Közelebb a szóhoz

Fordításban, úgy látszik, sohasem érjük utol magunkat. Időnként el-elhangzik, hogy lám, most már minden lényegeset elolvashatunk magyarul is, de ilyenkor rögtön közbeszól valaki, hogy kimaradt ez is, az is. Hát igen, (hajdani) büszkeségünk tárgya, a magyar fordítóipar mindig is meglehetősen szeszélyes működésű és megbízhatatlan üzemmenetű gépezet volt. A múltban ugyan gyakran produkált minőséget, de ilyen-olyan szempontok alapján hatalmilag előválogatott nyersanyagból volt kénytelen dolgozni, a mában viszont, amikor elvben minden szabad, a kulcsművek lefordítását a pénz és kiadói szándék hiánya akadályozza, s ami fordításszöveg elkészül, akár szépirodalom, akár esszé vagy tanulmány, annak állaga manapság kínos gyakorisággal viseli a fordítói, szerkesztői és kiadói dilettantizmus siralmas jegyeit.

Ehhez képest üdítő kivétel, egyben fontos „önutolérési" tett George Steiner Bábel utánjának a megjelenése magyar nyelven. A szerző sokunk jó ismerőse: esszéinek 1970-es magyar nyelvű gyűjteménye, az Egyre távolabb a szótól egy nemzedék szellemi magára találásához járult hozzá nálunk, mégpedig lényegi módon. Művei közül később is megjelent magyarul néhány: egy korai, 1961-es esszé-monográfiája (vagy monográfia-esszéje), A tragédia halála 1971-ben, később az eredetileg 1984-ben kiadott Örök Antigoné 1990-ben, s több esszéje-tanulmánya, néhány éve például Wittgenstein és Shakespeare címmel hosszabb részlet az A Reading against Shakespeare című 1986-os tanulmányából a Magyar Lettre 26. számában (1997. ősz). De az időközben „nagy öreggé", az angol-amerikai - sőt globális - irodalmi kultúra doyenjévé érett (idén hetvenhét éves) George Steiner magnum opusához, az 1975-ben, azaz harmincegy évvel ezelőtt kiadott After Babel: Aspects of Language and Translationhoz magyar fordító eddig nem merészelt hozzányúlni.

Nem csoda: a megjelenése után a szükséges szakmai jogosítványokkal rendelkező céhbeli kritikusok - szaknyelvészek és szakfilozófusok - által „egy kívülálló anarchista merényletének" bélyegzett, ám három évtized múltán is élő vitatémákkal szolgáló fél ezer oldalas esszé „a nyelvről és a fordításról" (amint ezt az alcím megfogalmazza) több összefüggésében is a kétségbeesésbe kergeti fordítóját.

Kezdjük talán a tartalmiakon. A második, 1993-as kiadás előszavában Steiner tömör és világos megfogalmazásban jelöli meg munkája célját és - legalábbis vágyott - jelentőségét: Módszeresen és részletekbe menően senki sem próbálta még bizonyítani, hogy a fordítás nem más, mint maga az emberi kommunikáció. (xi. o.) Ebből - a bizonyítás megkísérléséből - adódik a könyv kiinduló tétele, az, hogy minden kommunikációs aktus egyszersmind fordítás is; minden és bármifajta jelentés kibocsátása és befogadása, legyen szó akár egyszerű verbális cseréről, akár a legtágabb értelemben vett szemiotikai jelentésről, szükségképpen fordítással jár együtt. A megértés a kód megfejtése. A jelentés meghallása azonban már fordítás. Következésképp a beszéd, az írás, a képi kódolás aktusai bármely adott nyelven belül is eleve alkalmazzák a fordítás aktusának lényegi strukturális és gyakorlati eszközeit, és tartalmazzák annak minden problémáját is. A különböző nyelvek közötti fordítás csupán sajátos esete ennek a konfigurációnak és modellnek, mely áthatja az emberi beszéd egészét, akkor is, ha az egynyelvű.

Steiner tehát - miközben műve programját megadja - nem kevesebbet állít, mint hogy a fordítás problémája a legáltalánosabb szinten azonos magának a nyelvnek a problémájával, mely - ismét a legáltalánosabb szinten - a megértés problémájával esik egybe: a kérdéssel, hogy mennyiben érvényesek, illetve mennyiben közölhetők a világról és önmagunkról tett állításaink. A fordítás (a tolmácsolás és a közvetítés) hagyományosan másodlagosnak, a „kész" és „meglévő" eredetihez utólagos segédletként csatlakozó műveletnek elképzelt tevékenységforma így elsődlegessé lép elő, létezésünk rejtélyéhez kínál kulcsot, ismereteink paradigmája lesz. Nemigen létezhet ennél általánosabb és messzebbre mutató célbejelentés: amikor könyvében mindezzel foglalkozik, nem túlzás azt állítani, hogy Steiner voltaképpen mindennel foglalkozik, amivel foglalkozni egyáltalán érdemes.

Mindez a hetvenes évek szellemi környezetének a visszhangterében kapott sajátos és igen erőteljes hangzást. Steiner 1972-es Extraterritorial (Területen kívül) című kötetének alcímében - Tanulmányok az irodalomról és a nyelvi forradalomról - fordul elő az a kifejezés, amely a három évvel később megjelent Bábel utánnak ehhez a kontextusához utal bennünket. A „nyelvi forradalom" - nálunk inkább a „nyelvi fordulat" kifejezést használják, ha használják egyáltalán - részben a 20. század elejének filozófiájában és irodalmában lezajlott fordulatot jelenti, de a hetvenes évekre érzékelhetővé vált, sőt tudatosult, hogy a kifejezés érvénye ennél jóval meszszebbre ható. Ekkoriban vált ugyanis általánossá az a felismerés, hogy a nyelv és a nyelvre vonatkozó tudásunk, ezen belül a szignifikációról és a kommunikációról alkotott képünk a legkülönfélébb tudományterületeken bizonyul igen termékeny heurisztikus analógiának, értelmező modellnek vagy uralkodó-szervező metaforának. Ez a Bonyhai Gábor által még a hetvenes években lingviszticizmusnak elnevezett közös paradigma egyaránt jellemzi a kulturális antropológiát, az irodalomtudományt, a filozófiát - de számos „kemény" természettudományt, például a genetikát is (lásd „genetikus kód", ennek „leolvasása" és „átírása" stb.). Ugyanez vonatkozik természetesen a számítástechnikára, amely szintén erre a modellre vagy metaforára „épül", a mai laikus felhasználói nyelvezetet is beleértve („kódlap", „beolvasás", „felülírás" és társai). Azaz amikor Steiner a nyelvről beszél, ebben a tágabb - és megkettőzött - értelemben is mindenről beszél.

Könyvének sodró dinamikáját, előadásmódjának és érvelésmenetének dialogikus drámaiságát egy alapvető intellektuális paradoxon vagy - még inkább - dilemma fűti és élteti. Egyfelől úgy gondoljuk - mint ahogy az előttünk járók is úgy gondolták -, hogy a fordítás (a kommunikáció és a megértés) nagyjából-egészében lehetséges dolog és megbízható eredménnyel végrehajtható művelet. Rengeteg gyakorlati bizonyítékunk van erre nézvést: Szent Jeromos latin Biblia-fordításának megbízhatóságára a keresztény egyház kétezer éves működése a garancia, a kávéfőző olaszból fordított használati utasítását követve sikeresen előállíthatjuk a kívánt minőségű és erejű feketekávét. Másfelől úgy gondoljuk, hogy a fordítás - a „sikeres" szó teljes értelméhez mérve - ilyen-olyan mértékben, de lehetetlen dolog, s eredményének megbízhatóságában sohasem lehetünk teljesen biztosak, a fordítás gyakorlati használhatósága nem bizonyítéka a teljes jelentésátvitelnek. (Ez „gyenge" állítás formájában úgy hangzik, hogy nincs tökéletes fordítás, és van, amit egyáltalán nem lehet lefordítani, míg ugyanennek az „erős" állítása szerint a fordítás lehetetlen, a megbízható fordítás tényei merő illúziók, minden fordítás - megértés helyett - szükségszerű félreértés, a kommunikáció rövidzárlata.)

Ennek a dilemmának mindkét oldala rendelkezik a maga elméleti nyelvészeti magyarázatával és indoklásával. A teljes fordíthatóság optimista hite mögött a nagy hagyományú racionalista nyelvfelfogás univerzalizmusa áll, ennek képviselője korunkban Noam Chomsky, a transzformációs-generatív grammatika megalkotója. E szerint a felfogás szerint - mely napjainkban a „céhbeli" szaknyelvészet uralkodó paradigmája - a nyelvek különbözősége lényegében felszíni jelenség, a „mélyben" (Chomsky deep structure-ének a szintjén) minden nyelv ugyanaz a nyelv, a közös szerkezet minden nyelv beszélője számára ugyanazt a világot artikulálja, ennélfogva az egyes nyelvek kompatibilisek, jól megfeleltethetők egymásnak és (némi gyakorlati-technikai nehézségek árán) kölcsönösen sikerrel fordíthatók egymásra.

A fordíthatósággal kapcsolatos kételyek a racionalista felfogás ellentradíciójában, az inkább nyelvfilozófiai, sőt nyelvteológiai, semmint szakszerű nyelvészeti alapokon álló - s éppen ezért „céhes" és „szakmai" szempontból nem igazán szalonképes - romantikus nyelvfelfogásban találják meg igazolásukat. Ez - a nyelvi univerzalizmus „franciásan" kozmopolita kartezianizmusával szemben - jellegzetesen „német", partikularista és nacionalista felfogás, az egyes nyelvek radikális egyediségét, az egyes nyelvek által meghatározott világképek teljes inkompatibilitását vallja: Herder, Wilhelm von Humboldt, Schleiermacher és utódaik, az úgynevezett „neo-humboldtiánus" nyelvészet, különösen ennek modern amerikai leágazása, az etnolingvisztika (benne a múlt század első felében keletkezett, „szakmai" oldalról azóta évenként - két-évenként megcáfolt, de magát mind a mai napig figyelemre méltó szívóssággal forgalomban tartó Sapir-Whorf-hipotézissel) úgy tudják, hogy „ahány nyelv, annyi világ", s a fordítás ennek szellemében nem egyszerűen képtelenség és hiábavaló igyekezet - még ha, például Schleiermacher szerint, bizonyos formáiban és szintjein megkísérlendő is -, hanem - legalábbis bizonyos formáiban és szintjein - egyenesen a nemkívánatos, sőt tilalmas dolgok közé tartozik. Hiszen egyrészt a nyelvben éppen az a legértékesebb - mert legsajátabb -, ami belőle lefordíthatatlan; a nyelv éppen azért abszolút érték, mert lefordíthatatlan, azaz felcserélhetetlen egy másik nyelvvel (vö. avval a definícióval, amelyet az amerikai költő, Robert Frost adott a költészetről: „Poetry is what is lost in translation", „Költészetnek azt nevezzük, ami a fordításban elvész"). Másrészt - éppen ezért - a fordítás kárt is tehet a nyelvben: veszélyezteti a nyelv „tisztaságát", megfertőzi az egészséges nyelvet, hibridizálja és elkorcsosítja eredendő (faj)tisztaságát. Herder ennek a megfontolásnak az alapján mondta ki, hogy minden nyelvnek csak javára válhat, ha „megóvja magát a fordításoktól"; a költő dolga, hogy az Original- und Nationalsprachét éltesse, és szeplőtlenül megőrizze. Schleiermacher a fordításokat, sőt a fordítással és tolmácsolással foglalkozó embereket magukat is „keverékeknek", „hibrideknek", „félvéreknek" nevezte - ezeknek a szavaknak a negatív konnotációját mozgósítva, ugyanis ebben az összefüggésben a „tisztán maradás" az érték, amelyhez képest az elkeveredés elértéktelenedés, a másik nyelvvel való érintkezés a tisztaság elvesztését, az erkölcsi értelemben vett bemocskolódást vonja maga után.

Ebből az is látszik, hogy George Steinernek, német-zsidó „faji" hibridnek, német-francia-angol neveltetésű kulturális Mischungnak vagy Blendlingnek (ezek a Schleiermacher and Co. lenéző szavai) nem csupán intellektuális gondja ez a paradoxon vagy dilemma, hanem a feloldási kísérlet - az elképesztő mennyiségű műveltséganyagot görgető szakszerű gondolatmenet - mélyen egzisztenciális ügye is a szerzőnek. Ettől esszé, sőt vallomás a Bábel után: amikor Steiner az emberiség helyét keresi a nyelvben és a nyelv által, önmaga helyét s önmagát keresi. Megtalálni természetesen nem találja meg önmagát: a dilemma, miközben minden lehetséges tartalommal feltöltődik, a könyv utolsó lapján is megmarad dilemmának, amiként az ember, George Steiner is megmarad annak, ami: megoldott és megoldhatatlan talánynak, otthonosság és otthontalanság, felvértezettség és mezítelenség paradoxonának, a dilemma megtestesülésének.

A könyv fordítója, Bart István negyvenéves műfordítói munkásság birtokában feküdt neki a Bábel után szövegének; a fordításról szóló alapmű lefordítását láthatólag egyszerre szánta valamiféle műfordítói ars poeticának és önnön műfordítói életére rákérdező egzisztenciális confessiónak, evvel mintegy átélve és újra élve az eredeti szellemét. Már azért sem volt könnyű dolga, mert valamiféle sajátos értelemben fordításszöveget kellett fordítania. A trilingvis (egyszerre német, francia és angol „anyanyelvű") Steiner ugyanis úgy használja az angol analitikus filozófián csiszolt és a common sense önellenőrzésén percre sem lazító angol értekező prózát, hogy folyvást keresztezi (hibridizálja) a német filozófiai nyelv mitizáló-allegorizáló fogalmiságával és a kortársi francia discourse szellemes tűzijáték-retorikájával, azaz nagyjából úgy ír angolul, ahogy Martin Heidegger és Michel Foucault használná, mégpedig egyszerre ezt a nyelvet.

Pro forma lefordíthatatlannak látszó szöveg lefordítására vállalkozott tehát a fordító. A reménytelen vállalkozás fölött érzett rezignációjának a jele, hogy eredetileg csupán a munka első négy fejezetének a lefordításához érzett elég szellemi és nyelvi erőt magában (és a célnyelvi kultúrában); a jelen kötet nem tartalmazza Steiner könyvének utolsó két fejezetét, amelyek az összterjedelemnek közel a felét teszik ki.

Ám az imigyen előre kalkulált kudarc egyben páratlan siker. Kisebb-nagyobb melléfogásokat és botlásokat persze szóvá tehetünk, és az egyébként kivételesen jól gondozott szövegnek akadnak könyvészeti-kiadói hibái is (mindjárt az elején: az 1975-ben megjelent eredetiben a szerzői köszönetnyilvánítás végén a „Cambridge, 1973" áll; magyarra ezt „Cambridge, 1977" formában ültette át a nyomda ördöge). De az összkép feledteti mindezt. Steiner gondolatai érthetőek magyarul, Steiner szövege magyarul szól, s aki ismeri az eredetit, kalapot emelhet: Bart István fordítása nem csupán kivételes fordítói teljesítmény, hanem összkulturális jelentőségű esemény is, hiszen a gondolat és kifejezés korábban ismeretlen lehetőségeivel gazdagítja (keresztezi és hibridizálja) a magyar nyelvet.

Talán a siker teszi, hogy közben oldódott a fordító rezignációja is. A könyv magyar változata az „I. kötet" feliratot viseli, Bart István ugyanis idővel rászánta magát a következő kétszázötven oldalra, a két utolsó fejezet (a már címükben sem piskóta The Hermeneutic Motion és Topologies of Culture) lefordítására is. A fordítás lehetetlenség; a fordítás kötelesség, még ha lehetetlen is. Transferre necesse est: szurkolunk és várjuk a II. kötetet.

George Steiner: Bábel után. Nyelv és fordítás. I. kötet. Bart István fordítása. Budapest, 2005, Corvina. 268 oldal, 3500 forint.