosakat. Megtehetik: a teljes vertikumot uralják, már a kutatás első lépéseinél ott vannak (a laboratóriumok nagy része függ a gyártók jóindulatától), a tesztelési folyamatban csak arról van dokumentum, ami igazolja a szer pozitív hatását. Olykor a kísérleti alanyokhoz is elért a gyár keze. Egy kétes szert betiltott a főhatóság, erre tömegek kezdték követelni a tilalom feloldását, és egy idő után újra hozzá lehetett férni... A tudományos folyóiratok sem lehetnek függetlenek, vagyis azok a fórumok, ahol pedig a tiszta kísérleti eredményekhez lehetne/kellene jutnia a szakmának: „2001-ben tizenhárom legnevesebb orvosi szaklap... közös nyilatkozatban vádolták meg a gyógyszeripart, hogy profitja érdekében meghamisítja a tudományos kutatást. A közleményben az áll, hogy a cégek nem adják ki a kutatóknak a nyers adatokat, amelyek megmutatnák, hogy a vizsgált gyógyszer hatékony-e vagy sem, és hogy milyen mellékhatásai vannak. Sok kutató sajnos mégis hajlandó részt venni az ilyen kutatásokban. Richard Horton, a The Lancet szerkesztője szerint az összes új gyógyszer vizsgálatáról szóló tanulmány a gyógyszergyárak szája íze szerint íródik. Hiába tiltakoznak a szerkesztők, a lapoknak másnap is meg kell jelenniük, és a bennük közölt vizsgálatok többségét a gyógyszeripar finanszírozza. A szaklapoknak azért is kell időnként hangsúlyozniuk függetlenségüket, mert nagyon is függésben vannak." A könyv külön fejezetben foglalkozik az elhallgatott káros mellékhatásokkal - rémes tételsor, nem zrikálom vele az olvasót, mert nem tudom ellenőrizni.

Vagyis innen nem mennék tovább, mert ezen a ponton túl a probléma nagyobbrészt orvosi, pszichológiai, farmakológiai, azaz szakmai jellegű. A dolognak azonban van szociológiai oldala is. Amerikában alakult ki pl. az a beállítottság, hogy ha valami bajod van, akkor van hozzá egy pirula is. Bal kezed zsibbad, van balkézzsibbadás-gátló, idegesít a fűszeres, van fűszerestabletta, rövidlátás, körömrágás ellen ugyanígy. „Zavarja önt, hogy minduntalan elpirul, itt a pirulásgátló tabletta. Szeretne ön is szűziesen elpirulni, itt a pirulásserkentő bogyó." Vagyis nem kell molyolni egy-egy rossz szokáson, átmeneti hullámvölgyön, netán kezdeti betegségen, hanem be kell kapni a megfelelő pirulát. A szokás lassan átjön az Óceánon, már mi is tonnányi golyócskát, tablettát, cseppecskét eszünk, minden apró (hanyagolható) tünetre van mit bevenni. Ha nincs, a szomszédasszony ad valami tutit. Vagyis kialakult egy piaci nyomás, ami kedvez a szerek kínálati piacának: a kettő összedolgozik. Minden vackot megeszünk, sőt alig várjuk, hogy jöjjön már az újabb csodaszer. Ezen az igényen aztán több iparág is gazdagodik. Nemcsak a depresszióipar nagymenői hajtanak a kuncsaftra, hanem még jó néhány cégcsoport is. Ki vagyunk szolgáltatva saját reményeinknek, gyógyszervágyainknak. Ki lehet használni.

Ennél rosszabb a vérszívók megjelenése: mennél súlyosabb egy-egy betegségtípus, annál több kuruzsló, ilyen-olyan csodaszergyártó lép a piacra, eljátszik a szerencsétlenek hiszékenységével, beeteti őket, és ők boldogan fizetnek - mert az ember élni akar. Halálkufárok. Ennek a helyzetnek másik oldala az elmúlt húsz-harminc évben kialakult „menekülő beteg"-reakció. Szociológusok mutatták ki, hogy Európa-szerte megrendült az intézményes orvoslásban való hit. Túl drága, és elterjedt róla, hogy nem hatékony („nem tudnak ezek semmit az én bajomról..."), a beteg (a képzelt beteggel együtt) ezért hagyja ott a szakorvost, fordul a csodaszerpiachoz, alternatív gyógyászathoz (bocsánat, ha sértő a feltételezés), és kerüli ki esetleg a sztenderd és nagyjából eredményes gyógyítási csatornákat. Szendi most azt mutatja ki, hogy az intézményes gyógyászat is téved, főleg itt, a depró-gyógyszerezés terén, merthogy néhány készítmény egyenesen károsít (amit ma még senki se vesz észre, tíz év múlva meg már a bűnügyi rovatban szerepel ennek a szernek a terjesztése). Szóval a beteg úgy érezheti, okkal menekül a kuruzslókhoz - tévedések piaci versenye.

A depró-üzlet mégis más. Depró van, és benne lenni rémes vagy még rémesebb. (Egyes statisztikák szerint a mániás depressziós betegek egynegyede kísérel meg öngyilkosságot.) Na most ha itt a gyógyszer épp azt a fenevadat erősíti, amitől a beteg szabadulni akar - és Szendi könyve jó pár ilyen példát idéz -, akkor a csapda már igen magas veszélyfokozattal bír. Lehet, hogy a korábbi tanulmány, majd ez a könyv vitatható tételeket is tartalmaz, de én valahogy inkább kiáltványként olvasom, mert a beteg és gyógyszer (gyógyszeripar!) viszonya mára eltorzult. Nem Szendi az egyetlen, aki e viszony torz vonásait szóvá teszi - kevés sikerrel persze, a big business mindig kimagyarázza magát. De jó, ha szóba kerül, mert a beteg van kiszolgáltatott helyzetben, szólni kell érte, mert könynyű visszalökni betegségébe, kevesen s korántsem nagy muszklival fognak kiállni mellette. Buda Béla utószavában jelzi is a problémát: a szakmai közvélemény tart az ilyen jellegű „leleplezésektől", mert elbizonytalanítja a jónépet, szóval jobbnak látja, ha mindez családon belül marad. Ő viszont mégis a nyilvánosságot tartja fontosnak. „Szakemberként tehát, nyugtalanul és némi bűntudattal, mégiscsak azt kell képviselnem, hogy ez a tagadhatatlanul fontos és élő problémakör a társadalmi köztudat elé kerüljön, mert csak így érhető el, hogy a kérdés ne aludjon el, ne borítsa homály, paternalisztikus óvatoskodás, orvosi tekintélyelvűség, korporatív titoktartási hagyomány." Telitalálat, nincs mit hozzátennem. Legföljebb annyit, hogy azért nem vagyok nyugodt...

Szendi Gábor: Depresszióipar. Budapest, 2005, Sík Kiadó. 306 oldal, 2700 forint.