Dunai multimédia

Szerencséje köztudottan a talentumnak van (közhely), a tehetségből viszont ott lesz talentum, ahol a munkaerkölccsel és a szakértelemmel megalapozták (közhely). Forgács Péternek ilyen értelemben volt szerencséje Andrásovits Nándorral. Mesébe illő szerencséje. A közhelyek igaz voltának ismeretében aztán már részletkérdés, hogy kitől, hogyan és mikor kapta meg a páratlan leleteket, lényegtelen, hogy miként fedezte fel magának az egykori hajóskapitányt, hogy hogyan akadt bele a háborús mellékodüsszeiák ismeretlen tényeibe. A részletek legfeljebb a szerzői szerénységre tartoznak, a majdani Forgács-monográfiákra, esetleg a bulvárriportokra, mindezeket összefoglalhatjuk az óriási alkotói szerencse fogalmával.

Az a szimmetria, amelyet a két ellentétes irányú dunai vonulás megteremt, önmagában is az isten, jóllehet a pokol ajándéka. Történt, hogy 1939-ben néhány száz pozsonyi zsidó polgár egy tehetséges és aktív vezető irányításával elindult kifelé a készülő pokolból, le a folyamon a Fekete-tenger felé, hogy ott nagyobb vízre és nagyobb hajóra szállva eljusson Palesztinába. A két hajón a szlovákokon kívül már Pozsonyba menekült bécsiek és csatlakozó budapestiek vannak, és megpróbáltatások, nagyhatalmi presszióra működő kishatalmi szószegések, alkuk és félelmek után megérkeznek Sulinába, majd a terveiknek megfelelően Haifába. Ott zár alatt tartják őket, de ez bennünket már kevésbé érdekel, mert egyrészt később kiszabadulnak, megmenekülnek, másrészt ez már kívül esik a dunai szimmetria ívén. Történt azonban - és ez még az előző történetnél is ismeretlenebb -, hogy egy évre rá, kilencszáznegyvenben csaknem százezer németet kellett elszállítani Besszarábiából. Azokat a hajdani telepeseket, akkor már évszázada honosokat, akiket még I. Sándor cár hívott be az elnéptelenedett tartományba, s akiknek most minden fél szerint távozniuk célszerű a Hitler-Sztálin, ha jobban tetszik, a Ribbentrop-Molotov egyezség révén a Szovjetunióhoz kapcsolt szülőföldről. A hazát váltók azzal az ígérettel szállnak Dunára Reni kikötőjében, hogy ezúttal hegymenetben, a folyással ellentétes irányban hajóznak Zimonyig, onnan vonat viszi őket tovább a birodalomba, ahol aprólékosan fölmért földjüknek, állataiknak és javaiknak az ekvivalensén folytathatják az életüket. Zimony után azonban évekre táborba kerülnek, aztán Lengyelországba, elűzött lengyelek helyébe, hogy a háború végén tovább sodródjanak az összeomlott Reichbe, de jobbára a férfiak nélkül, akiket időközben besoroztak és elpusztítottak a harctereken. A Zimony utáni rész azonban már ismét kívül esik a szimmetrián.

Ez a szimmetria önmagában műalkotás. A történelem pocsék, förtelmes kompozíciója, rettenetes rímelések és feszítő kontrasztok azonos útvonalakból és ellentétes irányokból, lényegazonos otthonfelszámolásokból és tragikusan különböző célba érésekből. A kompozíció kötőeleme egy jobb napokra épült luxushajó, a Magyar Királyi Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság (az akkoriaknak: Mefter) Erzsébet királyné teremgőzöse, amely mindkét vállalkozásban, mindkét népesség elszállításában részt vesz. Nem azonos hangulatban, a képsorok tanúsága szerint a Pozsonyból induló úton mintha kisebb volna a népsűrűség, következésképp nagyobb a komfort, de legalábbis a bizakodó jókedv, a Reniből induló felvételeken mintha több volna a kelet-európai tömegszállítások hangulata, de ennél lényegesebbek maguk a képsorok. A párja nincsen főnyeremény. Mindezeket a megfeleléseket ugyanis tetézi az, hogy az Erzsébet királyné kapitánya, dr. Andrásovits Nándor amatőr filmes, gyakorlott amatőr, aki mindkét útját végigforgatja. A Ludwig/Kortárs Múzeumban ugyan - már régen illett volna jelezni, hogy Forgács műve ott látható február-márciusban - , egyszóval a múzeumi multimédiás produkcióban a kapitány filmjeiből pőrén csak egy-egy képsor, időnként csak egy-egy kimerevített kocka azonosítható, de ezek a vágások és ezek a képek önmagukban is katartikusak.

Andrásovits rekonstruálhatóan realista. Nem verista, nem tendenc-művész, és nincsenek elkötelezettségei egyik irányban sem, tárgyilagosan filmez, értelmiségiként és olyan akkor ritka magyar úrként, aki nem zsidókat és svábokat lát, hanem embereket itt is, ott is; utasokat. Ezért láttat hosszú, panaszos képsorokat ortodox zsidó imákról és - rendező nem találhat ki ilyesmit - a hajón megtartott zsidó esküvőről, ahol a parancsnoki hídon rögtönöznek sátrat, ezért láttat szép combú sortos úrilányokat, tefillines, szakadt könyörgőket meg darócban szorongó parasztkártyázókat. Egy behajózó kucsmás-mikádókabátos besszarábiai éppen úgy mozog, mint egy öntudatos magyar nagygazda, asszonyok vidámkodva hámozzák a krumplit, éppúgy, mint mindenhol kaláka idején, Ilse Menzel (a nevét is tudjuk) olyan sugárzóan mosolygó fiatal lány, mintha az Adrián Abbázia felé hajókázna, és a transzportot kísérő Wehrmacht-tiszt is barátságosan lendít heilt a természetesen bőrkesztyűs tenyerével.

Röviden: Forgács már azzal alkotást hajtott végre, hogy megtalálta és közzéteszi Andrásovits filmjeit. A kistörténelem és a kistörténelem dokumentálása önmagában hiánytalan alkotás, ütközése a néző ismeret- és emlékállományával elegendő ahhoz, hogy katartikus, mély mű legyen. Forgács korábban ezt kipróbálta, kilenc éve komponált a hagyatékból egy díjnyertes filmet, azonban évtizedes szakmai szenvedélye tovább hajtotta. Most már ismert szerencséjével (ha ez még mindig az) felkutatott-megtalált egy dokumentumfilmet, amelyet egy németországi rendező készített az újra felfedezett besszarábiai néptársakról harmincnyolcban, tehát nem sokkal az áttelepítés előtt, és amelyik in situ és in vivo rögzíti ennek a szorgalmas és romániai környezetéhez képest jómódú parasztságnak az életét. Cséplés gőzgéppel, de nyomtatás is sok lóval, egyáltalán, sok ló, sok szarvasmarha és lapos, nagy falvak szakasztott olyan széles utcákkal, mint az Alföldön, csak a házak nagyobbak, módosabbak - „svábosabbak". A másik végen Forgács felújította Andrásovits további életművét, a kapitány ugyanis utaztában filmezte a fasiszta Olaszországot és a fasiszta Németországot is, ott volt a pozsonyi hajón, ahol Teleki Pál a Felvidék visszacsatolásának mikéntjéről tárgyalt - mindez kiegészült láthatóan korabeli filmhíradókkal és dokumentumfelvételekkel. Feledhetetlen képsor az, amelyen szovjet és náci tisztek paroláznak Besszarábiában, önfeledten csapva egymás tenyerébe egy SS-rendszámú napsütötte harci jármű előtt - de Forgács innen is továbblépett. Felkutatott két élő szereplőt a pozsonyi hajóról, hogy emlékezzenek, megtalált két akkor gyerek-kamasz besszarábiait hetven-nyolcvan évesen Németországban, emlékiratokat, naplókat és családi fotográfiákat épített be a nagy kompozícióba.

A nagy kompozíció öt hatalmas ekránból és egy érintős képernyőből áll, és a néző ujjheggyel választhatja ki, hogy melyik témakör melyik altémakörét kívánja látni. Tizennyolcszor négy-öt perces vetítésekből ismerheti meg a Pozsonyból menekültek, a Besszarábiából kitelepítettek meg a hajó és kapitánya történetét, oldalt pedig egy-egy számítógépes munkaállomáson tanulmányozható a menekülősors meg a menekítettsors, dokumentumok és élő interjúk segítségével. Hatalmas apparátus. A látványt ihletetten illeszkedő harsány zene támogatja, a fő attrakció a diaporáma dramaturgiáját követi, azzal a különbséggel, hogy nem álló, hanem öt mozgókép látható egyszerre szinkron és aszinkron, külön-külön és egymásba olvadva - elképzelhető, hogy mekkora technikai teljesítményt kívánt Forgácstól és a társszerzőként név szerint felsorolt Los Angeles-i Labyrinth Projecttől ezeknek a tökéletes összehangolása. Tükörszimmetriában vonuló Horthy Miklós, egy eredeti híradófelvétel meg a reciprokja lassan összeolvadva, a zsidó esküvő pohártörés-mozzanata három képernyőn, amely a taposás három egymás utáni fázisát mutatja egyszerre, zsidó ima a bal szélső nagykockán, evangélikus német istentisztelet a jobb oldali szélsőn, közben áradó, torlódó, zakatoló hajó- és Duna-képek a három középső vásznon.

Látványos A dunai exodus című multimédia-kompozíció, első látásra zavarba ejtően túl látványos. Aki még nem végzett az oldalsó munkaállomásokon felkínált felkészítéssel, aki nem olvasta-hallgatta végig, hogy mi is történt a szereplőkkel és kik is a szereplők, zavartan kapkodhatja a fejét a szó konkrét értelmében is az egyszerre öt oldalról rázúduló képi információ miatt. Néha írógépbetűkből megjelenik egy-egy magyarázó képszöveg, mint a némafilmeken, de erre várni kár, mert máskor nincsen felvilágosítás, ismét máskor van, de egyszerre a két szélen, s mire fölfedezi a néző, mire elolvasná, mindkettő eltűnik a hol érzelmi, hol fogalmi néma képsorokban. Igazán zavart azonban az a látogató lesz, akik többször több órát tölt a teremben, aki intellektuális kötelességtudással végignézi a főprodukció filmfolyamát, és végigtanulmányozza mindazt, amit az ugyancsak interaktív videoállomások kínálnak neki. Nem esik nehezére ez a kötelességteljesítés, a képek és kommentárok rendkívül érdekesek, az információanyag, amit kap, számára teljesen új, és változatos formában kapja a kapcsolgatással és az egérmozgatással. Zavara a lassan felismert hiányérzetből fakad.

A dunai exodus információgazdagságából és imponáló technikai perfektségéből az avatag szóval művészit, még kőkoribb fogalom szerint az esztétikai teljességet hiányolja. Nem a művészi eszközöket, azokból a kelleténél többet is talál. A film hőskorának vágástechnikáját akkor is felemlegetné, ha a kapitány-hajó-némán zakatoló gépház képsorai nem provokálnák az eizensteini összehasonlításokat. Mert itt vannak a vágások, nagyon is kontrasztosak - német istentisztelet-zsidó istentisztelet, önfeledt kacagás-Wehrmacht-egyenruha -, csak éppen eltompulnak, szublimálnak, amikor közöttük három másik esemény történik. Kilenc métert és három mozgóképet a vágások lehullás nélkül nem képesek átrepülni. S valami hasonló történik egyéb némafilm-hatásokkal is. A néha megjelenő feliratok akarva-akaratlanul a mozihőskor groteszkjét idézik fel, nehézkesek és tudálékosak; az „A kapitány és fivére megérkezik"- meg „A tengerjáró Noemi Julia vár rájuk"-féle feliratozás óhatatlan iróniája nem akaratlagos, és stílustalanul zavaró. S bár vannak nagyon emlékezetes mozgókép-kompozíciók - egy hajótat ötszöri, keringős befordulása, kimerevített szép és szépen csúnya emberarcok egymás mellett, a Duna hullámai avatott kísérőzenével -, a költői képsorokra érzékeny néző sem adhatja át magát az önfeledt érzelmeknek, mert értelmező és időnként agyonmagyarázó közbülső képek ezt a folyamatot szétzilálják. Röviden: a hatalmas munkával elkészült konstrukció műfajában elegyes. Nem film, de nem is videoművészet, amely utóbbi például talányos drámájával, bicskanyitogató ezoterikusságával vagy röhögtető, szemérmetlen banalitásával ragad meg. Igen kevéssé elegáns korábbi remekművet pálcaként suhogtatni, de kikerülhetetlen, hogy bizony Forgács egy emelettel feljebb látható Magyar totemének a lelke hiányzik. Az a látszólagos technikai slendriánsággal előadott zaftos, tapintatlan és groteszk, azaz érzelmileg-észbelileg egységes egyértelműség, amely a visszaforgatott disznótor és a kitömött hízó environmentjét úgyszólván halhatatlanná teszi.

A dunai exodus high-tech environmentje kiszorítja a nagyon dús alapanyag tartalmait. Ismerős baj: aki már életében valamit csinált, beleesett abba a csapdába legalább egyszer, hogy technikai tökélyre törekedve, apparátust apparátusra halmozva rendkívüli szorgalommal és alázattal a lényeget veszítette el.

Itt van Andrásovits kapitány eddig még nem idézett fejezete. Forgács Pétertől tudjuk, hogy a háború után szinte hazalopott Erzsébet királynét szovjet hadizsákmány gyanánt elvitték, kitüntetett kapitányát rövid átmenet után menesztették, dr. Andrásovits Nándor Duna-parti éjjeliőrként szerzett betegséget és halt meg az ötvenes években. Ez önmagában egy rettenetes mestermű.

Forgács Péter és a Labyrinth Project: A dunai exodus. A folyó beszédes áramlatai. Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest, 2006. február 10. - március 19.